A Búcsú
Anya, és Jenny rohantak oda hozzám.
- Te mit csinálsz? – kérdezte félig nevetve Jenny.
- Félreléptem a lépcsőn. - improvizáltam gyorsan és én is úgy csináltam mintha nevetés kerülgetne. – Ilyen bénát….
Jenny már nevetett és anya is kuncogott. Olyan furcsa volt megint őket látni, úgy hogy ők végig azt hitték én vagyok. Felálltam. Lementem a lépcsőn. A konyhában már készült a vacsora. Én nekidőltem a pultnak, Jenny meg mellém állt és a leckéjét tanulta.
- Apátokkal döntöttünk és… - szólt anya. – Arra jutottunk, hogy akkor beadtuk a válás papírjáét. A hivatalosan is elválltunk akkor elköltözünk. Téged kiveszünk a suliból, Bonnie. Holnap. Akkor már nem kell itt suliba menned.
- Rendben. – bólintottam és küszködtem a könnyeimmel. – Mikor indulunk?
- Én jövő hét szerdára gondoltam. – mondta anyu. – Addig a mamáéknál leszünk, míg nem találunk valahol lakást. A mamával már beszéltem. Örülnek, hogy megyünk.
- És azt is tudják, hogy én nem megyek? – nézett fel Jenny.
- Igen. – sóhajtotta anya. – Azt nem fogadták olyan könnyen.
- És visszalátogattok majd a szünetekben? – kérdezte könnyes szemmel Jenny.
- Bonnie, biztosan vissza fog. Én nem hinném…
- Értem. – bólintott Jenny és felment a szobájába.
- Ne menj fel Jenny! – kiáltott utána anya. – Kész a sajtos tészta.
- Csak a füzetemet teszem le. – kiabált le Jenny és pár perc múlva már az étkezőben ültünk.
Vacsora közben nem beszélgettünk. Jenny koncentrálva ette a falatot. Biztos megint a leckét mondja fel magának. Anya gondterhelt arccal étvágytalanul kotorászta a tésztát és néha bekapott egy-egy falatot. Én sem voltam túlzottan éhes. Már szerdán megyünk? És kivesznek ebből, a suliból, amit annyira szerettem? Itt kell hagynom az összes barátomat köztük – a gyomrom öklömnyire zsugorodott a gondolatra- Robertet is. ezt hogy fogom elviselni? Ki tudja, hogy a nagyszülők után hova költözünk, majd. És ha olyan messze hogy Robert inkább azt mondja, hogy hagyjuk abba? Igaza lenne. Ennek a kapcsolatnak így semmi értelme nem lenne, ha én mérföldekre élek tőle. A telefon és az e-mail féle kapcsolatokat nem is lehet olyan kapcsolatnak nevezni, mint amikor találkozgatunk is. És Lauren? Ő mit fog szólni? Biztos sírva fakad? Kérlelni fog, hogy változtassam meg a döntésemet és maradjak? Vagy beletörődik, hogy ezen én nem fogok változtatni?
- Finom volt! – felálltam az asztaltól és csak akkor döbbentem rá, hogy a fél vacsorámat ott hagytam a tányéron. De anya megértette és bólintott.
- Egészségedre!
Felmentem a szobámba, amit már egy hete nem láttam. A gépem be volt kapcsolva. Kelly biztos játszott rajta vagy valami. és akkor rájöttem, hogy fel kéne hívnom. Nem érdekelt, hogy már nyolc óra van és már biztos a tűz körül ülnek! Felhívom. Szerencse hogy a telefonok elmentik a már hívott számokat dátum szerint. Eszembe volt a dátum mikor először hívtam és tárcsáztam a számot. Vagy ötöt csengett mire Kelly felvette.
- Halló? – szólt bele.
- Szia, Kelly én vagyok az Bonnie! – köszöntem bele.
- Ó, Bonnie hál’ istennek!
- Ugye egyedül vagy? – kérdeztem aggódva.
- Persze, igen. - mondta Kelly. – Mindenki a tűz körül ül. Én a sátorban vagyok… Jaj, én is fel akartalak hívni, de gondoltam majd mikor már lefekszünk.
- Oké. – bólogattam, nem tudom minek. – Figyelj, a limuzinod délkor megy érted ahhoz a fa kapuhoz ahol van az erdő széle, tudod.
- Igen tudom.
- Nos, elmesélem mi történt velünk. – bele kezdtem abba az erdős kóborlásba. Kelly persze megijedt de aztán lenyugodott.
- Te jó ég… - mondta. – De jó hogy túléltétek!
- Én is örülök neki! – bólogattam. – De nem ártott egy kis kaland! Na de mindegy. Beszéltél a szüleimmel arról, hogy min vesztek össze?
- Igen. – felelt Kelly. – Anyukád azt mondta, hogy apukád mindig ki a kar bújni a felelősségei alól… meg ilyesmiket.
- Értem. – sóhajtottam. – Jenny is nagyon kiborult. De egész jól kezeli a helyzetet.
- Ja, én is észrevettem. – helyeselt.
- Én kevésbé. – sóhajtottam megint.
- Nem tudhatod, hogy benne mi játszódik le, Bonnie.
Egy percig csend volt.
- Figyelj én csak… meg szeretném köszönni, hogy ilyen jól helytálltál az életemben. – mondtam. – Hogy még egyszer át kellett élned ezt az egészet… Köszönöm.
- Ugyan, Bonnie! Ez egy féletlen volt. Rosszkor voltam rossz helyen. – hallottam a hangján hogy mosolyog. Ettől nekem is így kellett tennem. – És én is köszi. Elég… másmilyen lehetett ez az élet, mint a tied…
- Másmilyen de, jó volt. – válaszoltam. – És szívesen.
Ekkor hallottam az ajtó nyikorgását a hátam mögött.
- Most le kell tennem! – hadartam. – majd később felhívlak. Helló!
Meg se vártam még válaszol csak kinyomtam. Megpördültem. Anya állt az ajtóban.
- Bocs. – szabadkozott.
- Semmi, csak egy barátom volt. – legyintettem.
- Figyelj, én annyira sajnálom, hogy ezt át kell élnetek, de hidd el, - sóhajtott. – lehet, hogy így jobb lesz.
- Hogy apa vagy te nem leszel velünk hogy már – egy kicsit megakadtam. – nem leszünk egy család.
- Figyelj… - anya leült az ágyam szélére és maga mellé tette a kezét hogy üljek le, de eszemben sem volt most leülni így megráztam a fejem. – Ezt már egyszer elmondtam. Apa, egy kicsit sem segített, rajtam, vagy valamin… Semmi. Segítőgézsége nulla. Ő csak a saját dolgát végzi el vagy – ahogy mindig szokta – azt sem. Szóval itt csak is én végezhetem el helyette a munkát…
- Anyu, nézd én megértem a helyzetedet, de nem gondolod, hogy előbb szép szóval el kellett volna neki mondanod aztán… majd rájön.
- Szerinted már nem beszéltem vele? – nézett rám komolyan. – De hogy nem. Csak épp ő azt hiszi, hogy amit ő csinál az a jó.
Csend volt egy darabig.
- Nem szerdán indulunk, mert a nagyszüleid csak péntekre érnek haza. – folytatta.
- Miért hol vannak? – kérdeztem.
- Valami hotelbe mentek a barátaikkal. – felelte a padlót bámulva anya. – A barátaik nyerték valami tombolán négy főre és rájuk gondoltak. Akkor jövő hét péntekig nem veszlek ki a suliból.
- Oké. – bólintottam feszülten, pedig nagyon is megkönnyebbültem. – Akkor már úgyis vége a sulinak. Akkor lesz az évzáró. Jennynek nem akarsz szólni?
- Tőle jövök.
- Ja.
- A barátaidnak el kéne mondanod, hogy kiveszlek a suliból. – szólt.
- Igen. – sóhajtottam. – El fogom mondani. Holnap.
- Jól van.
Anyu felállt és átölelt, olyan szorosan hogy alig kaptam levegőt.
- Az én lányom. – mondta remegő hangon és könnyes szemmel.
- Jenny is a te lányod. – közölten zavartan kuncogva.
- Tudom, csak ő már nem fog velem élni. – mondta anyu.
- De ellátogat hozzánk az ünnepekre, biztosan.
- Tudom. – már majdnem elsírta magát. – És én megértem, amiért így döntött. Így sokkal ésszerűbb.
- Néztél már lakások után? – érdeklődtem, egyszerűnek szánt hangnemmel, de nem lett az.
- Nem, még nem volt hozzá hangulatom. – rázta a fejét és elindult az ajtó felé. – Még várost sem tudok.
- Aha. – bólogattam.
- Majd mehetnél fürdeni. – mondta. – Mindjárt fél kilenc. Holnap suli. Mindent megtanultál?
- Igen, anya. – Természetesen fogalmam sem volt a leckéről, meg a tanulásról. Per pillanat nem is érdekelt.
Anya rám mosolygott és becsukta maga után az ajtót.
Szót fogadtam anyának. Elmentem fürdeni, aztán befeküdtem az ágyba, de ahogy rögtön tudtam, nem aludtam el.
Hogy fognak reagálni az osztálytársaim erre a tényre, hogy elköltözök? És akkor arra is gondoltam, hogy valakinek el kéne árulnom, a titkunkat Kellyvel. És az nem lesz más, mint… Lauren. Igen, ő az, akiben 100% - ig megbízok. Ő egészen biztos nem kotyogja ki senkinek. És nem is akarhatja kikotyogni, mert mindenki félőrültnek tartaná. Lehet, hogy ő is félküllősnek fog tartani miután elmondom, de ha nem hisz nekem hát magára vessen… Nem tudtam miért érzem szükségét, hogy elmondjam neki, csak úgy érzetem úgy a helyes. Ezt talán soha nem fogom tudni megmagyarázni magamnak…
Reggel, fél hétkor ébredtem fel. Kivettem a polcomról találomra egy farmert, egy fehér lenge pólót, meg egy szürke pulóvert. Lementem a lépcsőn. Jenny a reggelit csinálta anyuval. Beszélgettek, de nem a költözésről. Nevetgéltek.
- Szia! – integettek mikor leértem a konyhába.
- Jó reggelt! – ásítottam. – Mi a reggeli? – láttam, hogy nem zabpehely készül.
- Palacsinta, Bonnie. – felelte Jenny. – Én találtam ki hogy az legyen. Tessék. – kezembe adott egy tányér csokoládés palacsintát és az étkező felé mutatott. Én átmentem, letettem a tányéromat és leültem.
Nemsokára anya és Jenny is csatlakozott hozzám.
- Hozok még csoki öntetet, lányok. – szólt anya és kiment az étkezőből.
- Hol van apa? – kérdeztem rögtön sutyorogva.
- Már elment dolgozni. – felelte Jenny szintén suttogva. – Hat órakor mikor én felkeltem.
Nem volt időm hogy válaszoljak, mert anya bejött.
- Kértek még öntetet? – kérdezte.
- Én igen. – bólintott Jenny és elvette anyutól az öntetes tálkát. – Te? – nézett rám mikor leöntötte palacsintáját.
- Nekem elég ennyi, kösz. – ráztam a fejem, mire ő az asztal közepére tette a tálkát.
- Menny az idő?
- Még csak hét óra, Bonnie, ne izgulj. – nyugtatott anyu.
- Nem kell gyalogolnod. . – tette hozzá Jenny. – Elviszlek a kocsimmal.
- Ja, oké, köszi.
- Nincs mit. – biccentett Jenny.
A reggeli maradékát csendben fogyasztottuk el. Mikor végeztünk anya összeszedte a tányérokat és sok sikert kívánt a sulihoz, mi meg elindultunk. ÉN beültem a kocsi anyósülésére, Jenny pedig a volánhoz és elindultunk.
- Csatold be magad. – szólt rám Jenny.
- Oh, tényleg! – gyorsan át húztam magamon a biztonsági övet.
- Nem gond, ha kapcsolok zenét? – kérdezte Jenny.
- Nem, nyugodtan. – válaszoltam. Jenny benyomta a play gombot és a rádió bekapcsolt.
- Jaj, tök jó ez a szám. – mondta Jenny és már dúdolta is a szám dallamát.
Annyira zavart, hogy Jenny is és anya is olyan könnyen kezeli a helyzetet. ma reggel meg aztán kifejezetten. Palacsinta a reggeli, vidáman cseverészünk az asztalnál... Mint ha m,i sem történt volna. Mint ha tegnap este anyu és apu kibékültek volna, míg én aludtam. Ez zavaró.
- Jenny…
- Tessék? – Jenny rám nézett, de dallamot azért dúdolta.
- Te olyan jól állsz a dolgokhoz, meg anyu is… - kezdtem. – Mint ha nem történt volna semmi. Én miért nem, tudom ezt?
- Figyelj, ez… - Jenny végre abbahagyta a dúdolást. – Nézd… Én csak próbálom ezt a pár napot vidámmá tenni, boldoggá, mert ha elmentek, akkor nem hinném, hogy lesz még ilyen nap, amit együtt tölthetünk így és… - könnyek szöktek a szemébe. - Belül én nagyon sajnálom ezt az egészet és, te is tudod, hogy mennyire fogtok hiányozni, nekem…
- Igen, ti is nekem. – már én is majdnem sírtam. – és anyu?
- Elmondtam ezt neki és hát egyetértett ezzel. – mondta. – Azt mondta, hogy két napot töltsünk még vele hármasban, aztán apuval meg hármat hármasban. Neked jó így?
- Igen! – bólogattam. – Ez így tök jó lenne!
- Rendben. – bólintott Jenny. – Megjöttünk. Szia!
- Szervusz. – kiszálltam a kocsiból és becsuktam az ajtaját, majd integettem, amíg a kocsi el nem tűnt a sarkon. Míg befelé mentem a cipőment bámultam. Mikor beértem az iskolába, valaki kiabált.
- Bonnie, Bonnie!
Felkaptam a fejem. Hang irányába néztem. Lauren futott felém.
- Jaj, szia, Lauren! – üdvözöltem boldogan és átöleltem mikor odaért. Ezt nem találta látszólak furcsának. Biztos most került ki a kórházból.
- Szia! – vigyorgott rám. – Mi újság van?
- Következő szünetben mindent elmesélek, mert mindjárt becsengetnek.
Lauren nem kérdezett többet csak követett felfelé az emeletre. Leraktuk a táskánkat egymás mellé. A tanárunk pár perc múlva ért be.
*
Az első szünetben végigsétáltunk a lenti folyosón és bepakoltunk az angol terembe.
- Na, Bonnie! – szólt Lauren miután kimentünk az ajtón. – Azt ígérted elmondod, hogy mi van. Van tizenöt perced. Tessék!
- Gyere az udvarra. – Megfogtam a pulóvere ujját és kivezettem az udvar, legnyugodtabb sarkába. Ő leült és meg álltam vele szemben.
- Először is. – kezdtem. – Anyu és én, elköltözünk, mert anyu meg apu nagyon összevesztek és el fognak válni. A mamámékhoz megyünk, Woodstockba szóval már nem ide fogok járni suliba. Aztán ki tudja hova költözök.
- Nem… ide… fogsz… járni? – látszott Laurenen hogy fájt kimondania ezeket a szavakat, de könnyeket még nem láttam a szemében.
- Nem. – feleltem fej rázva. – Most én tőlem kiabálhatsz, jó. Ugyanis dönthettem volna úgy is hogy itt maradok apámmal…
- Miért kiabálnék? – nézett rám komolyan Lauren. még mindig nem sírt. Igazából még soha nem láttam sírni pedig elég régóta barátok vagyunk. – Te így döntöttél és nekem ezt el kell fogadnom, Bonnie. Nem kell, hogy üvöltözzek.
- De attól még barátnők leszünk – ez inkább kérdésnek hangzott, mint állításnak.
- Hát persze! – mosolygott tiszta szívből.
Egy darabig csend volt aztán megszólaltam.
- Figyelj, mielőtt elmegyek, rád bízok egy titkot.
- Titkot? Jó, rendben. – bólogatott Lauren.
- És erről nem szólsz senkinek, jó?
- Jó!
- Én egy hete, szörnyen összevesztem, a nővéremmel. – kezdtem. – És nagyon kiborultam, mert engem hibáztatott egy dologért, amihez nekem semmi közöm nem volt és azt mondtam, hogy jó lenne ha életet cserélhetnénk, Kelly Colnnal, mert ő olyan zárkózott biztosan nem szólna, Jenny dolgaiba bele és… Másnap nem a saját szobámban ébredtem hanem – nagy levegőt vettem. – Kellyében!
- Mii? – Laurennek tágra nyíltak a szemei és akkorát kiáltott, hogy a közeli fáról felrepültek a madarak.
- Igen, szóval… - hümmögtem. – Életet cseréltünk, Kelly1vel. Szóval, ő volt az én őrömben én pedig az övében. Hiszel nekem?
- Öhm… - Lauren látszólag alig kapott levegőt. Türelmesen vártam, hogy megszólaljon.
- Igen, hiszek. – nyögte ki végül. – Csak ez olyan… Én Kelly barátnője voltam egy egész héten át!
- Többé-kevésbé. – bólogattam örülve hogy hisz nekem. – Aztán pár nap múlva gondoltam nem ártana valami kapcsolatot létesítenem vele, hogy útmutatót adjunk egymásnak az életünkhöz. Aztán felhívtam a telefonszámomat és ő felvette, beszéltünk, utána meg e-mailen keresztül csevegtünk.
- Te jó ég. – hüledezett. – Ezt senkinek sem fogom elmondani, megígérem. Gumiszobában tölthetném az életem hátralévő részét, ha megtudnák…
- Hát… - bólintottam. – Gyere, be kellene mennünk. Öt percünk van. – elindultam, de ő elkapta a karomat. Visszafordultam lés kérdőn néztem rá.
- Csak még egy kérdés. – mondta. – Te most öö…
- Száz százalékig, Bonnie Clarkson vagyok. – biztosítottam róla vigyorogva. – Kívül belül.
- Oké.
Ő is vigyorogva állt fel és együtt mentünk befelé.
- Jenny itt marad, apukáddal? – kérdezte.
- Igen, ő itt. – bólogattam. – Így ésszerűbb szerintem.
- Ja, az ő részéről igen. – helyeselt.
*
A következő szünetben, Robertnek mondtam el hogy elköltözünk.
- Szóval nem ide fogsz járni. – mondta. – És én soha többet nem látlak…
- Már hogyne látnál. – bizonygattam. – A szünetekben hazajövök, majd. A nyári szünetben talán két hetet is!
- Igen értem. – bólogatott. – Az azért jó lesz így.
- Figyelj. – szóltam. – Nyugodtam, mondj le rólam, nézz más lány után, aki talán többet lesz veled vagy…
- Csss! – mutató ujját az ajkamra tette, hogy elhallgattasson. – Most kezdtünk el csak járni és már elmész…
- Tudom. – mondtam. –Szerintem sem jó ez így… nem gondolod, hogy csak barátok…. .
- Feltéve, ha nem a közelbe költöztök. – mondta Robert.
- Igen. – bólogattam.
Becsengetettek. Robert megcsókolt.
- Még egyszer sajnálom, hogy le kellett mondanom a csütörtöki randit. – nézett rám szomorkásan. – Anyáék mindig beterveznek valamit. Rémes!
- Semmi baj. – megveregettem a vállát anélkül, hogy én akár arról is tudtam volna, hogy lesz randink– Majd nyáron
Azzal elmentem az órámra.
A nap végére teljesen kimerültem és őszintén örültem, hogy hétvége jön. Anyu másnapra egy sétát tervezett velünk a városban hogy vegyünk pár új ruhát. Vasárnapra meg egy vendéglőbe akart menni, vacsorázni. Hétfőn meg csak az itthoni szabad levegőre gondolt. Úgyhogy már vagy nyolckor ágyba bújtam lefürödve készen a holnapra.
Másnap tíz órakor keltem fel. Felvettem a farmeremet, egy rózsaszín sárga hosszú ujjú pólót meg egy sárga pulóvert majd lementem a lépcsőn. Hárman lányok gyorsan megettük a zabpelyhet és elindultunk – Jenny kedvéért – Jenny autójával, a városba. Jenny ült a volánhoz anyu mellé és meg hátra. Tíz perc alatt bent voltunk és megálltunk egy szabad helyen.
- Ma is tele lesznek az üzletek. – mondta Jenny, de nem úgy nézett ki, mint akit elszomorít ez a tény.
- Hát igen. – bólogatott anyu.
Először egy ruha butikba néztünk be. Jenny anya és én elég sok ruhát megpróbáltunk, aminek a felét ki is fizettünk. Így már három nagy szatyorral mehettünk az utcán. benéztünk egy ékszerészhez is. Én néztem nyakláncot, Jenny meg fülbevalót. Anyu itt nem vásárolt semmit. Ő nem igazán szerette az ékszereket. Ezután megéheztünk és beültünk egy gyors étterembe. Aztán mentünk haza. A nap már lemenőben volt. Megint kimerültem dőltem ágynak.
Másnap délelőtt itthon voltunk. Csak este mentünk el anya kedvenc vendéglőjébe. Jól tele ettem magam, úgyhogy alig tudtam elvánszorogni a kocsinkig a parkolóba. Örültem, hogy anya másnapra csak levegőzni akart. Ma este is elég korán lefeküdtem. Még csak hét óra volt.
Hétfőn délelőtt suliba kellett mennem, amit őszintén sajnáltam, de Laurennel egész nap csak nevetünk mindenen. Délután mikor hazaértem semmi perc alatt megtanultam. De én hiába, mert Jenny – ha nem is annyi időt, mint szokott – sokat tanult ismét. De négy órakor már kint sétálgattunk az udvaron. Azért sajnáltam apát – még akkor is, ha az elkövetkezendőkét napban velünk lehet – hogy dolgoznia kell. Mi meg jót mulatunk hármasban. Ez engem megbántana.
De azért jól elvoltunk kint. Mindenről beszéltünk, amiről eddig még soha, anyuval. Este mentünk be. Anyu spagettit csinált és abból is sokat ettünk. Anyu betette a hűtőbe aztán együtt néztünk filmet. Anyu egyik kedvenc kalandfilmje volt, amit már meg akart nézetni velünk.
- Hozzak, pattogatott kukoricát, vagy chipset? – kérdezte anyu az első reklámnál.
- Majd kicsit később. – ráztam a fejem. – Most vacsoráztunk.
- Igen, anyu majd a következő reklámnál. – bólogatott Jenny. – Inni hozhatok?
- Kólát. – bólintottam.
- Ásványvizet pincérnő. – rendelt nevetve anyu.
- Egy perc. – Jenny is nevetett úgy ment ki a nappaliból.
- Ezt tök szeretem. – mérgelődtem. - Alig kezdődött el a film már is beraknak egy húsz perces reklámot. Ezért négy órás egy film.
- Hát igen. – bólogatott anyu. – Ez a film, mikor a barátnőmmel néztük a DVD-lejátszóban akkor két órás volt. A tévében reklámokkal, meg három és fél órás.
- Erről beszélek. – csaptam a térdemre.
Jenny visszatért egy tálcán vízzel és két kólával.
- Itt is vagyok. – jelentette. Leült közénk és mindenkinek kiosztotta a poharát. – Még mindig a reklám megy?
Letette a tálcát a kávézóasztalra.
- Ja. – morogtam. – Végre kezdődik.
Ahogy anya megjósolta durván három és fél óráig tartott a film, így fél kilencre lett vége. Lefürödtünk aztán mentünk aludni. Megint olyan gyorsan elaludtam, hogy észre sem vettem.
Kedden megint volt suli. Most még barátságosabbnak tűnt, mint máskor. most már, mint endig. Talán mert érdekesnek találtam mint eddig, talán mert pár nap múlva itt hagyom. Hát igen, mint az az idézet, ami még egyszer az interneten olvastam: „Csak akkor jössz rá, hogy mennyire fontos volt neked, mikor már elveszíted.” Igen ez pont ilyen. Eddig fel se mértem mennyit jelent nekem ez az épület… Most már igen. Ahol minden ebédet együtt töltöttünk a barátokkal, ahol sokat hülyéskedtünk az órákon, hogy bosszantsuk Mr. Greent. Ahonnan mindig három körül mentem haza. És ahol megismertem, Robertet. Amikor először hozta fel nekem a szendvicset. Mikor leestem a kötélről. Az egy felejthetetlen élmény lesz számomra…
Háromkor indultam vissza a házunkhoz. Éppen a könnyeim potyogtak, mert megint Robert mondatán járt az eszem: Most kezdtünk el csak járni és már elmész…
Ekkor megcsörrent a telefonom. Majdnem szívbajt kaptam. Mikor pár másodperc múlva lehiggadtam előszedtem a táskámból a mobilom. Ismeretlen szám…
- Halló? – szóltam bele.
- Szia, Bonnie! – felismertem Kelly hangját. – Bocsi hogy most hívlak, ugye nem órán vagy?
- Nem, nem. – válaszoltam. – Már megyek hazafelé. Mi az?
- Csak azért hívlak, mert elfelejtettem mondani, hogy tegnap randid lett volna Roberttel… Csak lemondta és…
- Igen tudom. – a neve említésére megint könnyek szöktek a szemembe.
- Jaj, nagyon sajnálom, hogy nem szóltam előre. – sajnálkozott. Nyilván azt hitte azért sírok, mert lemaradtam a randevúról, és mert senki semmiről nem szólt.
- Nem, semmi baj. – mondtam. – Már… Kettéváltunk… - már határozottan sírtam. – Elmegyek szóval…
- ó istenem! – mondta szomorúan Kelly. – Majd minden rendbe jön.
- Nem itt már…
- Bonnie!
Hátrafordultam.
- Robert… - sóhajtottam sírva. A telefon is kiesett a kezemből. Biztos ripityára tört a betonon, de kit érdekel. Csak rohantam felé hogy a nyakába vessem magam.
- Nem karlak itt hagyni, Robert. – sírtam bele a dzsekijébe. – Nem én veled akarok maradni!
- Jaj, drága. – Robert is átölelt. – de te menni szeretnél. –eltolt magától hogy kisírt szemembe nézzen.
- Én csak… - hüppögtem. – Mennék is meg maradnék is. Miért nem jössz velünk? – csúszott ki a számon a meggondolatlan kérdés. Megkínzott tekintetten nézett rám.
- Tudod, hogy nem lehet. – megsimította az arcomat. – Te menni akarsz, és én nem állok az utadba.
- De, állj az utamba! – mondtam. – Mondd, hogy ne menjek!
- Nem fogom mondani. – csóválta a fejét. – A családoddal kell lenned.
- Májusban leszek, tizennyolc. Tehát nagykorú. Akkor már én döntöm el mit akarok!
- De te maradni akarsz anyukáddal. – állította.
Egy darabig néztünk egymás szemébe.
- Ugye? – Robert kicsit elmosolyodott, ami késztetett rá, hogy az igazat mondjam.
- Igen. – sóhajtottam. – Igen valószínű.
- Na, látod? – mosolygott varázslatosan. – Én csak egy fiú vagyok ő meg az anyukád…
- Csak egy fiú? – kuncogtam sötéten.
Közelebb hajolt hozzám.
- Miért, nem? – kérdezte.
- Nem te annál sokkal több vagy. – azzal áthatoltam a kötünk lévő távolságot és megcsókoltam. Azt akartam, hogy soha ne engedjük el egymást. Hogy ez a csók örökké tartson. De nem tartott addig. Csak pár percig.
- Szeretném, hogy hazakísérj! – mondtam. – Légy szíves! Ugye nem sietsz?
- Nem, ne ijedj meg. – felborzolta a hajam. – Hazakísérlek! De először is.
Elment előlem a telefonomért. Felvette.
- Nagyon strapabíró telefonod van. – szólt elismerően mikor megvizsgálta. – Egy karcolás sincs rajta.
Nagyon reméltem, hogy Kelly letette.
- Tessék. – Robert átadta nekem a mobiltelefonom.
- Kösz. – bólogattam és gyorsan eltettem a táskámba. – Mehetünk.
Kézen fogva sétáltunk végig az utcán. Közben beszélgettünk, most fel sem hozva a búcsúzás témát. Olyan hamar értünk a házunk felé, amilyen hamart én még soha.
- Látszik, hogy sírtam? – kérdeztem mikor megálltunk a házunk előtt.
- Nem, gyönyörű vagy. – újra végigsimított az arcomon. – Holnap találkozunk.
- Igen. – bólogattam erősen. – Szia!
- Szia!
Megvárta, amíg becsukódik mögöttem a bejárati ajtó, csak aztán indult el. Én meg levettem a cipőmet és felviharoztam a lépcsőn. Majdnem belefutottam Jennybe.
- Ó bocs. – kértem bocsánatot csak úgy futtában.
- Hol voltál? – nézett rám.
- Öhm… - gyorsan lenéztem, hogy nem-e hall valaki. – Csak elbeszélgettük az időt, Roberttel.
- Hát… - huncutul rám mosolygott. – Nem sok időd lesz házit írni. – az órájára nézett. – Fél négykor indulunk.
- Nincs sok leckém. – legyintettem. – Tényleg, apa hova akar menni?
- Meglepetés. – mosolygott Jenny. – Azt mondta kényelmes ruhát vegyünk fel.
- Értem. – bólintottam. – Biztos izgi lesz.
Bementem a szobámba. A leckémre alig figyeltem. Roberten járt az eszem. Nem fogok, még egy ilyen kedves fiút kifogni ahová megyek, bárhol is lakjunk majd. De Robert egészen biztos talál nálam szebb, kedvesebb és – ami egészen biztos – kevésbé pergősebb életű lányt. De nem számít. Én mindig szeretni fogom ez biztos és nem haragudnék meg rá, ha találna valaki mást. Az egy dolog hogy fájna… Én már amúgy is átestem sok fájdalmas dolgon ezt már észre sem venném. Na, jó erre azért nem vennék mérget. Arra eszméltem fel, hogy potyognak a könnyeim, füzetem lapjaira. Kicsit elmosódtak a betűk, amiket eddig lekörmöltem. Gyorsan becsaptam a füzetet nem törődve vele hogy kész van-e a fogalmazásom. Gyorsan elővettem az íróasztalfiókból az mp3 lejátszómat és bekapcsoltam. Míg kapcsolt be letöröltem a könnyeimet. bedugtam a fülembe és valami igazán vidám számot kerestem. Meg is találtam. Miközben hallgattam a zenét elrakodtam az asztalomról és felvettem egy szabadidő garnitúrát és előkerestem az egyik kényelmesebb sportcipőmet. Még mindig nem tudtam apu hova készül menni, és hogy ne gondoljak rosszra ezt próbáltam kitalálni. Kényelmes ruha… Talán megtanít minket valamilyen új sportra. Az jó móka lenne. Régen sokat sportoltam, de egyszer eltörtem a kezem lovaglás közben és azóta nem engedi anya, hogy sportoljak. Lóra meg már félek felülni. Semmi pénzért nem ülnék újra lóra. De hova vihet még apu? Nem tudom. Nincs ötletem.
Kikapcsoltam az mp3 lejátszómat és lementem a lépcsőn. Jenny ott ült az étkezőben és apuval beszélgetett. Apa is az asztalnál ült.
- Kész a leckéd, Bonnie? – kérdezte apu mikor leültem mellé.
- Aha. – bólintottam anélkül hogy halvány fogalmam lett volna róla mit csináltam meg a házi feladatokból.
- Akkor indulhatunk? – kérdezte izgatottan Jenny.
- Szerintem igen. – egyezett bele apu és felálltunk az asztaltól.
- Mond már el hová megyünk! – unszoltam. – Nagyon kíváncsi vagyok!
- Majd meglátjátok. – vigyorgott apu. – Izgalmas lesz.
Végiggyalogoltunk az utcákon már közeledtünk az erdőhöz. És akkor megértettem.
- Csak nem túrázni megyünk? – kérdeztem tőle.
- De azt terveztem. – mondta apu.
Hát ennyit még életemben nem túráztam. Először Kelly életében, most meg az enyémben. Ez tök jó. Ha itt is megtámad egy farkas az már tényleg furcsa lesz. Mintha az életem nem lenne így is tele furcsaságokkal.
Beértünk az erdőbe.
- Legalább edzünk egy kicsit. – vigyorgott Jenny. – Már egész belepunnyadtunk a tanulásba.
- Csak a saját nevedben beszélj, Jenny! – mondtam neki. – Én ugyan nem tanultam annyit, mint te.
- Igazad van, jogos. – bólogatott Jenny. – Én is visszafoghatnék a… áá.
Jenny hasra esett volna egy kiálló gyökérben, ha apa nem kap reflexszerűen utána.
- Uh… Kösz! – mondta Jenny mikor már egyensúlyban volt és apa elengedte. – Néha azért a lábam elé nézhetnék.
Nevettem.
Elértünk egy nagyobb dombot. Már vagy fél órája gyalogoltunk szótlanul a fák közti ösvényen botladozva. Ráadásul dombnak felfelé. Én már komolyan úgy éreztem, hogy nem is domb az, amit megmászunk, hanem egy kisebb hegy. Kelly úgy tűnt nem bírja tovább.
- Apu hová is megyünk tulajdonképpen? – lihegte.
- Meglátod. – titkolózott apu megint. – Tetszeni fog. Szép látvány lesz.
- Remélem is. – morogta nekem Kelly. – Ha már ennyit gyalogoltunk legalább értelme legyen.
Egy újabb fél óra múlva mikor úgy éreztem, hogy kiköpöm a tüdőm a fák ritkulni kezdtek és úgy tűnt kiértünk a domb tetejére.
- Megjöttünk. – szólt apa egy olyan részen ahol jóformán nem volt fa, csak bokor. – Nézzetek le arra.
Egyenesen elénk mutatott. Mi közelebb mentünk a domb széléhez és lenéztünk. Egész Oxford falut be lehetett látni innen. Az autók itt csak színes pontoknak tűntek. A nap végigsütött a házak tetején… Egyszerűen gyönyörű volt. Észre sem vettem, hogyha szám tátva maradt és úgy tűnt Jenny sem.
- ez csodálatos, apu ez…! – próbáltam leírni a tájat, de nem ment. – Megérte ennyit sétálni ezért4
- Tényleg megérte! – bólogatott Jenny.
Majdnem egész nap itt ültünk. Csak akkor mentünk haza mikor már éhesek lettünk. Lefelé már egyáltalán nem volt megerőltető menni. Sőt a lábaim már magától vittek lefelé. Egyszer el is estem a nagy lendület miatt, meg egy páfrány miatt.
Azon gondolkoztam, amikor más egyenes talajon mentünk – ahol lejtő volt nem igazán tudta másra figyelni csak arra, hogy el ne essek – hogy pénteken elhozhatnám ide Robertet. egészen biztosan tetszene neki. Este is itt ülhetnénk, és gyönyörködhetnénk a fényekben. Az lenne az utolsó esténk együtt… Az utolsó?
Mikor hazaértünk apu rendelt pizzát és azt ettük miközben a kedvenc vígjátékunkat néztük a tévében. Anya addig – hogy az ő elmondása szerint ne lábatlankodjon – az egyik munkatársával Isabellával vacsorázott és elhívta moziba is. A mozit én ajánlottam neki. Egyébként szerintem anyu csak azért húzott el itthonról nehogy konfliktus legyen apával. Ennek én részben örültem. Így biztos elkerültük a vitát.
Este kilenckor dőltem le aludni, megint olyan álmosan hogy leragadtak a szemeim. Álmomban – mint mostanában már többször – ugyanabban a teremben voltam, mint egyszeri álmomban, mielőtt Kelly életébe csöppentem. Ugyanaz a pad csak Jenny most nem késsel közeledett, hanem fehér zsebkendővel és Roberttel integettek nekem. Én meg csak egyre távolodtam tőlük hiába is akartam visszamenni. Mintha erős kötéllel húztak volna. Közben sírtam és arra ébredtem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon.
Elmentem suliba, de mint már egy hete fel sem fogtam miről tanulunk. Szóval, ahogy az még általánosba szokták mondani a tanárok: Csak azért járok oda, hogy melegedjek. Hátha nem is, ezért de azért igen hogy egy kis jót kapjak a barátaimtól.
- Á, Robert van egy perced? – szóltam az ebédszünetben
- Persze! – bólogatott Robert és követett az egyik sarokban lévő asztalhoz.
- Figyelj, van programod péntekre? – kérdeztem mikor leültünk az asztalhoz.
- nem tudok róla. – rázta a fejét Robert. Kíváncsi volt.
- Az jó, mert mutatni szeretnék neked valami klassz, szép dolgot. – mondtam. – Tehát szeretnék egy utolsó találkát. mit szólsz? – az utolsó szónál kissé elcsuklott a hangom.
- Az jó lenne! – vigyorgott boldogan Robert. – És gondolom, nem akarod elárulni hová megyünk, igaz?
- De nem ám! – huncutul mosolyogva ráztam a fejem. Ittam az ásványvizemből. – Csak annyit mondok, hogy kényelmes ruházatba gyere.
- Kényelmes ruha?
- Tapasztalatból beszélek. – mutattam fel a mutató ujjam. – Higgy nekem! Nem akarsz te farmerben meg kosztümben megjelenni.
- Hallgatok rád. – biztosított. – Csak próbálom ki találni hová akarsz menni.
- Tudd mit: ne! – ajánlottam. – Sokkal jobb, ha meglepetés lesz! Mondjuk így is meg fogsz lepődni.
- Már alig várom. – mondta izgatottan. – Hánykor és hol találkozzunk?
- Mondjuk… Hatkor a házunk előtt? – próbáltam úgy időzíteni hogy a naplementéből is és az estéből is lássunk.
- Rendben. – bólintott. – Na, nekem mennem kell, Bocsi, csak a barátaimnak segítek átnézni a matekot.
Felállt.
- Már vannak barátaid? – csodálkoztam. – Sikerült beilleszkedni?
- Igen sikerült. – bólogatott.
- Ennek örülök! – mosolyogtam rá.
Ő adott egy puszit az arcomra és leadta a tálcáját. Utána kiment a menzáról. Mikor elment én is leadtam a kajám és felmentem a teremhez, de előtte szóltam Laurennek hogy odafent találkozunk.
*
Apa a mai programra tőlünk kért tanácsot. Jennynek semmi ötlete nem volt. Nekem viszont volt.
- Ma mi csinálunk meglepetést! – vigyorogtam rá.
- Mi? – nézett rám Jenny. – Mármint ketten?
- Bizony! – bólintottam. – Menj addig tévét nézni apu egy óra múlva mehetünk.
Bevezettem Jennyt a szobámba.
- Apa régen kosarazott. – mondtam.
- Igen, kosarazott, de..
- Szóval arra gondoltam, hogy megkérhetnénk apa ismerősét, tudod Jaket hogy kimennénk a pályára kosarazni. – folytattam. – Na, mit szólsz?
- Ez nem is rossz ötlet. – bólintott Jenny. – Én majd felhívom Jaket, te addig csináld a leckéd. – azzal elővette a mobilját és már csukódott is mögötte az ajtó. Én gyorsan megírtam az írásbeli leckémet, a szóbelit csak átolvastam. Megtanulni az utolsó betűig lehetetlen lett volna. Jenny pont akkor ért vissza mikor már elpakoltam.
- Azt mondta lefoglalta a pályát. fél óra múlva indulhatunk. – jelentette Jenny. – Addig vegyél fel valami sportos rucit! Én is keresek valami olyasmit, meg apának is mondom.
Megint távozott én meg felvettem ugyanazt a ruházatot, amit tegnap a domb-mászás során, a cipővel együtt és lementem. Apa jött velem szembe kíváncsi arccal. Talán épp meg akarta kérdezni, hogy mit terveztünk mikor mosolyogva megráztam a fejem. Lementem. Ittam egy kicsi almalevet az üvegből. A naptáron anya jegyzete volt, amiben az állt hogy aznap nyolcig kell dolgoznia. Ez kapóra jött, mert addigra fél kilenc lesz mire hazaér. Addigra mi meg már rég ágynak esünk.
Mikor mindenki készen lett beültünk Jenny autójába és Jenny elvezette a pályára. Apa mintha már kezdte volna sejteni a szándékunk, de még nem szólt. De mikor a sportpályánál megálltunk és kiszállt a kocsiból nem bírta tovább.
- Nem mondjátok komolyan? – nézett ránk felváltva. – Ez tök jó lesz ez… Honnan jött az ötlet?
- Mármint ilyen ötlet. – Jenny remekül tudott úgy csinálni mintha semmit nem értene. – Gyertek.
Bevezettük a pályára.
- Jó napot, Jake! – köszönt Jenny. – Még egyszer köszönöm! Erre!
Kivezetett minket a kisebb kosárlabdapályára. Az a szabadtéren volt.
- Mindjárt jövök! – szólt és elrohant.
Apával néztük amint eltűnik az épületben.
- Kinek volt ez az ötlete? – hitetlenkedett apu. – Mármint ez… Már olyan rég nem voltam itt.
- Hát igazából én találtam ki, de Jenny rendezte le ezt az egészet. – magyaráztam neki. – Még emlékszel a technikákra?
- Már hogyne emlékeznék. – kuncogott apa.
Jenny visszaért. Két méterről apának dobta a kosárlabdát, aki reflexből elkapta és úgy pattogtatta a két keze meg a föld között, mint a profik, majd egy ugrással bedobta a kosárba a labdát. Épp hogy tovább pattogtatta volna én ott termettem és elcseleztem tőle. Ő meg csak nézett. De hamar felocsúdott és már jött felém, de én addigra továbbítottam, Jennynek aki beledobta a másik kosárba. Így megvolt a két csapat. A végére Jake is beállt apához. Így a játék kezdett izgalmas lenni. Természetesen apáék nyertek. Egy ponttal. Elég keményen játszottunk. Nyolc óra volt mire hazaértünk. Rögtön lefürödtem, és ahogy sejtettem, félé kilencre már ágyban voltam. Jenny még fürdött apa meg még meccset nézett.
Mivel anya másnap szabadnapot kapott muszáj volt egész napos programot szervezni. Suli után megtanultunk, aztán lementünk a közeli tóhoz. Ott ettünk ebédet – szendvicset – és még a horgászást is kipróbáltuk. Vacsorára egy vendéglőbe ültünk be. Én finom sertéssültet ettem, krumpli gombóccal meg barnamártással. Jenny krumplit evett csirkével meg kechuppal. Apa meg bolognait rendelt. Desszertek meg palacsintát kértünk. Vacsora után hazamentünk. Anyu – ahogy sejtettem – már aludt. Pedig még csak nyolc óra volt. Ma nem voltam olyan fáradt, mint tegnap. De így sem kellett elringatni. Anyu és apu holnap megy kiíratni engem a suliból. A kedvenc sulimból… De az az egy szerencsém hogy én nem megyek velük. és volt még egy ami vígasztalt: a randi Roberttel. Tényleg még szólnom kell anyunak.
Reggel tízkor keltem. Jennyvel reggeliztünk, mert apa meg anya már elmentek a sulimba, majd dolgozni. milyen kínos lehetett nekik együtt menni…
- Nem, megy együtt mentek. – mondta Jenny mikor ezt neki is elmondtam. – Apu kölcsönkérte a én kocsimat.
- Ja, értem. – bólintottam. Együtt néztük meg a kedvenc sorozatunkat. Majd kimentünk levegőzni. Anyu kettőkor jött haza.
- Anya. – kezdtem. – Robert, tudod a barátom. – anyu beszúrt egy „igen tudom” – ot – nos, vele elmennénk egy helyre. csak mivel ez az utolsó napunk így együtt…
- persze megértem. – bólogatott mosolyogva anyu. – Ha elpakoltál mehetsz. Tudod, hogy holnap indulunk.
- Tényleg mivel megyünk? – kérdeztem.
- A kocsinkkal. – felelte anyu. – Az az én nevemre van tehát… A ház meg apádéra azért megyünk mi.
- Értem. – bólintottam. Nos, akkor kösz, hogy elengedsz.
- Nagyon szívesen.
Felrohantam, hogy elpakoljam, nagy piros bőröndömbe a ruháimat meg az ilyesmiket. Anya azt mondta, hogy a papa teherautójával visszük el a bútoromat. Az összes könyvemet egy válltáskába raktam a Cd- kel együtt. Jó nehéz lett. Az ilyen ceruza, meg toll- féléket Jennynek adtam. Majd benézek egy ottani papír-írószerbe. A többi holmijaim zsákokba mentek. Ezeket az ajtóba tettem. Felöltöztem a kényelmes cuccomba és kinéztem az ablakon. Robert most ért a házunk elé. Lerohantam, elköszöntem anyuéktól és már kint is voltam.
- Helló! – intettem és Robert mellé szegődtem.
- Szia! – köszönt vissza és elindultunk az úton.
- Még mindig nem árulod el hova megyünk? – kérdezte.
- Nem, nem. – ráztam a fejem. – Majd meglátod. És megfogadtad a tanácsom. Egy részét látom igen. – végignéztem rajta. Kék sportos ruha volt rajta.
- Igen. – bólintott. – Nem gondolkodtam rajta.
- Azt jól tetted. – mosolyogta.
Átkarolt a derekamnál, amitől nekem majd kiugrott a helyéről a szívem. A nap már lemenőben volt. Sietni kéne.
- Mennyire vagy ellen a futásnak? – néztem rá.
- Semennyire. – vigyorgott. – Csak mond, el merre kell menni, hátha leelőznélek, és nem tudnám az utat.
Előre néztem.
- Ezen az úton egyenesen, utána meg balra. – magyaráztam. – Ott lesz egy fodrászat a sarkon. Ott a cél rendben?
- Rendben. – már futásra készen volt.
- Egyébként. – én is készenlétbe álltam. – Kétlem, hogy legyőznél.
Csak kuncogott.
- Egy, kettő, háárom. – egyszerre kezdtünk el futni. Az úton egyenesen még holtversenyben mentünk. Aztán én előbb fordultam be a sarkon, úgyhogy vezettem. Felgyorsítottam. Robert ugyanis be akart érni. Már majdnem a saroknál voltunk. Már csak fél méterre volt tőlem. És akkor elértem a sarki fodrászatot.
- Nyertem! – kiáltottam zihálva.
- Most az egyszer! – figyelmeztetett nevetve. – És mos merre?
- Itt egyenesen.
Átmentünk az úton és már láttam az erdő szélét. A nap lassan ment, lefelé de már narancssárga színe volt.
- Már kíváncsi vagyok, Bonnie! – közölte mosolyogva Robert.
- Az jó. – bólogattam.
Beértünk az erdőbe.
- Értem már! – kiáltotta Robert. – Te túrázni akarsz.
- Öhm… nem egészen. – mondtam. – Egy helyre akarok menni. És ehhez kicsit meg kell mozgatni magunkat. De megéri, meglátod!
- Hiszek neked. – biztosított.
Egy háromnegyed órát sétáltunk felfelé mikor arra a helyre értünk ahová akartam.
- Megérkeztünk! – lihegtem. – Nézz le!
Megfogta a kezem és magával vitt a domb széléhez. És akkor tágra nyíltak a szemei.
- Ez, ez… - nem találta a szavakat. – gyönyörű.
- Ugye hogy nem a semmiért sétáltunk ennyit?
Megcirógatta hüvelykujjával az én kezemet. Leült és maga mellé húzott engem. Ráhajtottam a fejem a vállára ő meg a hajamba temette az arcát.
- Hogy találtad ezt meg? – kérdezte halkan.
- Apa hozott el ide engem a nővéremmel, a napokban. – válaszoltam csukott szemmel. – És rád gondoltam.
- Ez kedves. – belecsókolt a hajamba. – Milyen szép!
- Ugye? – a nyelvem már alig forgott.
És akkor elnyomott az álom. Pár perc –vagy csak nekem tűnt annyinak – múlva kinyitottam a szemem. Ott feküdtem a fűben. Robert mellettem én a karjaiban. Az ő tekintete az enyémbe fúródott. Elvarázsolva nézett engem. Közben az arcomat cirógatta. Ez is alig láttam, mert már sötét volt.
- Felébresztettelek? – kérdezte kedvesen.
- Nem baj. – suttogtam. – Már úgyis mennünk kéne.
- Hát, ja… - sóhajtotta.
Felültem. Ő követte a példámat. Felálltam. Ebben is utánzott. Én is sóhajtottam majd kézen fogva elindultunk visszafelé. Olyan gyorsan elrepült az idő hogy észre se vettem és már otthon is voltunk.
- Hát, jó éjt!- köszönt el a házunk előtt.
- Igen jó éjt! – bólogattam.
Búcsúzóul megcsókolt.
- Jól éreztem magam! – mosolygott.
- Én, is Robert! – a neve kimondására a gyomrom ugrott egyet. – Szia! Jössz integetni holnap?
- Hát hogyne! – vigyorgott és hagyta, hogy bemenjek. Amikor az ajtóhoz értem könny szökött a szemembe, úgy intettem egy utolsót.
*
Másnap reggeli után összecsomagoltunk. Felhívtam, Laurent és Robertet hogy hányra jöjjenek ide integetni. A csomagjaink már az előszobában voltak. Én felöltöztem egy sárga pólóba, meg egy farmerbe, a farmerdzsekim a derekamra kötöttem. Tíz órakor már mindenki itt volt. Már bepakoltunk a kocsi csomagtartójába. Először Laurent öleltem meg.
- Nagyon, nagyon fogsz hiányozni, nekem! – sírtam neki. Lauren csak küszködött a könnyeivel.
- Nyáron látjuk egymást, Bonnie! – mondta. – Vigyázz magadra!
- Remélem, tudok! – savanyúan felkuncogtam. – Akkor továbbítsd apának a vizsgaeredményemet, jó? Akkor, viszlát, nyáron.
- Jó, persze, továbbítom. – mondta természetesen Lauren. – Szervusz!
Továbbmentem Roberthez. Átöleltem őt is.
Ő közben a zsebembe süllyesztett valamit. Egy cetlit.
- Az e-mailcímem. – mormolta. – A tiédet majd Laurentől elkérem.
- Rendben. – bólogattam. – Viszlát, a nyári szünetben.
- Igen. – bíztatóan rám mosolygott, de a szeme szomorú volt. – Hiányozni fogsz, de majd írsz nekem…
- Minden nap! – biztosítottam róla. – De csak ha te is.
- Megígérem.
Jenny jött. Ő már akkor sírt mikor kiléptünk a bejárati ajtón. Most már olyan vörös volt a szeme, mint anya ruhája. Ő még puszit is adott.
- Nagyon várom már a nyarat! – hüppögte. – Hiányozni fogsz, tesó.
- Te is nekem, tesó. – bólogattam mosolyogva könnyes szemmel. – Olyan hamar itt lesz a nyár, hogy észre sem vesszük, meglátod!
- Remélem. – egy percig néztük egymást majd újra puszit nyomott az arcomra. – Szervusz. Légy jó!
- Te is. – megveregettem a vállát aztán továbbléptem apuhoz.
- Hát, szia! – sóhajtottam.
- igen, szia! – jó erősen megszorított.
- Apu – próbáltam mondani. – eljövök a nyári szünetben. Aztán újra mászhatjuk a dombot.
- Hát, persze. – bólintott apa. – Na, menj! Vigyázz magadra nagyon, szívem.
- Vigyázok, apa. – újra a sírás tört rám. – De ígérd meg hogy te is!
- Megesküszöm!
- Na, menjünk drágám! – szólt anyu. – A mama már hívott.
- Megyek. – mondtam és elindultam a kocsiajtó felé. kinyitottam, de mielőtt beszálltam volna még egy „sziasztok” – ot kiáltottam nekik meg integettem. Beültem és bekapcsoltam magam. Anyu meg apu tartózkodva kezet ráztak anya megölelte Jennyt és mondott neki valamit, a többieknek meg csak intett és beszállt a volánhoz.
Elindultunk és én nem tudtam abbahagyni a sírást. Addig láttam őket integetni, míg be nem fordultunk a sarkon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése