^Újabb idézetek tőlem^

A kórházban fekvő emberek legjobb gyógyszere, a tüntöklő mosoly, a bíztató szó, és a társaság.

Az ajándékok nem mindig tárgyak. Valamikor elég, ha csak van az ember.


Egy papírcetli néha többet ér, mint egy szépen kidekorált boríték. A lényeg a tartalom.

Attól hogy két testvér messze, mérföldekre él egymástól, még ugyanúgy testvérek és mióta létezik a telefon és az internetes kapcsolat, azóta még könnyebb az is hogy ez a kapcsolat megtartható legyen.


Én úgy gondolom, hogy egy ember attól ember hogy: érez, életvidám, mosolyog és ami a legfontosabb képes szeretni.


Egy lánynak nem sok kötelessége van az életben, de tudnia kell beilleszkedni, mert senki nem fogja egy idegen felé kinyújtanui a kezét, hogy berátsa a világba.


A nagy betűs Élet, azután kezdődik, hogy a sajád döntéseid irányítják az életed!


Csak egyszer élünk; így szól a mondás is. Így ha az ember ebben az életében, nem teljesített jól az életében, akármilyen tekintetben, akkor több esélye nem lesdz rá. Ezért kell a legjobbak szerint alakítani az életünket.

Újabb zeneajánló!

Sziasztok! Múltkor a youtube-on keresgéltem a kedvenc előadóimtól számokat és találtam párat:

Evanescene - Wihsper

Evanescene-Anyhwere

Evanescene-Broken

Jordin Sparks - Battelfild

Nelly Furtado - Mas

Nox - Tűztánc

Ivy élete 6. fejezet

Születésnap

Ásítottam egyet és felültem az ágyban. Mikor nyújtózkodtam bevillant emléke a tegnap este történteknek és egy boldogsághullám söpört végig rajtam. a mellettem lévő helyre néztem - ami üres volt. Hol lehet Alex?

Eszembe jutott mit mondott tegnap. hogy van egy kis dolga. Biztos elment elintézni. Újat nyújtóztam és csak akkor döbbentem rá, hogy kis híján semmi sincs rajtam. Odamentem a szekrényhez és felvettem egy farmert, meg egy rövid ujjú pólót. A hajamat kifésültem és egy hajpántot tettem bele. Megnéztem magam a tükörben és rendbe tettem az ágyat. Akkor néztem rá az órára. Fél kilenc. Elég későn keltem fel. Biztos megviselt a tegnapi incidens apámmal. Összeborzongtam a gondolatára is. így inkább Alexre gondoltam és így boldog lettem újra.


Kinyitottam ajtót és dudorászva szökdécseltem le a lépcsőn. Aztán elszörnyülködtem, mert hirtelen rádöbbentem, nem vagyok egyedül. A nappaliban ott ült Renesmee és engem nézett, összeráncolt homlokkal, de vigyorgott. Bella éppen kilépett a konyhából és rám mosolygott mikor meglátott.


- Jó reggelt! – üdvözöltem.


- Neked is, Ivy! – viszonozta. – Gyere sütöttem neked valamit.


- Oh, megyek. – már ott is voltam a konyhában. Palacsinta… az nem rossz. Leültem. – Köszi.


- Nincs mit.


Edward is itt volt a konyhába a pultnak támaszkodva. Mikor ránéztem intett.


- Helló!


- Oh szia! – köszöntem neki és ettem tovább. – Alex hová ment?


Edward arcán egy mosoly suhant át, csak aztán válaszolt.


- Elment elintézi valamit.


- Ja, nekem is mondott valamit róla. – bólogattam evés közben.


- Boldognak tűnt. – jegyezte meg Renesmee aki akkor lépett a helységbe. Bella feltűnően köhintett és a vér az arcomba tódult.


Csak bólogattam és gyorsan megköszöntem a reggelit. Odavittem a tányért Bellának. Felajánlottam, hogy mosogatok, de ő visszautasította. Mint mindig.


- Feljössz velem a szobámba, Ivy? – kérdezte Nessie.


- Persze! – bólogattam és már rohantunk is fel. Két fél vámpír csaj.


Nessie benyitott a szobája ajtaját. Minden sárgában játszott, egy nagyobb fajta ágy volt az ablaknál, és egy íróasztal mellette. A szobában hatalmas szekrény. Sejtésem szerint azt is Alice töltötte fel


- Szép szobád van! – jegyeztem meg.


- Kösz. – Nessie felkuporodott az ágyra és mutatta, hogy üljek mellé. Szót fogadtam és leültem.


- Szereted Alexet igaz? – mosolygott rám és én megint elpirultam.


- Nagyon. – vallottam be.


- Én is Jacobot. – bólogatott. – Szerintem ő is engem, de én még nem akarom elhamarkodni…


- Biztos, hogy szeret. – bizonygattam. – De ha egyikőtök sem kezdeményez, akkor ez egy jó darabig így lesz.


- Mit csináljak, hogy a tudatára adjam? – kérdezte.


- Valld be neki! – feleltem. – Csak meg kell találni a megfelelő alkalmat.


- Írok egy forgatókönyvet hozzá. – viccelt Nessie és kibámult az ablakon. – Ti már jártok is nem?


- De igen. – bólintottam. – Te sem tudod, hogy pontosan hová ment Alex?


- De tudom! – mosolygott huncutul. – De hülye leszek elárulni! Meglepetés!


- Nekem? – mutattam magamra.


- Aha. – vigyorgott. – De ne mond meg hogy utaltam rá, jó? Apa nem örülne. Alice meg aztán pláne nem. – megjátszott félelemmel nézett rám.


- Nem szólok egyikőjüknek se. – mondtam. – De mire utaltál?


- Ennél többet nem mondok. – Eljátszotta, ahogy lelakatolja a száját.


- Jó értettem. – megadóan feltartottam a két tenyerem. Közben törtem a fejem mit tervezett Alice.


- Légyszi felejtsd el, amiről beszéltünk! – könyörgött. - Akkor nem lenne meglepetés!


- Oké. – sóhajtottam. – Beszéljünk valamiről! Mondjuk…


Odalentről Alex hangja szűrődött fel és a szívem felgyorsult, majd egy mosoly terült szét az arcomon.


- Megjött Alex. – közölte Renesmee vigyorogva. – Gyere, menjünk le!


Csak bólogattam és együtt mentünk le a földszintre. Alex valóban ott állt lent. Edwarddal beszélgetett.


- Alex, szia! – rávetettem magam, mintha legalábbis egy napja nem láttam volna. – Áruld el hol voltál!


- Nem lehet! – a mutatóujját az ajkamra tette a másik kezével pedig eltűrte a hajamat a fülem mögé. – Meglepetés lesz!


- Áruld el! – suttogtam és közelebb hajoltam hozzá.


- Nem tudod kihúzni belőlem. – figyelmeztetett miután röviden megcsókoltam.


Körülnéztem. Sehol senki. Aranyosak. Visszanéztem és jelentőségteljesen felpillantottam a szobám felé.


- Egészen biztos. – hízelegtem és azt vettem észre, hogy már, nem is a titkot akarom megtudni.


- Azt hiszem! – játszotta a bizonytalant aztán erősen megcsókolt. – De nemsokára rájössz, esküszöm! – ígérte.


- Muszáj várnom? – suttogtam.


- Egy órácskát bírj ki! – mutatta a mutatóujja és a hüvelykujja között a kicsit.


- Veled menni fog! – kuncogtam és elkezdtem felfelé húzni. Engedte magát. A szobámba húztam és csókolni kezdtem. Hagyta magát, vissza is csókolt. Nekitámasztott a falnak, két tenyerét a falnak téve. Félre értelmeztem és nekiálltam kigombolni az ingjét, de megállított.


- Mi az? – mormoltam.


- Most ne. – suttogta. – Mindjárt mennünk kell Cullenekhez.


- Oh, rendben. – a kezeim csalódottan lehullottam az oldalamhoz.


- Héj, nézz rám. – kérte és felemelte az államat. – Megígérem, ha hazaértünk veled leszek jó?


A szívem meglódult. Egy halvány mosolyra húztam a számat. Megcsókolt aztán visszagombolta az ingjét.


- Gyere. – megfogta a kezemet és most lehúzott.


- Indulhatunk? – kérdezte Bella. Mosolygott.


- Persze. – bólogattam. – Bár fogalmam sincs miért, de nem baj! – megrándítottam a vállamat.


Renesmee rohant le a lépcsőn.


- Én is jövök! – integetett és már itt is volt mellettünk. Így hát elindultunk. Egészen a Cullen házig rohantunk. Mindig is szerettem rohanni. Jó volt száguldani. Ahogy a menetszél becsap az arcomba… mesés. Edward győzött, utána értem be én, utánam, Bella, aztán Alex és Renesmee döntetlenül. Nevettünk és Edward benyitott.


- Sziasztok! – hát persze hogy Alice futott elénk. – Boldog Születésnapot Ivy!


- Úristen! – hápogtam. El is felejtettem.


- Tudom, hogy már nem öregszel, de azért mégis! – mondta Alice. Feltűnt a többi Cullen is. Mind egyszer mondták:


- Boldog születésnapot!


- Köszönöm. – elpirultam, és Alex fél kézzel magához húzott. Rámosolyogtam.


- Na, gyere! – húzott Alice magával. – Ajándékbontás!


- Apám! – elvigyorodtam szégyenlősen.


- Milyen furcsa. - kacagott Alice. – Bella sosem rajongott az ajándékokért! Végre egy lány szereti. - Leültetett egy fotelba.


- Kezdem én. – csicseregte és átadott nekem egy zacskót – Örülni fogsz neki! Láttam!


Elvigyorodtam és éreztem, ahogy Alex odaül mellém. Belenéztem a zacskóba. Egy kis dobozka került elő belőle. Kinyitottam és egy ezüst nyaklánc volt venne. A medálja egy szívecske volt egy rágravírozott felirattal:


Legjobb barát.


- Jaj, köszönöm szépen Alice! - átöleltem.


Alex segített felcsatolni a nyakamba.


- Kösz. – motyogtam.


- Én jövök! – mondta Renesmee. – Én nem látom, előre mit szólsz hozzá, de remélem tetszeni fog! – egy zacskót adott a kezembe. kibontottam és egy olyan karkötő került elő belőle amire a nevem volt írva.


- nagyon aranyos vagy! – mosolyogtam átöleltem őt is. – Köszi!


Renesmee zavarában odébb állt. Esme került sorra.


- Ezt én készítettem, és remélem, tetszik! – mosolygott rám melegen. – Tessék. – átadott nekem egy zacskót. Abban egy póló volt, ami kötött volt. A nevem állt rajta.


- Nagyon tetszik! – mondtam és megnéztem jól. – Ügyes vagy!


- Köszönöm.


Carlisle következett.


- Ezt szintén én csináltam, de én érdekesnek találtam. – átadta a zacskót. Egy könyv került elő belőle. A címe: Cullen’s


Felnéztem rá és ő bíztatóan bólintott. Kinyitottam a könyvet. Az egész családjának az élete le volt írva. Tátott szájjal néztem fel rá újra.


- Köszönöm szépen. – hebegtem. – Erre semmi képpen nem számítottam. – Ki fogom olvasni.


- Ebben biztos vagyok bólintott Carlisle és félreállt.


- Hadd jöjjünk mi – lépett elő Emett. - Gyere Ivy,


- Menjek? – csodálkoztam. – Mekkora?


- Ó hát…


- Eme4tt inkább ne kezdj bele! – könyörgött Edward. – Annyit mondanék, hogy ezt Emettől és éntőlem kapod! Szerintem tetszeni fog!


- Ó rendben! – mondtam és kezdtem izgulni.


Emették a garázs felé vezettek. Megállítottak az ajtóban és ünnepélyesen kinyitották. Leléptem a lépcsőn és megpillantottam egy csodás metálszínű Volvót. csak bámultam rá és kicsit közelebb mentem. egy szót se bírtam kinyögni. Magam is megbotránkoztam azon, amit tettem. Edward nyakába ugrottam és ő csak nevetett. Pirulva odamentem Emetthez és őt is átöleltem. Alex mosolyogva állt az ajtóban.


- Látod ezt? – mutattam a kocsira.


- Nem tudod ő vak. – viccelődött Emett.


- Hú de vicces Emett! – nézett rá Edward. – Látod, hogy nevetek?


- Ugyan már…


Visszamentünk és mindenkitől megkaptam még az ajándékomat. Alex volt az utolsó. Megfogta mindkét kezemet és felállított5 a fotelből.


Ott álltam és mosolyogtam várva a fejleményeket. Aztán mikor féltérdre ereszkedett a szívem meglódult.


- Evelin Brest. – kezdte mosolyogva és én levegőt sem vettem. – Ameddig csak élek, te leszel az, akit szeretni fogok! Hozzám jössz feleségül?


Hirtelen minden szó a nyelvemre tódult volna, de attól tartottam, hogy egész nap itt várhatnának, míg befejezem, szóval csak ennyit mondtam:


- Igen.


Alex még szélesebben elmosolyodott és elővett a belső zsebéből egy gyűrős dobozkát. Kinyitotta és az ujjamra húzta. Csak akkor néztem meg a gravírozást: Az életemnek


Csak álltam és néztem a gyűrűt aztán mikor Alex felállt odaléptem hozzá és megcsókoztam. Ő pedig mikor elszakadtunk a derekamnál megfogott felemelt és kettőt pörgetett rajtam.


- Szeretlek! – mondtam neki és ő eltűrte a fülem mögé a hajamat.


- Én is szeretlek! – mosolygott és a derekamnál fogva magához ölelt.


- Úristen! – sikkantotta Alice és előre futott. – Ez annyira csodás!


Mindenki egyszerre kuncogott fel. Renesmee odajött hozzám és a fülembe súgta:


- Alice arra vár, hogy megkérd, rendezze meg az esküvőtöket!


- Óh. – esett le. – Értem. Alice…


- Tessék? – nézett rám ártatlan arccal.


- Megszerveznéd az esküvőnket?


- Ó micsoda megtisztelés! – örvendezett. – Honnan tudtam!


- Nem is tudom. – nevetett Renesmee és én nagyon-nagyon boldog voltam!


Remélem hogy tetszik! Nem tudom mikorra lesz következő fejezet!

Célpont vagyok! 1 fejetez

Na feltettem a 2. könyvem első fejezetét. Szerintem egy jódarabig nem lesz következő rész, mert nincs negyon időm javítgatni, de a hírnök könyv 4. fejezete lesz 28. - án! Jó olvasgatást!


Csilla segítsége

 


Péntek délután volt és megkönnyebbült voltam, hogy ma már nem kell leckét írni és ki tanulni a lelkemet. De a leckeírás mellett legalább lenne kicsit jó a suli. De nem az. Olyan egyhangúan telik az összes nap, és ezt már most unom pedig még csak most kezdődött el az év. Bár az osztályban szinte mindenkivel jóban vagyok konkrét barátaim nincsenek itt, ugyanis mindenki rájött, hogy velem nem érdemes barátkozni, mert vagy figyelek rájuk vagy nem. Ha az utóbbi érvényesül, akkor mondhatnak, bármit csak bólogatok, de a figyelem legkisebb jele nélkül. Ha viszont az előbbi érvényesülne – ami nem nagyon gyakran fordul elő mostanában-… nos, az se jobb akkor épp, hogy emlékszek valamire abból, amit mondtak, de a reagálás még mindig nem megy. Persze az ilyenért nem vetnek meg. Már megszokták, hogy én ilyen vagyok. De nem mindig voltam ilyen. A hangulatom csak ebben az évben változott meg, ugyanis anyukám és az apukám elvált még nyár közepe felé és így az egész nyaram teljesen el lett baltázva. Sulit kellett cserélnem, költöztünk anyával ebbe a kis panelházba… Az egész nyárból annyi jó történt csupán hogy anya vigaszul vett nekem egy kiskutyát, aki itt élhet velem. De régen még mikor Szegeden éltünk akkor abból az iskolából voltak barátnőim. Ő velük mostanában csak telefonon és e-mailben beszélgetek. De ők is hamar rájöttek, hogy az utóbbi helyett egy cseppkőképződést is megvárhatnának, mert én mire visszaírok, az három esetleg négy hét. Velem társalogni különben sem volt valami jó. És csak Igeneket és Nemeket voltam képes kinyögni mikor beszélgetni próbáltak velem, Vagy pedig kiöntöttem nekik a szívem és azt kellett hallgatniuk, úgyhogy mostanság már ők se nagyon hívnak fel. De ahogy ők írták, nem megsértődésből… Igazából nem is mondták, meg hogy miért nem írnak. Ha egész pontosak akarunk lenni, csak annyit írtak, hogy: Mostanában nem nagyon gépezhetek, ezért nem írok, vagy, hogy egyest kaptam matekból és el vagyok tiltva a géptől. Én vettem a lapot és inkább én se írtam többet.


Most is a nappaliban feküdtem a heverőn és a tévét bámultam anélkül, hogy tudtam volna, mi megy benne.


- Niki. Niki! – felkaptam a fejem. Anyám ott állt a nappali ajtajában és egy kis türelmetlenséggel nézett rám. Látszólag nem először szólt.


- Oh, bocs, tessék? – ráztam meg a fejem.


- Megtennéd, hogy bepakolsz a mosógébbe? – kérdezte anya. – El kell mennem Csilláért a vasútállomásra.


- Mi? – kaptam fel a fejem. – Csilláért… Csilla idejön?


- Igen.


Mérhetetlenül boldog voltam. Csilla volt az egyetlen, aki most tudott nekem napfényt csempészni sötét életembe. Ő két évvel volt nálam idősseb tehát tizennyolc. Ő mindig mindenben tudott segíteni rajtam és most is számítottam rá.


- Itt lesz egész hétvégén. – közölte anyu mosolyogva és elköszönt. Én dudorászva mentem be a fürdőbe hogy betömködjem a ruhákat a mosógépbe majd rendet raktam a szobámban. Eközben Jimmy a kiskutyám végig a sarkamban volt még csak enni nem adtam neki. A vasútállomás nem volt valami közel így sokat kellett várnom. Gondoltam az otthoni telefonunkon felhívom Dórit, az egyik barátnőmet hogy beszélgessek valakivel. Bepötyögtem a számát és tárcsáztam. Nem kellett sokat várnom, hogy felvegye.


- Halló? – szólt bele.


- Szia, Dóri itt Niki. – válaszoltam.


- Ó, szia, Niki! – látszólag meglepődött, hogy most én hívtam őt nem pedig fordított esetben. – Mi újság?


- Semmi különös. – rángattam a vállam. – Ráérsz, hogy beszélgessünk?


- Persze!


- Nézd, én annyira sajnálom, hogy eddig olyan… furi voltam veletek, de most már megváltozok, esküszöm! – ígértem. – Csilla jön és én meg fogok változni!


- Nézd, Niki mi teljesen megértettük a helyzetedet és nem várjuk el tőled, hogy fütyöréssz és nevetgélj. – mondta kissé megvetően Dóri. – A te helyedben mindenki így reagálna.


- De igazán…


- Niki! – szólt határozott hangon Dóri. – Légy szíves ne kezdj itt sajnálkozni! Megváltozol és punktum! Ennyi. Mindenki boldog és örül.


- Jól van. – sóhajtottam. – És mi újság Leával?


Lea a másik barátnőm volt.


- Minden rendben van. – válaszolt. – Ő sem sértődött meg rád nyugi. Sőt talált magának egy fiút!


- Ezt nem mondod? – hitetlenkedtem.


- De! – nevetett Dóri. – Mostanában azzal van elfoglalva, de Erikával remekül megvagyok!


- Értem. – mosolyogtam. – És mi újság a suliban?


- Minden a régi. – hallottam a hangján hogy csak megjátssza az unottságot. – Bárcsak még te is itt lehetnél. Annyit röhögnénk! Erika kész kabaré, esküszöm!


Könny szökött a szemembe és nyeltem egyet. Csak kuncogni bírtam.


- Jól vagy? – kérdezte Dóri.


- Semmi baj4 – biztosítottam róla. – És Hella apja meggyógyult már?


- Igen. – felelt Dóri. – Többé-kevésbé. Kikerült a kórházból, de nem fog felépülni. A rák… Az ő korában!


- Hú, szegény Hella. – sajnálkoztam és leültem az ágyra. – És hogy bírja.


- Képzelheted, hogy ki van borulva. – sóhajtott Dóri. – Amennyit sír… Amikor meg nem sír és megkérdezzük tőle: jól van-e akkor csak azt mondja: Jól. De én látom, rajta hogy nincs jól. Hogy is lehetne?


- Hát igen. – helyeseltem. Ha én már anyámék válásától így ki voltam borulva.


- Hát igen. – sóhajtott újra. – Ne haragudj, de mennem kell. Megjöttek a nagyszüleim.


- Jó persze menj csak. – legyintettem, de minek? – Szia!


- Helló!


Kinyomtam. Gondoltam Leát is felhívom. Bepötyögtem az ő számát is és megvártam még tizedszere is kicsöng. addigra bekapcsolt az üzenetrögzítő. Én a sípszó után ezt mondtam a telefonba.


- Szia, Lea, itt Niki! Nem vetted fel, amikor hívtalak azért hagyok üzenetet. Én szeretnék veled beszélni… Semmi komoly csakúgy érzem, megváltozom és jó lenne veled is dumálni egyet. Hívj fel, ha ráérsz. Szia!


Kinyomtam a telefont és leültem a tévé elé. Bekapcsoltam. Épp egy sorozat ment, amit eddig még sose láttam, pedig mostanság sokat tévézek. Pont kezdődött így gondoltam megnézem. Éppen reklám volt, amikor a bejárati ajtóban elfordult a kulcs és én felpattantam, hogy odarohanjak az ajtóhoz. Anya akkor nyitotta ki az ajtót.


- Na, szia, Niki! – intett anyu és beengedte Csillát. Aranyszőke haja volt, amit mindig kivasalt. Mindig máshogy öltözött. Most például egy fűzöld pántos trikót és hozzá egy sárga szoknyát viselt egy ujjközös papuccsal. Én rögtön a nyakába vetettek magam.


- Csilla! – kiáltoztam. – Úgy örülök.


- Én is. – mosolygott Csilla én meg elengedtem hadd vegye le a papucsát. – Anyukád mondta, hogy kéne egy hangulatjavító. És én elvállaltam a posztot.


- Ennek örülök. – vigyorogtam szívből. – Gyere be a szobába!


Azzal a kezénél fogva beráncigáltam a kékre mázolt kis szobámba, amiben csupán egy ágy, egy polc és egy íróasztal volt egy számítógéppel.


- Várj egy kicsit, Niki! – nevetett Csilla. – Hadd hozzam be a cuccaimat.


- Segítek! – ajánlkoztam.


Észre se vettem, hogy Csilla egy nagy sporttáskával és két hátitáskával érkezett. Ja és persze a szokásos kistáskájával. Bepakolt a szobámba és leült az ágyamra.


- Mielőtt megkérdezem, hogy miben kell segítenem eltekintve attól, hogy már tudom! – szólt vigyorogva. – Szeretnék egy vidámságot – beletúrt a kis retiküljébe és felmutatott két kis papírt. – Jegyek az Alkonyat harmadik részére. Tudod a Napfogyatkozásra!


- Te jó isten! – sikkantottam. - Ezt most ezt mondod! És mikor megyünk?


- Holnap! – bólintott Csilla.


- Jesszus! – vigyorogtam. – Nem is tudtam, hogy megy!


- Pedig reklámozták!


- Hűha! – még mindig a sokk hatása alatt voltam.


- Tehát azért jöttem, hogy segítsek. – szólt Csilla és felállt, hogy becsukja az ajtót. – Nézd, ne roskadj nagyon magadba! Abból semmi jó nem jön ki. Mindenki meg fog unni és még barátod sem lesz! Ja és tartsd a kapcsolatot a régi barátnőiddel és próbálj aktív lenni a suliba. Te erős csajszi vagy! Senki nem ismeri itt az igazi arcodat.


- Lehet, hogy igazad van! – bólintottam.


- Nézd. – kezdte megint. – Én ismertem az apádat és te is! Tudod, hogy mindig szeretni fog! Neked semmi közöd nem volt a szüleid válásához. Te a lányuk vagy! – ezt asz utolsó mondatot úgy ejtette ki mintha én lassú felfogású lennék.


Könny szökött a szemembe és mereven bámultam a zoknimat.


- Majd meglátogatod apádat nem? – kérdezte vigasztalón.


- Igen de… - azok a buta könnyek kicsordultak és megállíthatatlanul sírni kezdtem. Csilla nyakába borultam. – Én szerettem mindkettőjüket… együtt.


- Tudom! – csitított Csilla és a hátamat veregette.


Szipogtam párat és elengedtem.


- Ilyen puhány. – motyogtam.


Csilla zavartan kuncogott.


- Jól vagy? – kérdezte a vállamat fogva.


- Azt hiszem jobban. – szipogtam és levettem egy papír zsebkendőt az asztalomról. – És nálad mi újság?


- Semmi különös. – rázta a fejét. – Jaj mégse csak úgy semmi különös. – beletúrt a táskájába és én kíváncsian leselkedtem. Aztán végül kihúzott egy fehér arany mintás képeslapot és a kezembe nyomta. Cirkalmas betűkkel ez volt ráírva: Meghívó. Felpislantottam rá ő pedig mosolygott. Kinyitottam a képeslapot és kiszedtem belőle egy papírt.






Szeretettel meghívjuk a Weiß családot esküvőnkre, ami Október nyolcadikán Délelőtt tízkor tartandó!






Szeretettel várunk benneteket: Csilla és Ádám






Egy darabig szájtátva bámultam a papírlapra! Aztán megnyikkantam:


- Esküvőtök lesz! – sikkantottam meglepődve. – Uram atyám! És meg leszek hívva. Végre egy esküvőre! Hűha! Hány meglepetés fog még ma érni?


- Hát persze hogy meg leszel hívva! – nevetett Csilla. – Te leszel az egyik koszorús lány!


- Még ilyet! – nyögtem. – Hát ez csodás! Gratulálok! – átöleltem őt és a könnyek már fel is száradtak az arcomról. – Anyu, anyu!


Kirohantam a konyhába. Anya éppen kevergetett valamit a gázon.


- Mi az, Niki? – fordult felém mosolyogva.


- Meghívó! – ugráltam. – Nézd!


Anyu végigfutotta a szöveget és boldogan rámosolygott az ajtót támasztó Csillára.


- Gratulálok! – mosolygott és visszaadta nekem a papírt. – Majd elmegyünk kölcsönözni neked egy szép ruhát addigra jó?


- Szuper! – bólogattam és továbbadtam a papírt Csillának. – Ja és holnap megyünk moziba! – újságoltam. A Napfogyatkozást nézzük meg!


- Az nem az Alkonyat…


- Harmadik része, de igen! – fejeztem be és lerogytam egy székre. - Ez lesz életem legjobb hétvégéje. – hálásan Csillára pillantottam.


- Ennek örülök! – mosolygott anyu. – Bevigyelek titeket a moziig?


- Nem mehetnénk busszal kettesben? – kérdeztem. – Van bérletünk is!


- De mehettek! – bólogatott anya. – Segíts kitálalni, kicsim!


Felpattantam, hogy kitegyem a tálakat az asztalra.


- Ülj le, Csilla! – mutatott anyu az egyik székre miután letette az asztal közepére a lábost. Csilla engedelmesen lehuppant a velem szembe levő székre. – Merjetek csak nyugodtan. Egy perc és jövök!


- Te, amikor azt mondta, hogy én leszek az egyik koszorúslány… - néztem rá miközben engedtem hadd merjen ő először. – Ki lesz a másik?


- Ádám két ikertestvére, akik tizennégy évesek és még az én unokatesóm. – felelt nyugodtan és felém fordította a merőkanalat.


- Értem. – mertem egy kicsit a levesből és fújni kezdtem, amit a kanalamra vettem. – És hogy állsz a sulival? – kérdeztem. - Otthagyod a szakközépet? Szerintem pedig tök jó színésznő leszel!


- Dehogy hagyom ott! – tiltakozott. – Hiszen mindjárt érettségi? Csak tudod anyám sürgette a házasságot hátha lesz valami… tudod milyen babonás! Meg Ádám is mondogatta, hogy már szeretné! Így megadtam magam!


- Értem. – mondtam újra és bekaptam a levest. Ekkor jött be anya. Leült egy székre, és mert magának. Ő is kábé azokat a kérdéseket tette fel Csillának, mint amiket én és én addig csak ettem, míg Csilla türelmesen válaszolt mindre. Mikor befejeztem felálltam.


- Majd gyere, Csilla! – néztem rá mire bólintott, mert épp tele volt a szája és bementem a szobába. Bekapcsoltam a gépet. Addig Előhalásztam a fiókom aljából a matracomat, hogy majd este legyen min aludnia csillának. Mire még a pumpát is megtaláltam Csilla már be is jött.


- Te mit csinálsz? – kérdezte.


- Fel akarom fújni neked a matracot. – közöltem és eszeveszettül kezdtem el pumpálni.


- Ne várjunk ezzel estig? – kérdezte Csilla. – Csak hogy ne foglalja a helyet a matrac.


- De igazad van. – bólintottam és leültem a székre ő meg megint az ágyra ahonnan látta a monitort.


Az egész délutánt elbeszélgettük és elgépeztük. Este vacsora után még világos volt és anya kérésére leugrottunk a kisboltba. Miután felértünk lefürödtünk fogat mostunk és felfújtuk Csilla matracát. Anya is megvetette magának az ágyát odaát. Mikor kész voltunk a matrac felfújásával előkerestem Csillának egy ágyneműt. Felhúztam és lefeküdtünk.


Reggel arra ébredtem, hogy óriási világosság árad be a szobámba. Tegnap biztos elfelejtettem lehúzni a redőnyt.


- Csilla. – motyogtam és felültem, de vendégem nem volt a matracán. És ekkor meghallottam beszélgetést a konyhából.


- Nem is hinnéd, mennyit segít ez neki, hogy programokat csinálsz, és hogy felvidítod őt. – hallottam anyu hálálkodását.


- Bármikor, szívesen jövök Szilvi! – szólalt meg Csilla.


- Előtte mikor ideköltöztünk csak hallgatott néha hallottam pityeregni is. - folytatta anyu. – Csak tévézett és néha beszélt a régi barátaival. Az új iskolában nincsenek barátai, se ahogy mondtam és a programokról már nyáron lemondott. Én próbáltam a fiúkról is kérdezgetni, de tömören ennyit mondott: Még nincs senkim. Nagyon szét volt esve! Tudtam, hogy te vagy az egyetlen, aki most fel tudná vidítani!


- Szívesen felvidítom! – hallottam Csilla hangján hogy mosolyog. – Szeretek Nikivel szórakozni. Nagyon jó a humorérzéke és mindenben aktív.


Anya csak nevetett és ennyit mondott.


- Köszi hogy segítettél a reggeliben.


- Nincs mit! – leserkedtet Csilla. – Szólok neki, hogy jöhet.


- Rendben.


Gyorsan alvást színleltem. Halottam a padló ropogását, ahogy Csilla rálépett miközben az ágyamhoz jött. Hallottam, ahogy ráül a matracra.


- Jó reggelt hétalvó! –megrángatta a vállamat. Úgy tettem, mint aki akkor ébredt fel.


- szia! – ásítottam egyet és felültem újra. – Hány óra van?


- Kilenc lesz! – felelte a telefonjára sandítva. – Gyere, kész van a reggeli! Ki találod, hogy ki csinálta?


- Csak nem te? – tippeltem.


- Honnan tudtad? – nevetett. – Fél tizenegyre megyünk a moziba, úgyhogy kapkodd össze magad! El kell érnünk a háromnegyedtízest!


- Gyors leszek! – ígértem és kimásztam az ágyból. – Olyan gyors, mint egy vámpír!


Csak nevetett!


Kimentünk reggelizni. Gyorsan befaltuk és Csilla megvárta, míg felöltözök egy ruhába és bepakolok egy kistáskába, és míg felveszek egy szandált.


- Hát egy vámpír mindenesetre lekörözött volna, de azért a lehetőségekhez képest jó voltál! – kuncogott mikor lefelé mentünk a lépcsőn.


- Kösz! – nevettem. – Te hánykor is keltél?


- Nyolckor.


- Csak félórával előbb, mint én! – mondtam.


- Az igaz, de addig sikerült felöltöznöm és megcsinálnom a reggelinket. – mutatta fel a mutató ujját.


- Na, jó nyertél! – adtam be a derekam.


- Anyukád azt mondta te tudod, hogy hol van a buszmegálló! – mondta miközben kinyitotta nekem az ajtót.


- Igen tudom! – feleltem. – Onnan indulok suliba is busszal.


Még sétáltunk Csilla elmesélte nekem a vicceket, amiket a reggeli hírlapban olvasott és jókat nevettünk. Mikor a buszmegállóhoz értünk még nem volt ott senki, csak egy idős hölgy. A buszon se ültek sokan így volt ülőhelyünk is.


- És hogy állsz te most a fiúkkal? – érdeklődött Csilla halkan.


- Nem nagyon érdekelnek mostanában. – ráztam a fejemet.


- Jaj, Niki. – sóhajtott Csilla. – Valakivel csak össze kell jönnöd. Próbálj normális lenni velük.


- Nézd. – kezdtem. – Tizenhat vagyok. Én úgy látom, hogy az ember húsz éves koráig még nyugodtan találhat magának valakit…


- De nem vágyódsz már valakire?


- De igen csak hogy… - haboztam. – Egyik sem az én stílusom.


- Miért nálad mi az alap? – nézett rám és én visszanéztem rá. – Az, ami mindenképp legyen benne a fiúdban.


- A kedvesség. – feleltem. – Az mostanság hiányzik a korombeli srácokból. – megcsóváltam a fejem és kibámultam az ablakon.


- Értem. – hallottam Csilla hangján hogy még nem fejezte be. – De ha megpróbálnád ezt a kedvességet némiképp átalakítani valami mássá ami… szintén benne kell, legyen az igaziban… akkor lehet, hogy hamarabb rátalálsz.


- Gondolod? – a szemébe néztem.


- Igen. – bólintott egyet magabiztosan. – Különben meg lehet, hogy a nagy Ő ott van, az orrod előtt csak nem veszed észre!


Lehet, hogy Csilla tud valamiről, amiről én nem?


- Lehet. – feleltem a saját kérdésemre is és Csilla állítására is. – Mostanság sok minden elkerüli a figyelmemet.


- Nézz és láss. – ezzel a kis mondattal fejezte be a témát.


Egy darabig csend volt és én az előbb elhangzottakon törtem a fejem…


- És hogy megy a suli? – kérdezett megint.


- Elég jól. – válaszoltam. – Sokat tanulok… Ebbe fogok szerintem beleőrülni…


- Ugyan! – legyintett Csilla. – Nagyon sok híres tudós is megtanult sok mindent mégse halt bele!


Nevettem.


- Honnan tudod, hogy nem abba haltak meg?


- Nem tudom, hogy miben haltak meg… - vigyorgott. – de szerintem nem a tanulásban…


- Sose tudhatod… - még mindig nevettem. – Megjöttünk.


Amikor az ajtók kicsapódtak felálltunk és leszálltunk a buszról. Bementünk az épületbe.


- Hányas terembe kell menni? – kérdeztem.


- Ö… - Csilla előkereste a táskájából a cetliket. – Az ötösbe. De csak félkor kezdődik, még van negyed óránk. Gyere, vegyünk valamit.


- Veszel, te valamit még bemegyek mosdóba? – kérdeztem és a WC felé böktem a fejemmel.


- Persze. – bólintott. – Popkorn és kóla mehet?


- Aha. – mondtam.


Olyan nehéz és meleg volt a fejem. A busz ablakán végig betűzött a nap. Megmostam a csapnál az arcomat. Mikor a tükörbe néztem láttam a hátam mögött egy fekete rövid hajó szép arcú lányt, aki engem figyelt a tükörből. Senkit nem láttam itt bent mikor bejöttem, de még hallani se hallottam senkit.


Hátrafordultam, de addigra nem volt ott. Megráztam a fejem. Lehet, hogy napszúrást kaptam és már képzelődök?


Még egyszer gyorsan átmostam az arcomat. Megtöröltem a papírban és kimentem. Csilla a fekete fotelben ült a pult mellett. A kezében egy popkornos doboz és két pohár kóla.


- Kösz. – átvettem tőle a kólámat és belekortyoltam. – Én már várom.


- Én is. – bólintott. – Kíváncsi vagyok, miket raknak bele a filmbe a könyvből. Tényleg te már elolvastad a könyveket?


- Most viccelsz? –nevettem. – Hát persze. Úgy ismersz, mint aki nem olvas el egy ilyen regényt.


Csak nevetett.


Előre felé néztem egy színes táblára és a szemem sarkából láttam, hogy az a lány ott áll a falnál. De mire odapillantottam csak a fal volt semmi más. Meg bolondultam, vagy mi? Megráztam a fejemet mintha ez kiirtaná ezt a lehetetlen elképzelést. Miért lenne lehetetlen. Ami történt velem a nyáron azok után miért ne bolondulhattam volna meg. Vagy esetleg attól a sok magamba zárkózástól… Nem tudom, de egy biztos: Erről még Csilla sem tudhat! Pedig… nem, ez őrültség. Még ő is hülyének nézne.


Elkezdtek beszállingózni az emberek. Néhányan mellénk ültek. Beszélgettek. Aki egyedül volt az meg a szórólapokat olvasta. Elérkezett a tizenegy óra. Bementünk még pár emberrel együtt az ötös terembe és leültünk a helyre ahová a jegy szólt. Aztán végignéztük a reklámokat… az alatt még beszélgettünk aztán csend lett. MI egész végig egy szót sem szóltunk. Ellenben a mögöttünk ülő párral. A végén Csilla megelégelte és hátraszólt nekik, hogy fogják be. Azután nem is beszéltek többet. A film két órás folt így volt benne egy szünet a felénél. Addig ki lehetett menni és Csilla is kiment, hogy vegyen még kukoricát és kólát magának. Én addig szürcsöltem az én kólámat, ami még félig volt és közben egy szórólapot olvastam, amit valaki otthagyott a mellettem lévő üres széken. A szórólap egy ruhásüzletet és egy éttermet reklámozott. Hogy mostanság mennyire képesek olcsón adni a dolgokat, hogy menjenek a vevők, gondoltam magamban és visszatettem a szórólapot a székre. Abban a tizedmásodpercben, míg a szememet megint a kólám felé fordítottam megint láttam egy lányt a vészkijáratnál. Ugyanazt, aki a WC-ben és a falnál is. De megint eltűnt mire visszanéztem arra a helyre. Hát ez már tényleg nem normális dolog! – fakadtam ki magamban.


- Visszajöttem. – jelentette Csilla. – Hoztam cukros is. Azt mondják, tök finom kérsz?


- Aha. – belenyúltam a zacskóba és kivettem, egy marékkal.


- Minden rendben? – kérdezte Csilla.


- Persze csak elbambultam. – ráztam a fejem és elmosolyodtam. – Finom a cukor.


A filmnek ez a fele is gyorsan elment. És erre én megállapítottam, hogy ez volt eddig a legjobb rész. Csilla is így látta. Még a busz elvitt minket a buszmegállóig, és míg hazasétáltunk a film egyes jeleneteit elemeztük. Mire felértünk, hogy elmeséljük anyának a filmet addigra minden rész ki volt elemezve. Anya meghallgatta a lelkes beszámolónkat a filmről.


Örültem, hogy még csak szombat van és Csilla még egy napig marad. Bele se mertem gondolni mi lesz, ha elmegy. Megint úgy magamba roskadok, mint mielőtt jött? Bármi is legyen, egyet biztosan tudok: ennél jobb hétvégém nem hiszem, hogy lesz.


- Csináljunk már valami programot délutánra is. – mondtam ebéd után mikor a szobában ültünk Csillával.


- Mit szeretnél csinálni? – kérdezte Csilla. - Talán sportolhatnánk valamit.


Elfintorogtam magam.


- Te engem melyik sportban tudsz elképzelni?


Csak kuncogott.


- Alábecsülöd saját magad. – szólt. – Ezért egy csomó jó dologból kimaradsz. Fogalmad sincs róla milyen jó dolog a sport.


- De most komolyan milyen sport illik hozzám?


- A tollasozás. – mondta ki rövid gondolkodás után.


- Hát, ha az sport… - néztem rá. – akkor az tényleg megy és van is valahol egy tollas ütőm is meg labda is… várj.


- Na, látod! – csettintett Csilla.


Nekiálltam kutakodni a kétajtós szekrényembe ahol a régebbi cuccaimat tároltam azzal a címszóval: „majd jó lesz még valamire”. Hosszas kutakodás után találtam egy dobozt, amiben még egy beasball ütő is volt nem tudom honnan.


- Megvan! – kiáltottam. – Irány a játszótér!


Lerohantunk. Anyu csak nevetett mikor kirohantunk az ajtón. Miközben tollasoztunk beszélgettünk is, de a nagy koncentrálásban azt is elhagytuk. Éppen vagy harmincat sikerült ütnünk folyamatosan mikor a játszótér másik felén éppen Csilla háta mögött ott állt az a lány fekte rövid hajjal kőszobor gyanánt. Az ébresztett fel ámulatomból hogy a tollaslabda egyenesen a homloknak repült.


- Bocsi, Niki! – szabadkozott Csilla. – Ne bámészkodj.


- Ja, bocs! – ahogy kinyitottam a szemem a lány szokás szerint sehol nem volt. Én sikítottam egyet és elrohantam eldobva minden tollas ütőt, labdát mindent és rohantam a ház felé. Ez nem lehet igaz! Mi van velem? Mi történik? Most pedig egészen biztos, hogy ott volt! Nem képzelődtem. DE hogy tűnt el olyan hamar?


Úgy rohantam mintha az igazság elől futnék… hogy tisztára nem vagyok éppen normális.


Tompán hallottam Csilla kiáltásit:


- Niki! Niki! Hová rohansz.


Feltéptem az ajtót és már futottam volna fel a lépcsőn, de elbotlottam és hasra estem a lépcsőn. Nem volt erőm feltápászkodni csak annyira tellett, hogy átforduljak és felüljek. A térdemet felhúztam és nekivetettem az arcomat. Sírni kezdtem. Halottam, ahogy Csilla zihálva kinyitja az ajtót és nagy léptekkel odajön hozzám.


- Niki! – megrángatta a vállam. – Niki nézz rám! Mi van? Mi baj…


- Csilla én megőrültem! - fakadtam ki és ránéztem, ahogy kérte.


- Miért? – kérdezte.


- Én is ezt kérdezem! – sírtam.


- Nem úgy… - legyintett Csilla. – Miből gondolod, hogy megőrültél?


- Elmondok neked valamit. – suttogtam és behúztam a tárolóba.


Becsuktam az ajtót és leültem az egyik biciklire.


- Én a moziba láttam a tükörből egy lányt, aki engem nézett. De mire odanéztem köddé vált aztán kint mikor kint ültünk megint láttam őt és mire megint odanéztem eltűnt. És a moziban is a szünetben is… most is őt láttam és mindig ez történik. Mintha követne mindenhová.


- Biztos, hogy láttad? – kérdezte Csilla.


- Biztos! – bólintottam.


- Jó most nyugodj meg légy szíves! – kérte Csilla. – Én hiszek neked.


- Tényleg? – néztem rá.


- Hát persze. – bólogatott. – Te minek hazudnál?


Megráztam a fejem.


- Miért lehet ez vajon?


- Nem tudom. – felelte. – Talán annyi stresszen mentél keresztül hogy… lehet, hogy csak képzelődsz… De lehet, hogy nem. Én hiszem, hogy tényleg láttad.


- Kösz! – átöleltem.


- Ha már nem látszik, hogy… sírtál akkor felmehetünk. – mondta. – Lehet, hogyha lepihennél, egy kicsit akkor jobban éreznéd magad.


- Nem erre semmi szükség. – feltápászkodtam a biciklimről és az ajtó felé mentem. – A tollas cuccokat…


- Itt van. – felmutatta a két ütőt és a labdát. – Játszunk még?


- Ne csak kérdeztem. – ráztam a fejem. –Nagyon látszik, hogy sírtam?


- Nem annyira. – rázta a fejét Csilla.


- Felmehetnénk? – elindultam, hogy kinyissam az ajtót és Csilla követett.


Miközben felfelé mentünk nem beszéltünk. Bekopogtam a tízes számú ajtón ahol laktunk és anya kitárta.


- Na, kitollasoztátok magatokat? – kérdezte vidoran.


- Ja. – mosolyogtam azt hiszem. – Legalább harmincat ütöttünk.


- Na, az tök jó. – dicsért anya. – Kértek fagyit?


- Aha! – bólogattam és bementünk a konyhába. Anya kirakta gombóconként a fagyit kelyhekbe és letette elénk. Ő maga is leült egyel a harmadik székre.


- És még mindig vonz a színészi pálya? - érdeklődött anya.


- Nagyon – felelte Csilla miközben lenyelt egy falat fagyit. – Néha Ádám se érti meg anyáék sem hogy miért, de én látok bent jövőt.


- Hidd, el van is benne. – mondta anya.


- Ja meg sok pénz is van benne. – fűztem hozzá. – Az a sok híres ember van, akik milliomosok…


- Híres emberek… - kuncogott Csilla. – Én még a közelükbe se vagyok azoknak.


- De még lehetsz olyan híres meg olyan gazdag. – mutattam rá.


- Egy idő után lehet. – rángatta a vállát Csilla. – De nekem nem ez a lényeg, hogy milyen híres leszek, hanem hogy szeretem csinálni nem?


- Az is sokat nyom a latba mi tagadás. – hagyta rá anya aztán felállt. Már meg is ette az adagját.


- Én beugrok a városba csajok! – mondta anyu miközben a mosogatóba a kelyhet. – A munkatársam szülinapja lesz.


- Persze menj csak. – mondta Csilla. – Mi jól elleszünk Nikivel.


- Azt elhiszem. – nevetett anyu. – Na, én mentem készülődni.


Mi Csillával még elbeszélgettünk fagylaltevés közben.


- Most fog kezdődni a kedvenc sorozatom. – mondta Csilla mikor már kiléptünk a konyhába. – Megnézzük?


- Persze! – vágtam rá. – Gyere a nappaliba.


Mikor beléptünk az említett helységbe ott már mindent parfüm illata lengett be. Anya már készen állt és a szokásos barna-fehér táskájából egy lakkos feketébe pakolta át a fontos holmit. Például a pénztárcát, a lakáskulcsot a kocsi kulccsal együtt meg a személyi igazolványát csak hogy néhányat említsünk. Anya különben egy sötétbarna ruhát viselt, amin a pántjánál egy fodros virág díszelgett. Anya úgy tűnt kölcsön vette a hajvasalómat, mert a máskor göndörebb haja most egyenesen állt. A lábán pedig körömcipő. Láttam, hogy a szeme ki van húzva szemceruzával, és hogy egy kis rúzst is kent a szájára. Én akkor láttam anyát így kicicomázva mikor az unokatestvérem ballagására készültünk.


- Jól nézel ki. – kacsintottam anyára mikor szembefordult velünk immár tényleg útra készen.


- Köszi! – pironkodva eltipegett mellettünk és leakasztotta a pótkulcsot.


- Zárjátok be utánam az ajtót. – mondta. – Lehet, hogy később érek haza, de kilenc körül mindenképpen aludjatok, rendben? – anya most Csillára nézett.


- Nyugodj meg Szilvi! – Csilla vállamra tette a kezét. – Számíthatsz rám.


- Jól van. – sóhajtott anyu. Mindkettőnk fejére adott egy puszit. – Sziasztok! Legyetek jók!


- Te meg szórakozz jól! – búcsúztam és miután becsukta az ajtót kulcsra zártam. – Gyere, menjünk, nehogy lemaradjunk a filmről!


Bementünk a nappaliba Csilla leült a kanapéra én meg bekapcsoltam a tévét és leültem mellé. Még reklám volt mikor a képernyő bekapcsolt. Én meg megint azon törtem a fejem vajon megbolondultam? De legalább Csilla elhiszi, amit mondtam. Pedig ez minden csak nem hihető. De ha mégsem képzelődtem.


Elkezdődött a film. Az első öt percben az előző részből mutattak jelenetek csak aztán jött a főcímdal és kezdődött el a film.


- Miről szól a sorozat? – kérdeztem ugyanis se a címből se a dalból nem lehetett kivenni a tartalmát.


- Egy családról, akik Amerikából költöztek ide, és hogy hogyan megy nekik a beilleszkedés. – foglalta össze tömören Csilla. – Ez a sorozat nem olyan rég kezdődött csak egy hete…


- Értem. – bólogattam és újra a képernyőre fordítottam a szemem. Most épp egy tizenéves lányt mutattak, aki egy kávézóban ül egyedül egy üres asztalnál és valami tojás félét eszik. Valószínű, hogy reggel lehetett. Mikor épp felállni készült az asztaltól egy fiú lépett oda hozzá. A srác elég jól nézett ki.


- Ez a csávó tök bunkó. – morogta Csilla. – A suliban mindenki tök megkedvelte Lillát, azt a csajszit, csak ő bunkózik vele mindig.


- Gondolom akkor ez a csajszi Amerikából jött… – tippeltem.


- Ja.


- Hozzak valamit inni? – kérdeztem és felálltam.


- Egy vizet légyszi! – mosolygott rám Csilla.


- Oké. – kimentem a konyhába. Két poharat vettem le a polcról. Mindkettőbe töltöttem vizet. Közben Jimmy ott lihegett a lábamnál. Lenéztem rá. A tálja üres volt. Félbehagytam, amit elkezdtem és raktam neki kutyatápot. Ő persze rögtön falni kezdte én meg beraktam a mikroba pattogatott kukoricát. Míg az pattogott addig kivittem a poharakat a kávézóasztalra.


- Kösz. – mosolygott Csilla és kortyolt a pohárból.


- Még pattog, a kukorica visszamegyek a konyhába. – közöltem. Csilla bólintott én meg távoztam. Leültem egy székre és a mikrobaforgó papírt nézem, ami már kezdett feldudorodni. Aztán Jimmyt néztem akli már végzett az evéssel és jóízűen megnyalta a száját. Rám nézett barna szemeivel és feltette a mellső lábait a térdemre. Megvakartam a fejét és ráhajtottam a fejemet.


- Szeretlek kutyuskám! – motyogtam és megpusziltam a fejét. – Jól laktál, hm?


Jimmy vakkantott egyet. Tisztára mintha értette volna, amit kérdeztem tőle. Lehet, hogy a kutyák értenek, csak nem tudnak, válaszolni ezért néznek ki úgy, mint akik nem is fogják fel, amit mondasz? Pedig biztos, hogy Jimmy válaszolt, ha hülyeség, ha nem. Bár egy olyan embertől, aki látomásokkal viaskodik ez várható.


Óvatosan letettem Jimmy mancsát a padlóra ugyanis a mikró pityegett. Kinyitottam az ajtót és két újjal kivettem a csomagot. Egy tálba szórtam a kukoricát és bementem vele a nappaliban. Jimmy követett.


- Megjöttem! – jelentettem és Csilla és közém tettem a tálat. – Ma már kétszer fogunk mozizni.


- A fenébe is! – csapott a térdére Csilla. – Reklám! Három perce se kezdődött el a film, de már reklám!


Csak kuncogtam. Közben Jimmy felugrott mellém a kanapéra.


- Na, nem, nem. – ráztam a fejem és a nyakörvénél fogva lehúztam kutyámat az ágyról. – Tudod, hogy anya nem szereti, ha fent vagy.


Jimmynek ez sem szegte kedvét. A földre kucorodott. Rámosolyogtam és bekaptam a kukoricából.


- Furcsa teremtmények ezek a kutyák annyi szent. – mosolygott Csilla. – Ádáméknak is van egy kutyája, de az egy rotveiller. – Az a kutya vad. A rotveillerek már eleve vad kutyák…


- Nem mindegyik… - ráztam a fejem. – Az attól függ, hogy van tanítva. Vannak olyan rotveillerek akiket inkább nyuszinak neveznék, mint kutyának… viszont van olyan rotveiller ami már beillene egy vérfarkasnak is…


- Értem. – bólintott Csilla. – Jó sokat tudsz a kutyákról.


- Igen. – elmosolyodtam magam. – Volt egy kutyás könyvem és állandóan azt olvasgattam. Elég sok mindent megjegyeztem.


- Na, végre kezdődik.


A sorozat e része végül is egész jó volt. Igaz (Csilla morgásától kísérve) volt bent két reklám és én az egyik alatt kimentem az erkélyre meglocsolni a muskátlikat, amiket még anya ültetett ideköltözésünk után. Megállapítottam, hogy be van borulva. Mertem remélni, hogy éjjel nem fog esni és fújni, mert én viharban sose tudtam aludni. Ezután bementünk a konyhába és vacsorára csináltam pár sajtos meleg szendvicset a mikroban. Evés után elmosogattam aztán felváltva lezuhanyoztunk. Én megvetettem Csilla ágyát, míg ő zuhanyozott. Mikor ő is végzett fogat mostunk és befeküdtünk az ágyunkba.


- Holnap akkor leckeírás lesz? – kérdezte csilla.


- Ja. – mondtam lelombozva. – Délután meg majd kikísérlek a vasútállomásra.


- Rendben. – sóhajtott egyet csilla. – De most már aludjunk, mert holnap egy nehéz napnak nézünk elébe…


- Igazad van. – befordultam a fal felé és magamra húztam a takarót. Ez a hétvége az, ami bennem tartja majd a lelket az évben? Éppen arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha valaki dúdolna egy altatót mikor meghallottam, hogy megnyikordul a padló a szobám küszöbén. Felültem és odanéztem, de nem volt ott senki. Lenéztem mellém a matracra és Csilla nem volt ott. Csak WC-re mehetett – mondtam magamnak és ülve maradtam. Már elég sok időt vártam mikor hallottam, hogy Jimmy nyüszít a szomszéd szobában. Kimásztam az ágyból átbucskáztam a matracon és átmentem nappaliba. Csilla (vagy ájultan, vagy álomba merülve) ott feküdt a szőnyegen, de láttam, hogy lélegzik. Jimmy a szekrényhez volt kötözve és az ajtóból reávetette magát valaki. Sikítottam egyet miközben a padlóra zuhantam.


- Addig nem kapod, vissza őket még ki nem iratkozol ebből az iskolából és el nem felejted, hogy láttál! – szólt egy hang a fölöttem tornyosuló fekete rövid hajú lány szájából. – Mond, hogy elköltözöl, innen mond!


- Nem, nem! – zihálva riadtam fel. Ültem az ágyamban. Lenéztem a matracra és Csilla nyugodtan aludt rajta. Az ágyam végében pedig ott szunyókált Jimmy összegömbölyödve. De most nem érdekelt, hogy az ágyamon fekszik. Megkönnyebbültem dőltem vissza a párnára. És akkor láttam meg az ablakban, amitől felkelhettem. Odakint tombolt a vihar. Az ablakom előtti nagy fát úgy mozgatta a szél mintha ki akarná törni minden áron. A résnyire nyitott ablakon be is hallatszott a szél süvítése az ég dörgése és a szakadó eső hangja. Az órára pillantottam, ami az ajtóm fölött lógott. Fél tizenegy volt. Alig aludtam másfél órát a lefekvés óta és ez bosszantott. Felálltam és odamentem az ablakhoz hogy becsukjam. Ekkor a szélnek siketült letörnie egy faágat és nekicsapta az ablakomnak. Én ösztönösen hátráltam egy lépést. Az ág beragadt az ablakomba, amitől azt nem lehetett becsukni. Én próbáltam kinyúlni a résen, hogy kilökjem a faágat, de valami az ablakon elvágta a kezem. Halkan káromkodtam és a számhoz kaptam a kezem.


- Mi ez? – morogta Csilla. – Mit csinálsz, Niki?


- Csak vihar van. – suttogtam vissza. – Be akarom csukni az ablakot, de valami elvágta itt a kezem. Mindjárt jövök, lemosom.


Kimentem a szobából a konyhába hogy lemossam a sebet. Elég mélyre sikerült belevágnia, de a seb kicsi volt. És pokolian fájt. Miután lemostam előkerestem egy ragtapaszt a gyógyszeres dobozból. Éppen kicentiztem, hogy hová ragasszam amikor…


- Te miért nem alszol, Niki?


Megpördültem ijedtemben. Csak anyu volt. Ott állt az ajtóban álmos szemekkel nézve engem.


- Jaj, anya. – ziháltam. – Csak az ablak elvágta a kezem, amikor be akartam csukni arra teszek tapaszt. Mikor jöttél meg?


- Egy fél órája. – felelte ásítással.


- Jó volt a buli? – kérdeztem.


- Többé-kevésbé. – hümmögte anya. – Reggel majd elmesélem, de most inkább aludjunk, mert hulla vagyok! Jó éjt!


- Neked is! – próbáltam mosolyogni a fájdalom ellenére.


- De te is feküdj vissza! – intett szigorúan és távozott a konyhából.


Teljesítettem anya kérését, mert visszafeküdtem az ágyamba (amiről időközben távozott kutyám) de aludni nem tudtam. Először azzal ütöttem el az időt, hogy azokat a bizonyos báránykákat számláltam, de nem segítettek semmit. Aztán magamhoz vettem a telefonomat és megnézegettem a képeimet. Azon vacilláltam, hogy egy kutyás vagy egy tájképet állítsak be háttérképnek. Végül a kutyás mellett döntöttem és még egyszer végigzongoráztam a képeken. Majd ezt is megunván visszatettem a polcomra a telefont és a plafont bámultam és közben szidtam a vihart, hogy miért nem tud már lecsendesedni! Aztán magamat szidtam, amiért ilyen kis… nem is találtam arra szót, hogy mi vagyok, hogy nem tudok elaludni egy kis vihartól!


Próbáltam valami jóra gondolni és közben befordultam a falhoz. Ekkor Csilla megszólalt.


- Te tudsz aludni?


Felültem.


- Dehogy tudok. – ráztam a fejem, de csak suttogtam. – Viharban sose tudok.














- Akkor már ebben is hasonlítunk. – halkan kuncogott. – Én sem tudok, csak ha nagyon fáradt vagyok. De ma nem volt miben annyira kifáradnom. Mi volt az előbb az a zaj?


- Nekivágott a szél egy faágat az ablaknak. – válaszoltam az ablakra mutatva. – Be is szorult oda. Majd reggel megpróbálom valahogy kilökni. De így meg csak jön be a hideg.


- Megpróbáljam kiszedni? – kérdezte és már mozdult.


- Ne én is elvágtam a kezem. – ráztam a fejem. – Úgy lüktet…


- Ú. – Csilla elfintorodott és feljebb ült. – Anyukád hallottam már hazajött. Kérdezted tőle, jó volt a buli?


- Azt mondta, hogy többé-kevésbé és hogy reggel majd minden elmesél. – mondtam. – Vajon mi lehetett?


- Nem tudom. – rázta a fejét. Most néztem csak végig Csillán. A haja olyan kócos volt, mint egy szénaboglya és kicsit be is göndörödött neki.


És ekkor megcsörrent a telefonja. Szerencsére csak rezgett, mert anya máskülönben biztos meghallotta volna.


- Ádám tudod, hogy hány óra van? – vette fel Csilla. Szünet állt be egy öt perces – Te jó isten? Azt a vöröses hajú srácot, akivel mindig lejársz… uramisten… annyira sajnálom Ádám! – szünet- Biztos hogy ne menjek haza… - szünet. – Biztos... Jól van Ádám… akkor holnap találkozunk… Én is! Szia!


- Ádám barátját megölték. – jelentette miközben visszatette a polcra mobilját. Most hívták fel a rendőrségtől.


- Ezt nem mondod komolyan? – hüledeztem. – Most mit csinálsz? – kérdeztem mivel Csilla elszántan pakolászni és öltözni kezdett.


- Haza kell mennem! – zihálta. – Ádám legjobb barátja volt… Ádám annyira magába fog zuhanni, hogy bedepressziózik, ha nincs vele senki… az anyjáék meg pont nincsenek otthon…


- Nem mehetsz el! – szörnyülködtem. Arra nem készültem fel, hogy egy nappal előbb elmegy, itt hagy. – Sötét van éjszaka.. és ha téged is bántanak…


- Muszáj lesz pedig, Niki. – mondta és már cincálta magával a bőröndjét.


- Csilla! – most már ideje hogy nyílt lapokkal játsszunk. Elé álltam.


- Niki! – szólt rám.


- Mielőtt idejöttél volna, Csilla olyan voltam, mint egy roncs… mint egy élettelen nem is tudom mi. – már majdnem kiabáltam. – Aztán idejöttél és olyan életet tettél belém, amibe talán még sose volt részem! Te segítettél, hogy összeálljak! Most még nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt, mert szükségem van rád érted? Jobban, mint a levegőre vagy bármi másra!


- Niki! – már inkább megrökönyödve vegyes sajnálkozással nézett rám. – Ne csi…


- Mi van itt lányok! – anya lépett ki a nagyszoba ajtaján. – Hát te meg hová készülsz Csilla?


- haza kell mennem. – magyarázta csilla. – Ádám barátját meggyilkolták és Ádám úgy össze fog esni, hogy megbolondul… szüksége van rám…


- Most nem mehetsz haza… az én egyik kollégámat is megölték ma este. – mondta anya határozottan. – És ha veled is történik valami…


- Szilvi haza kell mennem. – mondta tagoltan Csilla mintha anya lassú felfogású lenne.


Anya elgondolkodott.


- Jól van, Csilla felöltözök és hazafuvarozlak! – mondta anya és már fordult is be a nappaliba.


- Anya csak neked lehet ilyen primitív ötleted! – szóltam utána. – És velem mi lesz? Itthon kell kuksolnom négy órán keresztül, míg te, hazaviszed csillát… addigra akár ide is betörhetnek!


- Igaza van Szilvi vagy hozd őt is velünk vagy megyek el vonattal!


Anya belátta, hogy leszavazták.


- Jól van legyen. – adta meg magát. – Öltözz fel Niki. Kabát pulóver minden. Csilla te is kapj magadra egy kabátot és nézd át nem-e hagytál itthon valamit. Addigra elkészülök és mehetünk is! De nagyon remélem hogy nem történik semmi… - ezt az utolsó mondatot már csak úgy magának motyogta. Csilla gyorsan megfésülködött én meg felöltöztem utána közösen átfésültük a terepet, de Csilla még így futtában is jól összepakolt. Aztán beültünk a kocsiba.


A szél úgy fújt közben, hogy majdnem feldöntött, az eső eláztatta a ruhámat meg a hajamat és úgy dörgött, hogy majd megsüketült az ember. Segítettem berakodni a csomagtartóba aztán mind beszálltunk.


- És Ádám szülei sincsenek otthon? – kérdezte anya miközben kitolatott a parkolóból.


- Hosszú hétvégére mentek. – felelte csilla. – Az én szüleim meg Szentgotthárdon laknak nem fognak beutazni Veszprémbe, hogy lenyugtassák Ádámot. Különben meg én vagyok, a jegyese nem az én szüleimnek kell őt ápolgatni.


- Természetes. – mosolygott anyu. – Itt megállunk. Berohanok, veszek autópálya matricát.


Egy benzinkútra fordult be anya. Kiszállt táskástól a kocsiból és besietett az épületbe.


- Annyira röstellem, hogy ott kiabáltam veled Csilla. – bocsánatkérőn néztem Csillára a visszapillantó tükörben. – Bocsánat.


Csilla hátrafordult.


- Megértelek. Semmi baj! – melegen rám mosolygott. – Igazad volt nem hagyhattalak cserben.


- De boldogulnom kell, azután hogy odaértünk. – lebámultam a lábamra, amire most sportcipőt húztam.


- Te egy erős csajszi vagy. – mondta biztatóan Csilla. – tudom, hogy képes vagy összetartani magad! Csak bízz saját magadban. És tudod, mit mondok neked. Nem kell messzire menned… itt vagyok én. Emlékszel mikor még a régi barátommal, Balázzsal voltam együtt. és aztán szakított velem. Mennyire összeroskadtam. Nekem senki nem segített…


- De én ott lehettem volna, hogy…


- De senkit nem akartam látni. – tartotta fel a kezét. – A szüleimet se akartam beengedni a szobába csak enni mentem, ki de vagy fél órával a vacsora után, hogy ne kelljen beszélgetnem velük. Aztán felegyenesedtem és azt mondtam: Én tényleg ennyire idióta vagyok, hogy egy hülye srác miatt magamba roskadok?! Kitártam a szobám ajtaját és úgy érezte az új élet kapuját nyitottam ki. Mert jött Ádám és látod hová jutottunk… Már jegyesek vagyunk! Ebből csak azt akartam kihozni, hogy ha én is úgy magamba roskadnék örökre mi lett volna velem. lehet, hogy mindig a szüleim nyakán ragadnék… Te is képes vagy rá hogy kinyisd az új élet kapuját, Niki! Én hiszek benned!


Ez a két szó úgy visszhangzott a fejemben, mint egy barlangban. Átöleltem Csillát.


- Köszönöm. – súgtam a fülébe. – Mindent! Hogy hiszel bennem, hogy segítesz összerakni, hogy megértetted velem az élet neki is van jó oldala…


- Egy barátnak mindig. – mosolygott mikor már elengedtem. – És én hiába házasodok meg, hiába lesznek gyerekeim, történjék, bármi te mindig a barátnőm leszel, és énrám mindig számíthatsz!


A volán ajtaja kinyílott és anya szállt be a kocsiba. Egy matricát tartott a kezében meg a táskáját.


Csilla előre fordult és kivette anya kezéből a matricát.


- Kiragasztom. –mondta és letépte a hátulját.


- Köszi! – biccentett anya miközben bekapcsolta a biztonsági övét. Csilla felragasztotta az üvegre az autópálya matricát és összegyűrte az átlátszó papírt.


- Állt előttem három házaspárt. – mesélte anya. – Az egyiknek volt egy gyereke. – Beindította közben a motort. – Képzeljétek feldöntötte a képeslapokkal telerakott állványt. A szülei úgy üvöltöttek vele, hogy az nem igaz. – kiálltunk a benzinkútról. – És addig állt a sor. A végén én szóltam már hogy menjenek már a pulthoz. Ezek az emberek komolyan nem százasok.


Én már csak azt éreztem, hogy a fejem az ablaknak koppan aztán már aludtam is. Szerencsére semmit se álmodtam és legalább az út felét végigaludtam. Hajnali három óra volt mikor felébredtem.


- Mikor érünk oda? – kérdeztem.


- Kábé fél óra. – felelt anya. – Elég sokat aludtál.


- Aha. – bólintottam és kibámultam az ablakon. Odakint még mindig sötét volt, az utcalámpák világítottak és még néhány ház ablakai. Láttam a zölden, pirosan és néha sárgán világító jelzőlámpákat. Csilla fent volt ő is az ablakon meredt kifelé, de az agya máson járhatott. Mondjuk Ádámon.


- Te aludtál Csilla? – kérdeztem tőle.


- Egy öt percet talán. – válaszolt. – Nem tudok aludni igazán.


- Biztos nincs semmi baj. – nyugtattam. – Ne izgulj.


- Kösz. – sóhajtott egy rövidet aztán anyura nézett. Ő az útra nézett ki a szélvédőn.


- Itt meg kell állnom. – közölte és bekanyarodott egy fényesen kivilágított benzinkútra. – Tankolni kell.


- Persze. – bólogatott Csilla és nézte, ahogy anya kiszáll.


- Otthon kellett volna maradnod. – szólt váratlanul Csilla mikor anya becsapta az ajtót és megkerülte a kocsit.


- Dehogy kellett volna. – tiltakoztam. – Nekem így tök jó!


- Most otthon alhatnál, és mire felkelnél…


- Lehet hogy kirabolnának minket. – fejeztem be a mondatot pedig biztos voltam benne, hogy Csilla mondatának nem ez lett volna a vége. Be is fejezte:


- addigra anyukád hazaért volna.


- Hülyeség. – legyintettem. – Szerinted aludtam volna?


- Igen szerintem. – vágta rá. – De most nem akarok veszekedni. Te akartál eljönni…


- Te pedig igazat adtál nekem. – mutattam rá. – Kvittek vagyunk nem?


Egy másodpercig Csilla hallgatott aztán egy kis nevetést hallatott.


- Azok vagyunk. – mondta. – Kvittek.


Elégedetten elmosolyodtam és hátradőltem az ülésen. Titkon vágyakoztam az ágyam után, de csak a lelkem legmélyén. Most sokkal fontosabb dolgom is volt.


- Te… - kezdtem. – Te is félsz? Mármint meggyilkoltak két embert.


- Persze hogy félek, de… - egy pillanatra elhallgatott. – de tudod felnőttem és egy felnőtt nő sose hagyja, hogy a félelem az útjába álljon. Ezt jegyezd meg!


- Aha. – bólogattam sután.


Anya beszállt a kocsiba. Észre se vettem, hogy időközben megtankolták a kocsinkat. Újra elindultunk és anya kiállt a benzinkútról.


- Nem akarsz még egy kicsit aludni, Niki? – kérdezte.


- Nem kösz. – ráztam a fejem pedig még rám fért volna az alvás.


- De azért próbáld meg. – erősködött anya. – És te is próbálj meg aludni, Csilla.


- Nem hiszem, hogy tud…


- Ugyan megbízhatsz bennem. – vágott közbe anya. – Tíz éve vezetek.


- Nem képzeled, hogy azért nem alszom, mert félek a vezetésed miatt? – hitetlenkedett Csilla. – Nem csak… aggódok.


- Csak aludj! – hajtogatta anya. – Semmi baj nem lesz.


- Gondolod?


- Tudom. – bólintott anya. – Szép álmokat!


Láttam, hogy Csilla halványan elmosolyodik, és kissé hátradönti az ülését. És újra nekidőltem a hűvös ablaküvegnek és elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy megállt a kocsi. Ajtócsapódás hallatszott és mellettem kinyílott az ajtó.


- Gyere, kicsim kelj fel! – ébresztgetett anya. – Megjöttünk.


A szemeim egy perc alatt kipattantak mintha anya sikított volna. Kapkodva kikapcsoltam az övet és kiszálltam. Anya bevágta mögöttem az ajtót. Láttam, ahogy Csilla a házuk ajtaja felé rohan és bekopog. Aztán kitárul az ajtó és egy szőke bozontos hajú fiú jelenik meg benne. Arcán meglepődés. Csilla a nyakába vetette magát és valamit motyogott. Mi anyával csak álltunk két méterre tőlük és nem is néztünk rájuk. Aztán kéz a kézben felénk sétáltak.


- Ádám ő itt a barátnőm, Niki! – rám mutatott és én félénken integettem Ádám meg biccentett. – Ő meg az anyukája, Szilvi! – Ádám neki is csak biccentett.


- Örülök. – bökte ki. – Gyere drágám, csináltam spagettit vacsorára. Éhes vagy? – fordult Csillához kedvesen.


- Ennék valamit igen. – bólintott mosolyogva Csilla. – Ti is bejöhetnétek.


- Köszönjük, de mi inkább hazamennénk. – rázta a fejét anyu.


- Akkor én elköszönök. – súgta Ádámnak Csilla, aki magunkra hagyott minket. Puszit adott Anya arcára meg az enyémre és anya rögtön a volánhoz ült.


- Még egyszer mondom, Niki, te képes vagy, hogy kinyisd azt a kaput. – mondta mikor a kezem már a kilincsen volt. – Csak higgy magadban ennyi!


- Szerintem menni fog! – mosolyogtam amennyire az álmosság engedte és kinyitottam az ajtót.


- Ez a beszéd. – még egy puszit kaptam a fejemre. – Ja és egy nő sose féljen semmitől! Ezt is jegyezd meg!


- Meglesz! – mosolyogtam aztán bekiabált anyának a kocsiba.


- Még egyszer köszönöm a fuvart! Meg a vendéglátást is


Beszálltam és mielőtt rám csukta volna az ajtót ezt mondta:


- Vigyázzatok hazafelé! Még találkozunk!


Azzal a kocsink elindult és Csilla addig integetett, amíg látott minket és én siettem viszonozni.