A táborozás
Hazafelé tartok a stúdióból. Kivételesen gyalog akartam jönni. Kell egy kis friss levegő. Így Mr. Mason is lazíthat kicsit. A stúdió nem volt messze Kelly házától, de legalább edzek is.
Már megint a táborozás járt az eszemben, amire Charlotte hívott meg még hétfőn. A közeli kis erdőbe mennénk. Charlotte azt ajánlotta, hogy találkozzunk ma a parkban és ott beszéljünk meg mindent. Hogy ki hoz sátrat, hálózsákot, meg ilyesmit. Kettőkor kell a parkban lettem. Addig nyugodtam megtanulhatom a szövegemet. Most nem akartam az utolsó pillanatban megtanulni. Bár nekem sem ártott volna egy kis lazítás, ugyanis négyre meg mennie kellett egy tévéműsorba. Ehhez aztán semmiképp nem volt kedve. Ráadásul biztos lesz ott egy csomó, fotós, riporter – és amitől a legjobban tartott – olyan emberek, akik autogramok után nyújtogatják oda a papírjaikat neki. De szerencsére ott lesz az összes többi főszereplő, akikkel együtt mehetek.
Észre sem vette., hogy visszaértem Kelly házához. A limuzin már a ház előtt állt. A sofőr valószínűleg a házban. Benyitottam a bejárati ajtón, levettem a cipőt, köszöntem mindenkinek és felmentem a lépcsőn. Előhalásztam az ezután következő részt, de előtte bekapcsoltam a laptopot hogy megnézzem jött – e e-mail. Jött. Mégpedig kettő. Az egyik szokás szerint Bonnietól, a másik az Universal filmstúdiótól érkezett. Kíváncsian megnyitottam.
Kedves Kelly Coln!
Döntést hoztunk, a színészválogatás kapcsán. Ön, Miss. Green szerepére jelentkezett a „Szürke hétköznapok” című filmben. Örömmel jelenthetjük, hogy megkapta a szerepet. Március 17- én legyen szíves és jöjjön be a stúdiónkba. Akkor megkaphatja, stúdió épületünk térképét, és a forgatókönyvet. Gratulálunk!
Universal Filmstúdió
Tátott szájjal meredtem a képernyőre. Kelly újabb szerepet kapott. Ez remek! Mikor magamhoz tértem-ami beletelt egy-két percbe – bezártam ez az ablakot és megnyitottam Bonnie e-mailjét.
Bonnie!
Nem fogod elhinni mi történt velem! Az egész úgy kezdődött, hogy Robert meghívta Laurent, az egyik barátját, Dennist és engem hajózni az apjával. Minden jól indult, de aztán Nekimentünk egy sziklának vagy valaminek és a hajónk elkezdett süllyedni. Gyorsan kiugrott mindenki mentőmellénnyel. De mindannyiunkat másfelé sodort a víz. Én vagy negyed órán keresztül sodródtam aztán felmásztam egy sziklára. Lauren rám talált, felmászott mellém, de én belezuhantam a vízbe. Már majdnem megfulladtam mikor Roberték kihúztak. Persze felhívták a Vizi mentőket és bekerültünk a kórházba. Egy napot kellett ott lennem. Azt mondják Lauren nagyon áthűlt, de ne ijedj, meg jól van. Beszéltem is vele. Mi hárman, a fiúk meg én, csak megfáztunk. Robert apja meg nem is maradt ott a kórházban. Hazament pihenni. Persze saját magát vádolta az egészért, de mindenki megbocsátott nekik. Mindenki jól van. Laurent és Robertet még ma kiengedik a kórházból.
Egyébként, veled mi újság? Remélem veled – vagyis velem – nem történt semmi, mert azt már aztán nem bírnám!
Kellytől
Újra tátottam a számat. Te jó ég! Kelly az életemben ilyen veszélynek van kitéve. Gyorsan visszaírtam neki hogy itt minden rendben, és hogy megkapta a filmstúdiótól az e-mailt.
Örültem, hogy holnap végre a szabadban forgatunk. Kiszabadulhattunk abból a fülledt épületből. Milyen furcsa hogy ezt sokkal könnyebben megtanulom, mint a leckét a suliba. Talán mert ez jobban érdekelt. Az órára pillantottam. Kettő óra lesz tíz perc múlva.
Letettem a forgatókönyvet felhúztam egy pulóvert és lementem a lépcsőn. Mr. Mason már a kabátját vette.
- Bocsánat Mr. Mason. – szóltam mikor leértem. – El tudna gyorsan fuvarozni a parkba? Utána pihenhet.
- persze. – bólintott és lenyomta a kilincset. – De hazahoznom nem kell?
- Nem, majd a barátaim hazakísérnek. – füllentettem. Nem akartam, plusz még egy oda-vissza utat neki még nem megyek a tévé műsorba. Majd megfigyelem az utat.
- Pedig nagyon szívesen fuvarozom, Miss. Coln. – mosolygott.
- Délután még úgyis el kell vinnie abba tévéműsorba, amit mondtam. Addig lazíthat. Négy óráig.
- rendben van.
Előbb kiengedett az ajtón majd maga után becsukta. Beszálltunk a limuzinba. én mereven bámultam ki az ablakon figyelve az utat, amin majd vissza tudok menni. A park így kocsival igazán nem volt messze. Mikor kiszálltam a többiek már ott voltak. Egy padon ültek és vihogtak mikor én leültem melléjük és köszöntünk egymásnak.
- Nos, akkor ki mit tud hozni? – fordult hozzánk Charlotte.
- Én biztos tudok hozni, mindenkinek hálózsákot. – tartotta fel a kezét Scarlett mintha az iskolában lenne. – Van egy csomó. Apám rendszeresen sátorozott.
- Jó. – bólintott Charlotte és elővett a farzsebéből egy papírt. – Akkor hálózsák kipipálva. Sátor?
- Azt is tudok hozni, de azt csak hármat. – szólt ismét Scarlett. Mi többiek csak hallgattunk.
- És mekkorák azok a sátrak? – kérdezte a Charlotte mellett ülő vörös lány.
- Közepes méretűek. – felelte Scarlett de mikor mindenki értetlenül nézett hozzátette: - Három ember fér el egyben. Szóval összesen kilenc embernek tudok sátrat hozni. És mi többen leszünk, nem? Tényleg a többiek?
- nem értek rá. – felelte Charlotte és valamit feljegyzett a papírjára. – Velük telefonon beszélem le ezt. Majd tőlük is megkérdezem a sátrat. Ha innen senki nem tud hozni…
Mindenki a fejét rázta köztük én is, mert elfelejtettem megkérdezni Kellytől, hogy mije van a sátorozáshoz.
- Én hozhatnék enni, meg inni! – ajánlottam fel csak hogy én is hozzak valamit. – A szakácsom szívesen csinál dolgokat nekünk.
- Nem kell nagy cucc. – szögezte le Charlotte. – Csak húsz darab szendvics, meg tíz egyliteres ásványvíz. A teát és a kávét már Kristen hozza.
- Oké. – feljegyzeteltem az agyamban: húsz darab szendvics, tíz darab egyliteres ásványvíz, míg Charlotte kipipálta ezeket a listán.
- Mályvacukor? – nézett ránk.
- Hozok. – szólt a vörös hajú lány. De jó lenne, ha már eszembe jutna a neve… Pedig tudtam.
- Remek. – Charlotte a mályvacukrot is kipipálta a listán. – Ha valakinek, nem jó, vagy nem elég a hálózsák hozzon takarót, vagy párnát, vagy ami kell… és persze túrázni is fogunk tehát kéne túrabot is azt…
- Tudok hozni. – jelentkezett megint Scarlett. Kicsit talán túllelkesedik a táborozáshoz. – Apámnak van elég.
Jó. – bólintott Charlotte és ezt is kipipálta. - Aztán mindenki hozzon magával kulacsban vizet, meg egy hátizsákot. Abba rakjon be tartaléknak szendvicset meg ilyesmit. Ami kell. Ja és még valami. Elhozom a Németjuhász kutyámat, Robint . Az őrzi majd a sátrat.
- Jó ötlet! – bólogattunk.
- Ha mindenkinek jó így akkor megtartanánk Csütörtökön este a találkozót. Csak dumálnánk.
- Oké. – erre is bólogattunk.
- Ezt megbeszéltük. – szólt elégedetten Charlotte és összehajtva visszasüllyesztette a papírt a zsebébe. – Akkor még megérdeklődöm tőlük a sátrat. Sziasztok! Holnap találkozunk!
- Sziasztok!- mindenki elköszönt. Én elindultam azon az úton amin idefelé jövet. Ekkor valaki jött felém. Megfordultam. Csak Kristen az.
- Nem baj, ha hazakísérlek? – kérdezte mikor beért.
- Nem, dehogy. – ráztam a fejem. – Örülnék neki.
- Tudod, bejött, amit mondtál. – mosolygott. – A sarkamra álltam. Megmondtam annak a hülyének.
- Ennek örülök! – vigyorogtam vissza. – És mit szólt hozzá?
- Csak hebegett-habogott, hogy ez így nem jó meg undokság… Az nem undokság, amit ő csinált?
- De nagyon az! – bólogattam. – Örülök, hogy így sikerült!
- Én is. – vigyorgott. – Tök jó hogy megyünk sátorozni.
- Az, tök jó! – bólintottam.
- Leszünk egy sátorban? – kérdezte.
- Persze! – bólogattam ismét. Már kissé megszédültem. - Tökre jó lenne.
- Oké. – még mindig mosolygott. – Ezt megbeszéltük. Úgy hiányzik nekem ez a tévéműsor, mint púp a hátamra!
- Ja, nekem is. – felidéztem, hogy jobbra fordultuk-e vagy balra aztán eszembe jutott és befordultam balra. – Ilyenkor jó lenne nem főszereplőnek lenni. Őket ebből kihagyják!
- Hát, ja.
- Megérkeztünk. – szóltam. – Hát, köszi hogy hazakísértél!
- Nagyon szívesen. – mosolygott Kristen. – Majd legközelebb is, ha szeretnéd, meg, ha gyalog mész.
- Biztos lesz még ilyen. – biztosítottam. – Már rá kéne szoknom a gyaloglásra. Edzek egy kicsit.
- Ja! – bólogatott.
Benyitottam a kapun.
- Akkor holnap! – köszöntem el. – Szervusz!
- Szia!
Bementem a házba.
Persze a délután olyan volt, mint vártam. Scarlettékkel beültettek minket egy székbe – ami színes volt – kérdéseket tettek fel, beszélgettünk, majd a limuzinhoz menet ott álltak a korlátnál az emberek. Mintha az egész város eljött volna. Pólókra adtam autógrammot, képekre, néha a fejükre is. Beültünk egy fehér limuzinba, ami hazavitt minket. Kiszállított mindenkit a házánál és én pánikszerűen rohantam be Kelly házába. Ledobtam a cipőmet, köszöntem majd felrohantam a szobába. Átvettem egy kényelmes ruhát és elkezdtem bepakolni. Megkértem a szakácsot hogy csináljon húsz szendvicset és vettem tíz darab ásványvizet. Azokat egy zacskóba tettem. Kerestem egy hátizsákot. abba betuszkoltam, a pizsamát, meg egy váltóruhát és írtam Kellynek hogy két napig nem válaszolok, majd mert táborozni megyek. Beraktam egy kulacs vizet is meg egy pótszendvicset kértem a szakácstól. Még felhívtam Charlotte-t, hogy mikor találkozunk és hol. Azt mondta, hogy az erdő szélénél találkozunk, ahol van az a fa kapu és reggel hétre legyek ott. Utána még átolvastam a forgatókönyvet. Lefürödtem és bebújtam az ágyba. Már vártam a holnapi napot. Még életembe nem sátoroztam.
Másnap fél hétkor keltem. Felvettem egy szabd idő ruhát, becopfoztam a hajamat és hátamra véve a hátizsákot, felvéve egy kényelmes cipőd, lementem a lépcsőn. A sofőröm ott rakott ki ahol az a fa kapu volt. Azt mondtam majd hívom, ha jönnie kell értem. Még csak Charlotte volt ott. Ilyen korán érkeztem?
- Helló! – intettem és leültem mellé arra a farönkre ahol ő ült. – Hogyhogy még nincsenek itt?
- Nem t’om. – rándította meg a vállát. – Még van tíz percük.
- Hoztam az inni – ennivalót. - Felmutattam a zacskót. Ő fölé hajolt és belenézett.
- Jól van. – bólintott és rám mosolygott. – Már várom. Istenem hol vannak már?
- Biztos mindjárt jönnek.
- Az nem Kristen autója? – kiáltott az útra mutatva. Ott egy metál színű autó közeledett. Csak akkor mertem rá „De az” – t mondani mikor már láttam az utasát.
- Jó reggelt! – integetett és megköszönte a fuvart. – Mi újság?
- Semmi. – feleltem. – A többieket várjuk. még öt perc.
Nemsokára már mindenki megjött és Scarlett mindenkinek adott sétabotot. Bár próbáltunk a sátorrészekkel nem túl dombos úton menni, még is sikerült néha megbotlani. Végre egy olyan rétre értünk ahol nem volt senki csak középen egy tábortűzgyújtásra való fa. Leállítottunk tíz sátrat majd beosztottuk, hogy ki melyikbe megy. Én Scarlettel és Kristennel kerültem egy sátorba. Én a jobb szélén helyezkedtem el. Letettem a hátizsákom meg a sétabotom és csak ültem a már kiterített hálózsákomon. De meguntam a csendet és kimásztam. Charlotte a kutyáját fogta.
- Segíts, kérlek! – szólt nekem. – Légyszi kösd ki ahhoz a fához. Én megyek, segítek nekik.
- Persze. – bólintottam és átvettem a pórázt. – Szia, Robin! De cuki vagy. – odavezettem ahhoz a fához ahová Charlotte mutatott.
- Kelly! – felkaptam a fejem. Scarlett szólt. A teáscsészékkel nem bírt.
- Segítek. – ajánlkoztam és körbetekertem a pórázt a fa körül jó erősen. Gyorsan odasiettem Scarletthez és átvettem tőle a fél adag kávéscsészét. Elosztottuk és mindenki sátrába vittünk hármat. A vizet a kinti kempingasztalon hagytuk, hogy bárki ihasson belőle. Mindenki ivott egy kis kávét aztán elindultunk túrázni. Fel a hegynek mentünk. Már a felére kezdtem fáradni. Ráadásul Kristennek be nem állt a szája és mindig kellett valamit válaszolnom a kérdéseire, mert ha ezt nem tettem mindig visszakérdezett. De persze túléltem, de el is fogyott az összes vizem mire visszaértünk a táborba. Most a második csoport ment el. Kimerülten feküdtem be a sátor. Scarlett még odakint tüsténkedett, de – sajnálatomra – Kristen befeküdt mellém. De már nem beszélt annyit, mint a túra során. talán őt is kiszívta ez a sok gyaloglás.
Nemsokára Scarlett is csatlakozott hozzánk és hozott be egy kis vizet. Persze rögtön megittuk az egészet.
- Ha besötétedett meggyújtjuk a tábortüzet. – vigyorgott Scarlett. – Én szedtem össze jó rémtörténeteket.
Kristen összerezzent.
- Mi van? – nézett rá értetlenül Scarlett.
- Én nem igazán szeretem a rémtörténeteket.
- Jaj, ugyan, Kristen. - legyintett Scarlett. – ezek csak mesék! Nem kell tőlük berezelni…
- Ki mondta, hogy félek? – kérdezte sértődötten Kristen. – Csak azt mondtam, hogy nem nagyon szeretem őket. Ki mondta, azért mert félek?
Ez számomra – és látszólag Scarlett számára is – elég világos volt, hogy ez az oka, amiért nem szereti. De nem álltam le vitatkozni vele, ahogy Scarlett sem. De rögtön gondoltam, hogy Scarlett azért még nem mondott le a rém mesékről. Az én részemről aztán azt is bemesélhetik, hogy vámpírok, meg vérfarkasok laknak az erdőben, mert engem mindig is hidegen hagytak ezek. Az ilyen lények nem léteznek…
Mikor kimáztam a sátorból, hogy vizet igyak már alkonyodott. A többiek még nem jöttek meg. Miközben ittam körülnéztem. Szép egy hely volt. Ekkor egy ág reccsenését hallottam magam mögött a fáknál. A poharat ijedtemben elejtettem és az egy csattanással egy kövön eltört a víz meg kifolyt belőle. De én hátra fordultam és nem a poharat figyeltem, hanem a fákat. Ahonnan a hangokat hallottam. De sehol senki. Még lélegzetet se vettem.
Cipzár hangja hallatszott a közeli sátorból.
- Kelly?
Megfordultam. Charlotte mászott ki a sátorból két színészlánnyal együtt.
- Mit csinálsz? – kérdezte a vörös hajú lány, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
- Csak leejtettem a poharat. – mondtam és lenyúltam az üvegdarabokért, hogy felszedjem. Mivel nem ott járt az eszem megvágtam az ujjamat. A számhoz kaptam az ujjam.
- Au. – szisszentem fel.
- Hagyd, csak, Kelly. – szólt Charlotte. – Majd én összeszedem. A sátrunkban van elsősegélydoboz. Van benn ragtapasz is. Kösd be.
- Uh.. Kösz. – próbáltam mosolyogni és bemásztam a sátrukba. A doboz, amin egy vörös kereszt volt, a sarokban állt. Kinyitottam és a sok gyógyszer, géz és kenőcs között megtaláltam a ragtapaszt. A kisebb fajtával beragasztottam a sebet.
Mire kimásztam Charlotték végeztek.
- Köszi, lányok. – biccentettem.
- Szívesen, Kelly! – mosolygott rám furcsállva Charlotte. – DE, biztos hogy minden rendben?
- Persze, biztos. – bólogattam és látszólag elhitték.
Visszamentem a sátrunkba. A seb még mindig lüktetett.
- Még nem jöttek vissza a többiek? – kérdezte rögtön Scarlett mikor bemásztam.
- Még nem. – válaszoltam. – Nyitva hagyhatom egy kicsit az ajtót, hogy jöjjön be egy kis friss levegő?
- Persze. – bólintott Kristen és Scarlett.
Leültem törökülésben a hálózsákomra.
- Kinek a sátrában lesz megtartva a találkozó? – kérdeztem.
- Úgy tudom, hogy a szabadban lesz. – felelte Scarlett. – Teázunk, meg csak beszélgetünk… Semmi különös.
- Értem.
A sátrunk mellől hangok szűrődtek be.
- Robin! – hallottam Charlotte hangját. – Hol vagy, kutyus?
Mindhárman kimásztunk a sátorból.
- Mi történt, Charlotte? – kérdeztem mikor odaértünk hozzá.
- Sehol sem találom, Robint. – felelt kétségbeesetten.
- Eltűnt? – hitetlenkedtem. – Pedig én olyan erősen meghúztam a pórázt, hogy azt ember nem tudja kikötni…
- Nem rabolhatták el. – vágott köbe Charlotte. – Robin soha nem ment el idegennel!
- És ha elszökött? – vetette fel Kristen.
- Kizárt. – rázta a fejét Charlotte. – Nem szökött volna el. Csak a biztonság kedvéért kértem, hogy kössük ki.
- Ha a te kutyád ilyen tökéletes, akkor most miért nincs itt? – szólt közbe Scarlett egy kis éllel a hangjában.
- Nem tudom. – válaszolt sértődötten Charlotte. – Eljönnétek velem megkeresni?
- Az erdőbe? – Kristen összerezzent. – Mindjárt sötét lesz.
- Tudom de…
- Igen, és a táborozók mindjárt megérkeznek és akkor lesz tűzgyújtás meg…
- Én megyek. – határoztam el. Egy kis plusz izgalom nem árthat. – Gyere Charlotte.
Charlotte meglepődve, de elszántan elindult velem.
- Na, jó én is jövök! – sóhajtotta Scarlett.
- Én itt várok rátok! – kiáltott utánunk Kristen.
Bementünk az ösvényre. Egy darabig hangtalanul sétáltunk, figyeltük a hangokat.
- Halljátok? – suttogta fél órával később Scarlett.
- Mit? – kaptuk fel a fejünket.,
- Mintha jönne valaki.
Füleltünk. Tényleg, már én is hallottam a fű susogását a fák között, mikor valaki átmegy rajta. Charlotte előkapott egy kis zseblámpát a pulóvere zsebéből és bevilágított a fák közé. Látni nem lehet, de hallani még mindig. Charlotte bevágott a fák közé, letérve az ösvényről.
- Várj már, Charlotte. – Scarlett megfogta a pulóvere ujját. – És ha nem Robin az?
- Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. – felelte Charlotte. – Ha elengednél.
Charlotte kirántotta pulóverét Scarlett kezéből és folytatta az útját. Hangtalanul követtük. Most már vakkantásokat is hallottunk. Úgy egy kiló méterre innen.
- Ez, egy kutya. – sóhajtotta Charlotte. – Gyere, Robin! – kiabálta.
Nem szóltunk semmit csak álltunk. Mikor tovább indultunk már gyorsabban szedtük a lábunkat. Mikor már vagy öt perce gyorsított lépésben mentünk egy kutya sziluettje bontakozott ki a lámpa gyér fényében. Az állat háttal állt nekünk, nagyobb lehetett, mint Robin és fülelt. Még mindig vakkantott egyet, kettőt. Meghallotta, hogy jövünk, de nem nézett ránk. Valami lekötötte a figyelmét.
- Jaj, Robin kiskutyám! – kiáltotta neki Charlotte. – Gyere! Gyere ide a gazdihoz!
A kutya felénk fordította a fejét. Morgott. Charlotte elejtette örömében a lámpát és közelebb ment a kutyához, aki nagyobbat morgott.
- Nem kell félned, kutyuskám. – susogta neki Charlotte. Látszólag még szentül hitte, hogy Robin áll előtte. – Én vagyok. Gyere, visszamegyünk a táborba.
- Charlotte szerintem ez nem Robin. – szóltam, neki.
- Ugyan már… - Charlotte kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kutyát. Ekkor Scarlett felkapta a zseblámpát és a kutyára irányította a fényt. Charlotte keze már csak pár centire volt a kutyáétól, de akkor már ő is rájött, hogy ez nem Robin. A kutya odakapott a kezére, de én még időben elrántottam onnan.
- Gyertek, fussunk. – sziszegte Scarlett.
- Nem, ne. – suttogta Charlotte.
- De hát még mindig nem fogtat fel hogy nem, Robin? – csattant fel halkan Scarlett.
- Nem, hanem olvastam, hogy ha futunk előle, akkor azt hiszi játszani, akarunk vele és…
- Ez maximum a prédájának fog nézni minket nem pedig a játékának, Charlotte. – suttogtam vissza.
- Tök mindegy, nem futhatunk! – szögezte le Charlotte.
Így hát kővé dermedve álltunk a farkaskutya előtt, aki vad szemekkel meredt ránk. Aztán pár perc múlva egész testével felénk fordult, és támadóállásba helyezkedett. Még lélegzetet sem mertem venni.
- Tudtok gyorsan fára mászni? – suttogta ijedten Scarlett.
- Nem hinném. – a torkom kiszáradt és azon sem csodálkoztam volna, ha nem hallják, amit mondok.
A kutya ugrásra készen figyelt minket a fűből.
- Ha ugrik, futunk, jó? – mondta remegő hangon Scarlett.
- Jó. – suttogtam. Az én hangom is remegett.
És akkor megtörtént. A kutya ugrott egyet. Mi meg hátraarcot csináltunk és rohanni kezdtünk arra amerre az ösvény sejtettük. Hallottuk, hogy támadónk is rohan utánunk. Valószínűleg eltervezte, hogy ha már kizökkentettük abból, amit akkor csinált, amikor oda értünk hozzá, akkor legalább elkap minket. Már nem igazán bírtam szusszal. Úgy tűnt a kutya se igazán. Már vagy öt méterre lemaradt mögöttünk.
- Lemaradt! – kiabáltam a mellettem futó lányoknak. – Futás.
- Áá.
Tompa puffanás.
Lefékeztem és így tett Charlotte is. Megfordultunk. Scarlett hasra esett a gazban. Odasiettünk és felsegítettük.
- Gyertek, siessünk! – kiabálta ijedten Charlotte.
- nem megy! – nyafogta Scarlett. – Fáj a lábam.
- Próbálj meg menni…
A kutya már csak egy-két méterre volt tőlünk. Felgyorsított és már ránk vetette volna magát, ha valami nem ugrik ki valami a sötétből és nem teperi le a földre.
- Robin! - sikkantotta Charlotte.
- Mi? – néztem rá. – Ő volt.
- Igen, ez biztos! – bizonygatta.
És valóban pár perc múlva, Robin sántikált ki a fák közül. A farkas már sehol.
- Robin! – sóhajtotta Charlotte és elengedve Scarlett fél kezét – amitől rám nehezedett a lány egész súlya – és odaguggolt kutyája mellé.
- Megmentettél minket! – hitetlenkedett. – Jó kutya vagy!
Hallottuk, hogy nem messze az ösvényen nevetgélő, beszélgető csoport megy végig.
- Segítség! – kiabáltuk. – Itt bent a fáknál! Segítség.
Nemsokára bejöttek az emberek. Az egyik erősebb alkatú a karjaiba vette Scarlettet mi meg mellettük vánszorogtunk haza, Charlotte mellett pedig hűséges kutyája
Vissza
Már láttam a tábortüzet, amikor egy olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha zuhannék. Mintha megnyílt volna alattam a föld. Csak zuhantam és sikítottam…
Kelly pontosan ugyanezt rézte csak ő Bonniék házában. Sikított ő is veszettül mikor egyszer csak sötét úton volt mellette Charlotte barátnője mellette loholó kutyája, Robin...
A földön kötöttem ki. Körülnéztem és rögtön felismertem. A mi házunk emeletre vezető lépcsőjén ültem. Még mindig ziháltam ettől az eseménytől.
Mindenki visszament a saját életébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése