A BALESET
Vasárnap volt. Tudtam, hogy holnap témazáró dolgozatot írunk biológiából, mégsem volt kedvem megtanulni azt a nyolc fejezetet a tankönyvből. Június van. Most vizsgázunk. Helyette inkább az ágyamon feküdtem és a falamon függő „új nap” című kedvenc filmem plakátját nézegettem. Örömmel töltött el a gondolat hogy szerdán a barátnőmmel, Laurennel megyek megnézni az új részét a moziban. Ez erőt adott ahhoz, hogy a táskám után nyúljak és kivegyem belőle a „Biológia középiskolásoknak” című tankönyvemet. Olvasni kezdtem az első fejezetet. Egy kicsit többet fel tudtam fogni belőle, mint előző napi próbálkozásomkor. Már épp végeztem a tanulással mikor valaki kopogtatott a szobám ajtaján.
- Igen?- kiabáltam ki.
Az ajtó kinyitódott és belépett rajta nővérem Jenny. Ő most múlt el tizenkilenc éves. A megszokott itthoni viseletében volt: szabadidő nadrág, combig leérő póló és benti papucs. Haja fekete lófarokba kötve lógott le a dereka közepéig.
- Csak azért jöttem, hogy kölcsön tudod-e adni a rózsaszín szövegkiemelődet? – szólt. – Az enyém eltűnt.
- Én tudom, hogy hol van. – mondtam. – Tegnap este kint hagytad nappaliban. A kávézóasztalon kell lennie.
- Ó, kösz. – biccentett és már indult volna ki a szobámból.
- Ha már bejöttél. – szóltam utána. – Kikérdeznéd tőlem a bioszt?
- Később jó? – fordult meg az ajtóban. – Nekem is még tanulnom kell.
Ja persze, gondoltam. Jenny szeptemberben elkezdett a főiskolára járni. Azóta megállás nélkül tanul abból a sok lapból meg a négy centi vastag könyvből és még szórakozni is alig van ideje. Június van tehát mindjárt vége a sulinak.
- Ja, oké. – bólintottam és újra nekiálltam átolvasni a leckét.
A végén már elég jól tudtam és már kezdtem is kicsit unni. Ekkor megcsörrent a mobiltelefonom és én majdnem leestem az ágyról ijedtemben. Lauren keresett.
- Szia, Lauren- köszöntem.
- Helló. – viszonozta Lauren. – Csak azért hívlak, mert elveszett az órarendem. Le tudnád diktálni milyen óráink, lesznek holnap?
- Persze. – válaszoltam. – Biológia, német, angol, matek tesi.
- Köszi. – hálálkodott. – Most megyek tanulni, de holnap, találkozunk, szia!
- Oké, szia!.
Éhes lettem. Lerobogtam az emeletről át a konyhába. Anyu a konyhában állt és éppen a pizzát vette ki a sütőből.
Anyával, ha külsőre-annyira nem is, természetben nagyon hasonlítunk. Sosem voltunk haragos, kiabálós, ingerkedős típusúak, mindig sokat mosolygunk és mindenkivel próbálunk rendesek, lenni. - És amit én kevésbé szeretek magamban- az az, hogy könnyen sírva fakadunk. Főleg mikor néha nagyon dühösek vagyunk. Egyébként ő fekete rövid hajú és kissé duci volt, mint Jenny. Én viszont apára ütöttem: vékony testalkat, barna haj. De apám viszont nagyon hamar gurul méregbe.
- Megterítek jó?
Ez olyan költői kérdés féle volt. Odamentem a polchoz és vettem ki tányérokat, a fiókból meg villát és kést. Átmentem a konyhából nyíló étkezőbe és mindent kipakoltam. Mikor az utolsó villát helyeztem el anya akkor lépett be a pizzával és Jennyvel.
- Finom az illata. – dicsérte Jenny. – Te tudsz a legjobb pizzát sütni.
- Köszi. – mosolygott anya miközben lerakta a pizzát az asztal közepére. – Apátok is mindjárt hazaér.
- De jó. – örvendeztem. Tényleg örültem, hogy apa egyszer végre időben hazaér, ugyanis az esetek kilencven százalékában mindig éjjel jön meg a vendéglőből. – Egész héten dolgozik mi?
- Nem azt hiszem azt mondta, hogy szerdán és vasárnap nem. – felelte anyu miközben felvágta a pizzát. – De lehet, hogy pénteken sem.
Ekkor kattant odakint a zár és apa nem sokkal később ott állt a konyhában, szokásos ingjében és fekete alkalmi nadrágjában.
- Sziasztok! – köszönt. – Hm… pizza.
- Igen. – bólintott anya.
- Átöltözök és jövök. – szólt apa és kiment a konyhából.
- Ketchupot, Jenny? – kérdeztem és nővérem felé nyújtottam a ketchupos üveget. De Jenny nem igazán hallotta meg. – Jenny!
- Jaj… tessék? – Jenny szórakozottan felnézett a tányérjából, amit az előbb bámult.
- Kérsz, ketchupot? – kínáltam ismét.
- Ja, igen, köszi. – bólintott Jenny és átvette a flakont, hogy kinyomja a szószt.
- Jenny, legalább mikor eszünk akkor ne a sulin járjon az eszed. – szólt rá anya.
- Bocsánat, de holnap írjuk meg a harmadik tesztet – magyarázkodott. - és ez a többi sikerült hetven-nyolcvan százalékosra akkor nehogy már ezt szúrjam el.
- De hát egész nap a szobádban kuksolsz, és csak magolsz. – szóltam közbe. – Szerintem nagyon is jól fog sikerülni, Jenny.
- Reméljük.
Jenny ezzel lezártnak tartotta a vitát és ez után próbált minden idegszálával arra koncentrálni, hogy ne kezdje el magában felmondani a leckét. Legalábbis erre utalt az egyre beliluló arca. Mindenesetre ő volt az első, aki felkelt az asztaltól.
- Köszönöm. – szólt és megtörölte a száját. – Finom volt.
Csodálkoztam. Jenny máskor vagy három szeletet megeszik, míg most csak egyet evett.
- Ne mond, hogy tanulni mész? – hüledeztem.
- Nem, Bonnie. – nézett rám fáradtan. – Lezuhanyozok és lefekszem. Jaj de előtte még kikérdezem tőled a biológiát. - nem titkolta mennyire élvezi, hogy tanárosdit játszhat.
- Jól, van. – bólintottam és néztem, ahogy átmegy a konyhába.
Mikor már legyűrtem két szelet pizzát felmentem a szobámba és odamentem az ablakhoz. Széthúztam a függönyt és kibámultam a sötétbe. Az eszem viszont teljesen máshol járt: a mozin természetesen. Péntek óta folyamatosan. Akkor kaptuk meg a jegyet Lauren apjától, aki a moziban dolgozik. Olyan fülledt meleg volt bent. Muszáj egy kicsit kinyitnom az ablakot. Már nyúltam a kilincs után mikor…
- Rendben akkor holnap. Szeretlek, szia. – mondta Jenny. Megpördültem, azt hittem hozzám beszélt, de aztán láttam, hogy a telefonja a kezében van.
- Ki volt az? – kérdeztem miközben behúztam a függönyt.
- Nem mindegy? – kérdezett vissza.
- Nem. – makacskodtam és leültem az ágyamra.
- Inkább add oda a tankönyvedet! – szólt higgadtan.
- Addig nem, míg meg nem mondod! – alkudoztam és a hátam mögé rejtettem a könyvet. De nem jött be.
- Nekem így is jó. – rándította meg a vállát és már fordult is vissza az ajtó felé. De én villámgyorsan előtte termettem elállva az útját.
- Légyszi, mondd el! – kérleltem ártatlan arccal.
- Na, jó. – adta be a derekát, Jenny. – Peter.
- Ki az? – kérdeztem huncut mosollyal.
- Nem képzeled, hogy ezt is elkotyogom! – tette csípőre az egyik kezét a másikkal pedig felém nyúlt. – Add oda azt a könyvet, hogy kikérdezhessem!
- Ki az? – hajtogattam.
- Így nem tudom kikérdezni.
- Ki az?
- Nem akarok hajnalig várni!
- Én, se úgyhogy egyszerűbb, ha előbb elmondod. – vigyorogtam. – Vele jársz, igaz?
- Igen, most örülsz? – morgott.
- Aha. – mondtam elégedetten. – És mióta jársz vele?
- Egy hónapja. – sóhajtotta. – De…
- Nyugi nem mondom el senkinek! – nyugtattam meg és visszaültem az ágyamra.
- Remélem is, mert ha valakinek elmernéd mondani elevenen, megnyúználak! – fenyegetőzött.
- Nem fogod visszahallani senkitől. – ígértem. – Itt a könyv. – a kezébe nyomtam a biológia tankönyvet, miközben leült elém az ágyra törökülésben. – Készen állok.
Végül is mindenre tudtam a választ, mire Jenny kijelentette, hogy ötöst maximum négyest fogok írni. 8 óra volt mikor minden kérdésére válaszoltam. Ő elment lefeküdni én meg lefürödtem. Bebújtam az ágyba, de már egy csomó ideje – nekem legalábbis soknak tűnt- nem csináltam mást, mint a plafont bámultam. Nem tudom, miért nem tudok elaludni. A dolgozat miatt? Nem, azt már kívülről fújom… Akkor meg miért
Ekkor a résnyire nyitva hagyott ajtón beáradó fénycsík szélesebb lett. Valaki jobban kinyitottam az ajtót. Gyorsan alvást színleltem, tudván hogy a szüleim nem néznék jó szemmel, hogy még nem alszom.
- Bonnie?
Felültem és felnyomtam az éjjeli lámpát.
- Jenny? – csodálkoztam. – Te még… Azt hittem már mindenki alszik.
- Én nem. – rázta a fejét Jenny. – Nem tudok.
Ha lehet még jobban elcsodálkoztam. Általában a nővérem az, aki a leghamarabb elalszik.
- Hogyhogy?
Leült az ágyam szélére, gondosan visszahajtva az ajtót.
- Elmondok valamit. – suttogta. – Peter csütörtökön eljön hozzánk. Miután vége van a tanfolyamnak.
- Micsoda? – hüledeztem talán kicsit hangosan. – idehozod a pasidat?
- Igen. – bólintott. - Mert anyáék aznap nem lesznek korán itthon.
- Szóval anyuék nem is tudnak róla?
- Nem, de nem is szeretném elmondani nekik.
- Értem. – bólogattam. Már szinte sokkos állapotban voltam a tudattól hogy három, nap múlva egy számomra idegen fiú fog lézengeni a házunkban.
- Ugye te sem szólsz anyuéknak? – kérdezte Jenny csak, hogy biztosra menjen.
- Nem, nem szólok. – sóhajtottam.
- Köszönöm, szépen. – hálálkodott és átölelt. Éreztem, hogy tényleg hálás lenne érte ha lakat lenne a számon.
- És mellesleg ki ő? – kérdeztem miután elengedett.
- Egy fiú, akivel együtt járok a tanfolyamra. – felelte.
- Értem - bólintottam. – Annyi idős, mint te?
- Igen. – most ő bólintott. - Na, megyek aludni.
Azzal felállt és kisietett a szobából.
Nem tudtam vajon mi vezérelhette Jennyt arra, hogy ezt elmondja nekem. Talán az, hogy bár – ezt már előre láttam- a szobámban fogok, ücsörögni azért mégis csak itthon vagyok és tudnom kell róla. Vagy az hogy jólesett valakinek szólni róla. De mindegy is… örülök, hogy elmondta. Lehet, hogy csütörtökre betervezek valami programot Laurennel.
Másnap reggel mikor hét órakor keltünk fel. Anyáék már elmentek dolgozni. Megreggeliztünk. Közben beszélgettünk és én még egyszer felmondtam magamban a biológiát. Utána felöltöztünk. Én a bélelt bársony nadrágomat vettem fel Ez a kedvencem volt. Hozzá egy hosszú ujjú kék pólót és egy kötött pulóvert. Felvettem a kibélelt fekete csizmámat és a vastag meleg kabátomat és táskámmal a vállamon kiléptem a hidegre. Mint mostanában megint borús volt az ég. Oxfordban pedig általában jó idő szokott lenni. . Lesiettem a lépcsőn és alig tettem pár lépést már is hanyatt vágódtam.
- Jól vagy, Bonnie? – kérdezte félig nevetve Jenny.
- Jól. – morogtam és feltápászkodtam. – Csak egyel több lépcsőfokot akartam lépni mint kellett volna.
- Elvigyelek suliba?
- Igen, kösz. – bólintottam.
Lassan elindultunk, Jenny utcán parkoló két éves autójához. beszálltam és mire bekapcsoltam a biztonsági övet, már Jenny is ott ült mellettem. Ő is bekapcsolta magát és már indultunk is. Nem sokat beszélgettünk az úton. Jenny csak annyit kérdezett, hogy mindenem megvan-e és semmi többet. Egy tizenöt perc múlva Jenny kirakott a suli előtt.
- Szervusz! – köszönt. – Sok sikert a dogádhoz!
- Neked meg a teszthez! – mosolyogtam, becsuktam az ajtót és integettem, amíg a kocsi el nem tűnt a sarkon. Bementem az épületbe és letöröltem a lábamat a lábtörlőben,. A háromemeletes épület ugyanolyan arcát mutatta, mint pénteken: a fehér, de barátságos falak. A sok-sok növény, az a sok ismerős arc.
Azt vettem észre, hogy Lauren szalad felém, lobogó vörös hajával. Citromsárga vastag pulóverben és farmerjában, amiben szokott. Arcán sugárzó mosoly.
- Jó reggelt! – köszönt zihálva mikor odaért hozzám.
- Neked is. – mosolyogtam. – Mikor jöttél meg?
- Hétkor. - válaszölt egyszerűen.
- Hétkor? - hüledeztem. Lauren általában mindig utánam érkezik. – Én akkor keltem. Hogyhogy ilyen korán.
- Fent voltam hatkor. – mondta. Közben elindultunk. – Anyuék már nem voltak otthon így elindultam. Normális esetben én is olyankor kelek. De soha többet nem indulok el ilyen korán. Halálra untam magam. Az egyetlen társaságom Ruben volt. Tudod az a rámászós fiú. Állandóan járt a szája. Én meg csak ültem és hallgattam. Kitaláltam, hogy elmegyek vécére és így tudtam megszökni tőle. Még jó hogy bioszra nem velünk jár.
- Aha. – kuncogtam.
Odaértünk a szekrényemhez. Beakasztottam a kabátomat és elindultunk a biológia terem felé.
- És hogy telt a hétvégéd? – érdeklődtem.
- A szokásos. – rándította meg a vállát Lauren. – Meglátgattuk az unokatesómat meg a mamámat. Otthon meg tanultam. Az a sok biológia…
- Én megtanultam. – szóltam közbe.
- Nem azt mondtam, hogy én nem. – mentegetőzött. – Csak sok volt. De nem megy túl jól. Neked?
- Egész jól megy. – feleltem.
Lepakoltunk a teremben és leültünk a helyünkre. Mr. Green már osztotta ki a teszteket. Elénk is letett egyet.
- Csak akkor állhattok neki, ha szólok. – mondta a tanár úr.
Én felemeltem a lapot és jól megnéztem a feladatokat. Így ránézésre mindegyikre tudtam a választ. Mikor Mr. Green mindenkinek kiosztotta a tesztet így szólt:
- A dolgozatírás közben nem beszélgetünk, és nem nyitunk ki semmit. Mindenki a legjobb tudása szerint dolgozzon. Jó munkát!
Én úgy írtam, mint a gép. Nem is tudtam követni mit írok. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nincs több feladat. Még egyszer átfutottam a válaszokat majd felálltam és kivittem a papírt Mr. Greennek.
- Már készen is vagy? – csodálkozott Lauren mikor visszaültem a helyemre.
Csak bólintottam és megrándítottam a vállam. Nem is figyeltem hogyan reagál, csak kinyitottam a könyvem az új fejezetnél, ahogy Mr. Green kérte és olvasni kezdtem. Mikor kicsengettek összerakodtam és megvártam Laurent.
- Hogy sikerült a doga? – kérdeztem tőle mikor kiértünk a teremből.
- Jobban, mint amire számítottam. – rándította meg a vállát. – A tied? Gondolom mindent tudtál.
- Igen. – bólintottam. Minek hazudjak?
- Gondoltam. – mutatott rá.
Megérkeztünk a német terembe. Itt mindenkinek megvolt a saját helye. Nem ülhettünk egymás mellé. Kicsit faksznis a tanárunk. Én leültem az egyik osztálytársam Chris mellé, aki elég normális volt. Ő épp az mp3 lejátszóját hallgatta teljesen elzárkózva a külvilágtól. Kipakoltam a német könyvemet, meg a tolltartómat és vártam Mrs. Haylinre a némettanáromra. Közben néztem ki a fejemből nem gondolva semmire.
Bámészkodásomból ajtócsapódás ébresztett fel. Mrs. Haylin aznap munkafüzeti feladatokat adott nekünk. Azt mondta, hogy ami nem lesz kész az házi feladat. Igyekeztem minél gyorsabban dolgozni és pont végeztem mire kicsengettek. Mindent összepakoltam és Laurennel kimentünk teremből.
Lementünk az ebédlőbe fizettünk az ebédre és leültünk a megszokott kétszemélyes asztalhoz.
- Sikerült befejezned a munkafüzetet? – kérdezte Lauren miközben megpróbálta felvágni a rántott sajtját.
- Aha. – feleltem közömbösen és rászúrtam a villámra egy húsdarabot. – Te?
- Két feladat még hátra van. – mondta és ő is bekapott egy darab sajtot. – Te ma nagyon jó formában vagy!
- Nem tudom miért. – rándítottam meg a vállam.
- Már várom a szerdát. – szólalt meg ismét 1 másodperc múlva.
- Én is. – feleltem, de nem is őrá néztem. Egy fekete hajú fiút bámultam, aki a barátaival ült az asztalnál. Ezt a fiút még sosem láttam eddig. Ő nem beszélt olyan aktívan, mint a barátai, sőt mintha már unottan állt volna hozzá. Ő a teremben nézett körül és a pillantása találkozott az enyémmel és elmosolyodott. Én visszamosolyogtam rá, de rögtön elfordítottam a fejemet.
- Te mit gondolsz, Bonnie? – kérdezte Lauren.
- Öhm… bocs nem figyeltem. Mit mondtál? – kérdeztem szórakozottan.
- Csak azt mondtam, hogy anyu szerint túl sok mindent kihagynak a filmből, ami a könyvben meg benne van.
- Igen, de nekem így is tetszik. – válaszoltam. – Figyel, nem ő az a fiú, aki most költözött ide?
- Melyik? – kérdezett vissza Lauren és végignézett a termen szemével keresve egy ismeretlen arcot.
- Tőlünk a harmadik asztalnál ül. – mondtam oda se nézve. – A fekete hajú, aki nem beszél annyira… De ne olyan feltűnően!
- Bocs. – szabadkozott Lauren. – Ja, de lehet. Miért?
- Csak mert nem ismertem az arcát. – feleltem egyszerűen és mikor újra az asztaluk felé pillantottam valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. A gyomrom forogni kezdett.
- Mi van veled? – kérdezte Lauren. – Olyan vörös lettél.
- Igen? – színleltem a csodálkozást. – Semmi.
Felálltam és a vállamra vettem a táskámat.
- Végeztél is? – csodálkozott. – Még ott van az egész kajád.
- Nem kívánom már. – mondtam és felvettem a tálcámat, hogy odavigyem az ablakhoz és belökjem rajta. Mikor elmentem az asztalunk mellett még odaszóltam Laurennek: - Az angol teremben találkozunk.
Kislisszoltam a menzáról és felmentem a lépcsőn. Bent leültem a terem előtti padokra. Ekkor a lépcső tetején megjelent az a fiú akit az ebédlőben láttam Amikor megpillantott megint elmosolyodott és célirányosan megindult felém. Kezében egy szalvétában hozott valamit.
- Szia! – köszönt és leült mellém.
- Helló! – köszöntem vissza.
- Én egyébként Robert vagyok! – mutatkozott be és felém nyújtotta a jobbját. – Robert Fisher. És te?
- Bonnie Clarkson. – feleltem és kezet ráztam vele, amitől megint az a furcsa érzés lett úrrá rajtam. – Most költöztetek ide, ugye?
- Igen. – bólintott. – Öt napja.
- Értem.
- Hoztam fel szendvicset. – szólt. – Kérsz?
- Igen, köszönöm.
- Láttam, hogy semmit nem ettél az ebédedből. – mondta miközben kibontotta a szalvétába csavart kenyeret. – Gondoltam, hogy éhes vagy. Nekem meg, semmi kedvem sem volt azokkal a hülyékkel ülni egy asztalnál.
- Azt hittem a barátaid. – jegyeztem meg miközben átvettem a felém nyújtott szendvicset. – Ne értsd félre én sem vagyok velük jóban…
- Nem, nem a barátaim csak leültem egy asztalhoz. – morogta és beleharapott a szendvicsébe. Követtem a példáját.
- Gyalog jársz haza vagy busszal…? – érdeklődött miután lenyelte a falatot.
Én is lenyeltem és csak azután válaszoltam.
- Általában gyalog.
- Mit szólnál, ha ma hazakísérnélek? – ajánlotta.
Nem tudtam nemet mondani.
- Rendben. – bólogattam. Majd felhívom Jennyt hogy nem kell jönnie értem. – Örülnék, ha valaki elkísérne.
- Remek! – örvendezett. – Messze laktok?
- Nem, kétutcányira. – válaszoltam és megint ettem a kenyeremből. – És ti?
- Mi sem mi háromsaroknyira innen. – mondta. – Na, megyek, mert mindjárt becsengetnek. Tesi óránk azt hiszem együtt lesz. – rám mosolygott, amitől óriásit ugrott a gyomrom. – Viszlát, később!
Megveregette a vállamat és távozott. Én elvarázsolva néztem utána. Ekkor valaki megkocogtatta a vállamat.
- Hahó, Bonnie! – szólt én meg hátrafordultam.
- Igen?
- Mit… A szendvics az…?
- Később elmesélem, mert mindjárt becsengetnek. – vágtam rá.
- Oké. – mondta és láttam, rajta hogy nem fogja elfelejteni. – Menjünk be.
Angol órán végig csak jegyzeteltem a füzetembe. És néha azon kaptam magam, hogy Robert nevét firkálom a papírra a lecke helyett. Mikor vége lett az órának Lauren persze rögtön kérdőre vont és nekem teljesen be kellett számolnom a történtekről.
- Hú. – mosolygott huncutul. – Szerelmes beléd!
- Úgy tűnik. – vigyorogtam. – megígérte, hogy hazakísér.
- Komolyan? – hebegte Lauren. – És te hogy érzel…?
- Ó hát én…
Szerencsére beért a matek tanár így már nem ostromolhatott tovább a kérdéseivel. Óra végén én voltam az első, aki kislisszolt a teremből le a tornateremhez. Az ajtóban már ott állt Robert.
- Szervusz! – integetett.
- Szia! – visszaintegettem.
- Elfogyott a szendvics? – vigyorgott.
- Igen, köszi, szépen! – mosolyogtam.
- Nagyon szívesen. – még mindig mosolygott és én éreztem, hogy elpirulok. – Na, menjünk öltözni. Jó sportolást!
- Neked is! – viszonoztam és elindultam a lányöltöző felé. Már sok lány évfolyamtársam ott volt és vidáman csacsogtak meg vihogtak. Én egy árva szó nélkül leültem a sarokban lévő padra és némán elkezdtem átöltözni. Befutott Lauren is zihálva.
- Nem találtam a tollamat, azt kerestem eddig. – magyarázta és leült mellém átöltözni. – Te meg gyorsan elhúztál. Látni akartad Robertet mi? – ezt az utolsó mondatot úgy mondta ki, hogy csak én halljam.
- Honnan tudod, hogy együtt van tesink?
- Pont szembe jött velem a folyosón. – sutyorogta. - De valld be, hogy látni akartad!
- Ezt ne itt beszéljük meg, jó. – a fejemmel jelentőségteljesen a lányok felé biccentettem. – Tesi után elmondom.
- Oké.
Átöltöztünk és bementünk a tornaterembe. Már minden fiú ott volt, köztük Robert is. Mosolyogva nézett rám mikor beléptem a terembe. Én visszamosolyogtam. A tanár úr arra az órára kötélmászást kért. Nekem az ilyen talajgyakorlatokkal mindig bajom volt, de a kötélmászás az ment. Kiszúrtam egy tetsző kötelet és ráugrottam a csomóra. A gyomrom nagyot ugrott az egyik oldalamon Robert csimpaszkodott a kötélen. Igyekeztem úgy tenni mintha nagyon koncentrálnék a mászási technikámra. Láttam, hogy a másik oldalamon Lauren próbál meg kötelet mászni, de nem sok sikerrel. Én csak másztam és arra lettem figyelmes, hogy elértem a csövet, amire a kötelek rá voltak kötözve. Én egy kicsit megpihentem a tetején. Robert is épp akkor ért fel a kötél felső csomójához. Rám vigyorgott.
- Látom, megy neked. – dicsért és végig nézett a köztem és a padló közti távolságon.
- Igen, neked is. – lihegtem és néztem, ahogy fokozatosan csúszik lefelé a kötélen.
Én is elindultam lefelé és ekkor megcsúszott a kezem. Olyan gyorsan történt minden hogy nem is emlékszem, hogy hogyan történt, de egyszer csak a földön feküdtem. A fejemet nagyon beverhettem, mert őrjítően fájt, lehet, hogy egy kis agyrázkódásom is van. A hátam is fájt egy kicsit, de közel sem annyira, mint a fejem. A lábamról meg inkább ne is beszéljünk. Az szinte égett a fájdalomtól. Talán ráestem, vagy mi. Már csak homályosan, de láttam, hogy szinte mindenki szalad hozzám a nevemet kiáltozva és – ezt tisztán láttam – Robert is leguggolt mellém. És ezután minden elsötétült…
*
… Óvatosan kinyitottam a szememet. Egy fehér falú szobában voltam. A fejem elég nehéz. Az ágyam végében ott ült Jenny egy újságot olvasott, de az arca aggódó volt. Mellette Lauren ült a körmét rágta, mint mindig, ha ideges. Mellettem a széken pedig – a szívem óriásit dobbant- Robert ült. Ő talán jobban aggódott, mint Jenny vagy Lauren.
- Hol… hol vagyok. Mi tör… - hallottam a saját hangom és megpróbáltam feljebb ülni. Mindenki felém kapta a fejét. Jennynek még az újságja is kiesett a kezéből.
- Csss! – szólt gyengéden Robert és lassan visszanyomott a párnára. – Feküdj vissza.
- Felébredtél. – mosolygott Jenny. – Hogy vagy?
- Hát… a fejem még fáj. – mondtam.
- Na, igen. – mormolta Lauren. – Enyhe agyrázkódásod van. Mikor behoztak meg röntgenezték a fejedet. A lábad is egy kicsit eltört. Arra estél rá.
Ahogy sejtettem…
- Mi történt? – kérdeztem kábán.
- Leestél a kötélről a suliban. – ezúttal Robert válaszolt. – Szörnyű volt. Csak zuhantál és végül földet értél és… egy pillanatra azt hittem, hogy ott loccsan szét a fejed. De csoda hogy ennyivel megúsztad.
- Igen mindenki csak állt és nézte, ahogy zuhansz. Egyedül Robertnek jutott eszébe odafutni, de mire leért a kötélről már lent voltál. Mindenki odarohant hozzád.
- És mi lett a tornatanárral? – kérdeztem.
- Semmi kimentette magát. – morogta Lauren. – Pedig az ő felelőssége…
- Anyuék? – kérdeztem ismét.
- Mindjárt itt lesznek. – most Jenny válaszolt. – Dolgoznak, de ahogy felhívtam őket hogy mi történt elkéredzkedtek. Mindjárt itt lesznek.
Tehát a kórházban vagyok.
- Értem. – megpróbáltam bólintani, de a fejem erősen tiltakozott. – És titeket hogyhogy elengedtek a suliból? Mármint Robert és Lauren.
- Kénytelenek voltak ugyanis felugrottunk a mentőautóra, ami idehozott. – felelte Robert.
- És mióta alszom?
- Egy órája kábé. – mondta Jenny az órájára nézve.
- És meddig kell még bent maradnom ebben a kórházban?
- Ma még biztosan itt leszel. – szólt egy nő, aki akkor ért oda az ágyamhoz. – Fáj még a fejed? – tapogatni kezdte a fejem.
- már nem annyira. – szóltam. Ekkor a lábamba is belenyilallt a fájdalom és feljajdultam.
- Itt fáj? – kérdezte a nő.
- Nem a lábam…- motyogtam
- Ó azt is mindjárt begipszeljük és kész is. – mondta bíztatóan. – De addig ne mozgasd.
Begipszelték a lábam. Addigra anyuék is befutottak és láthatóan aggódtak. Átöleltek és leültek mellém az ágyra kikérdezték az orvost hogy mi a bajom. Aztán belém nyomtak egy altatót, amitől végig aludtam az éjszaka felét. Éjjel négy körül lehetett mikor felébredtem. Az ágyam melletti szekrényen hagytak egy pohár vizet. Ittam belőle.
- Bonnie?
Azt hittem ott rögtön leáll a szívem. Az ő hangját hallottam. A hang irányába fordultam és kirajzolódott egy sziluett. Felkapcsoltam az ágyam fölötti villanyt. Valóban Robert ült ott.
- Robert… te itt maradtál? – hitetlenkedtem.
- Hát persze. – mosolygott és megsimogatta a vállam, amitől nekem megint ugrott egyet a gyomrom.
- Lauren meg a többiek? – kérdeztem
- Anyukádék lementek a büfébe venni valami kaját. – felelte. – Lauren meg nem maradhatott itt. A szülei mondták, hogy menjen haza.
- És a te szüleid?
- A mamámhoz kellett menniük. – mondta. – Ő is kórházban van, mint te és a szüleim csak pénteken jönnek meg. Addig a kutyámmal szoktam lenni és te jobb társaság, vagy mint James.
- Úgy hívják a kutyádat? – érdeklődtem.
- Igen. – bólintott. – Egy éves korában kaptam a mamámtól. Azóta velünk él. Aranyos kutya.
- Aha.
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Már jobban. – feleltem az igazsághoz híven. – A lábam már nem is fáj a fejem meg már csak egy igazán picit zúg.
- Mikor aludtál újra megröntgenezték a fejedet. – közölte Robert. – Minden órában bejöttek megröntgenezni.
Egy darabig csend volt.
- De holnap muszáj suliba menned! – mondtam.
- Tudom, de nem akarlak itt hagyni. – mondta és megfogta a kezemet. Most az egyszer elpirult.
- jaj, én sem akarom, hogy visszamenj, de nyugi anyuék végig itt lesznek. Jenny meg úgyis végez egykor, úgyhogy ő is bejön. Lauren is benéz, ha vége a sulinak…
- És én is rögtön visszajövök, ha végeztem. – ígérte és még erősebben markolta kezem. – De most aludj.
Megfogadtam, amit mondott és lehunytam a szemem. Rögtön el is sikerült aludnom.
Másnap reggel vakító fény áradt be a szobába. A mellettem lévő szék üres volt. Ezek szerint elmúlt hét óra és Robert már a suliban van. Anyu viszont ott ült az ágyam végében és olvasta a könyvét.
- Jó reggelt. – mosolygott és letette a könyvet. – Hogy vagy?
- Sokkal jobban. – mondtam. – A fejem már nem is zúg.
- De jó. – sóhajtott. – Számítottam rá hogy nem fog. Reggel megnézték s a röntgen képen a fejed és már javult.
- Hála az égnek. – sóhajtottam. – És nem mondták, hogy már csak három nap.
- Még három nap?! – hüledeztem. – És még csak ruhám sincs. Ebben az istenverte torna mezben kell lenem!
- Apa mondta, hogy munka után hazaugrik és hoz neked ruhákat. – nyugtatott. meg.
- A ruhám meg ott maradt a suliban. – jutott eszembe.
- Ne aggódj. – szólt csitítóan anyu. – Az a Robert nevű fiú azt mondta elhozza neked a holmidat, amit otthagytál.
- Tényleg? – nagyot dobbant a szívem. Szóval Robert beszélt anyuval? – Ez kedves tőle.
- Én mondtam neki, hogy nyugodtan hazamehet éjjelre de… - itt mélyet sóhajtott és rám nézett. – nem akar itt hagyni.
- Tudom. – csúszott ki a számon.
- Tetszel neki. – közölte anyu halkan. – És neked is tetszik ő. Jól mondom?
- Igen. – bólintottam egy kicsit és elpirultam. – Nagyon tetszik.
- még csak nyolc óra van. – mondta anyu. – Még nyugodtan pihenhetsz.
- nem, már egyáltalán nem vagyok fáradt. – mondtam. Valóban nem voltam az. Elég sokat aludtam már és eszemben sem volt megint aludni és azt sem tudni hogy mi van körülöttem. Levettem az éjjeliszekrényről a magazint és olvasni kezdtem.
- Lemegyek a büfébe. – szólt anyu és felállt. – Éhes vagy? Hozzak neked is valamit?
- Egy müzli szelet elég lesz, köszi. – mosolyogtam. – Meg valami gyümölcslé.
- Rendben. – bólintott anyu. Mindjárt itt vagyok.
Azzal távozott a teremből. Nyomasztó volt egyedül üldögélni ebben a fehérre mázolt szobában. Már kezdett egy kicsit honvágyam lenni a házunk után. Azután ami otthon várna. Az a sok házi feladat, az a sok gépezés, olvasás. Ráadásul egészen biztos, hogy járógipszbe kell bemennem a moziba, ami elég nyomasztó lesz. Letettem az újságot és ittam a vízből. El sem tudtam képzelni milyen lehet annak, aki nagyon beteg és vagy egy hónapot kell itt eltöltenie. Mikor én ez alatt a két nap alatt halálra unom magam, mit érezhetnek azok az emberek. És hozzájuk biztosan nem járnak be ennyit az ősei, mint hozzám.
Anyu visszatért két müzli szelettel. Magának még vett egy szendvicset is. Beszélgettünk minden féléről és közben megettem a szeletemet meg ittam az almalevem felét és gyorsan repült az idő. Apu kettő óra körül jött be a kórházba a ruháimmal és- isten áldja meg érte – a kedvenc könyvemmel.
- Jaj, köszi, apu. – hálálkodtam és puszikkal halmoztam el őt. Utána Jenny is befutott. Leült az ágyam szélére és részletes beszámolót kért Robertről, amíg anyuék az orvossal beszéltek. Mosolygott mikor beszámoltam neki hogy ő volt az éjjeli testőröm.
- DE már csak két nap és Peter elmegy hozzánk- sutyorogtam.
- Nem, le fogom mondani. – rázta a fejét Jenny.
- Mi? – hüledeztem. – Meghibbantál? Hiszen ezt vártad… De miért?
- Mert te betegen feküdnél otthon. – motyogta. - Úgy már nem is lenne olyan jó.
- én meg azt mondom, hogy meg ne merd tenni. – mondtam neki. – Én valószínű örülök hogy kiszabadulhatok a kórházból és jót sétálunk majd Laurennel. Le ne merészeld mondani miattam.
- Jó értettem. – vigyorgott.
- Helyes. – elégedetten hátradőltem. Anyáék is visszaértek és közölték, hogy ma este kapok egy járógipszet és hazamehetek. Mérhetetlenül örültem. Örömömet még fokozta, hogy Robert épp akkor lépett be a szobába.
- Na, mi akkor lemegyünk a büfébe. – kacsintott Jenny. – Anyu, apu, jöttök? – jelentőségteljesen rájuk nézett.
- ja, persze. – vette a lapot anyu és karon ragadta apát. kimentek a szobából. én hálás pillantást küldtem Jenny felé aki becsukta az ajtót.
- De örülök, hogy itt vagy! – mosolyogtam.
- Én is örülök. – mosolygott vissza Robert.
- Na, ilyet ne mondj! –viccelődtem. – Egy kórházban sose szeress lenni.
- Nem, nem azért örülök! – Robert megint elvörösödött. – Hanem mert újra láthatlak.
A szívverésem, felgyorsult.
- Én is ennek örülök!- mosolyogtam és én is elpirultam.
- Na, de hogy vagy? – terelte másra a szót.
- Este már kimehetek. – válaszoltam. – Kapok egy járógipszet. Ehhez nincs sok kedvem, de legalább kiszabadulok innen.
- Az csodás. – vigyorgott Robert.
- Igen.
- Nagyon rossz lehet itt. – szólt együtt érzően. – Unatkozol?
- Igen sokszor. – motyogtam.
- De hidd el nekem, se és ahogy láttam Laurennek sem könnyű. – mondta. – Egész nap azon gondolkodunk, hogy mi lehet veled.
- Találkoztál Laurennel? – kaptam a szaván. – És ő mikor jön be?
- Nem tudom nem beszéltünk. – rázta a fejét Robert. – De biztos nemsokára itt lesz.
- Remélem. – sóhajtotta. Megígérte, hogy bejön.
- De én egész végig itt leszeg. – mondta.
- és mi lesz a háziddal? – kérdeztem. – Meg azzal a sok tanulni valóval, amit kaptál?
- Nyugi minden itt van nálam. – nyugtatott meg. – Majd ha Lauren jön és lesz kivel beszélned nekiállok.
- Rendben.
- Nem vagy fáradt? – kérdezte.
- Kialudtam magam. – feleltem és kinéztem a nyitott ablakon. A madarak csicsergése megnyugtatott és persze az is Robert itt ül mellettem, és hogy megfogja a kezem.
- Te már voltál kórházban? – kérdeztem felé fordulva.
- Egyszer. – válaszolt. – Kiszáradtam.
- Olyan egyszer nekem is volt. Nagyon régen.
Belépett a nő és egy újabb röntgen képet készített a fejemről és a lábamról.
- Fején már csak tényleg nagyon kicsi a repedés. – közölte. – A lábad kezd egy kicsit javulni és ideje rárakni a járógipszet.
Miután ez megtörtént Lauren is megérkezett és vele meg Roberttel sétáltunk egyet a levegőn. A kabátom is rajtam volt meg a bélelt nadrágom. A járógipszben hihetetlenül nehéz volt menni, de legalább szívhattam némi friss levegőt. Egy padra is leültünk és Lauren mindent elmesélt, ami aznap történt vele. Mi Roberttel figyelmesen hallgattuk, majd mikor már kezdtünk fázni visszamentünk az épületbe – nagy sajnálatomra. Anyáék is már a szobámban vártak és közölték, hogyha alszom, egy nagyot utána hazamehetünk. Én benne voltam és még Robert ott ült mellettem Lauren pedig az ágyam végében Jennyvel nem volt nehéz elaludni.
Ahhoz képest, hogy nem voltam álmos két órát aludtam. Felvettem a meleg ruházatomat és kimentünk a kórházból. Odakint már alkonyodott mikor kiléptünk a hideg levegőre. Mi vittük haza Laurent és Robertet is. Laurent kiraktuk a városhatártól nem messze. Robertet pedig egy utcával a mi házunk előtt. én bekísértem őt. Elég szép házuk volt. Megismerkedtem Jamessel is, aki egy kis Husky kutya volt ő az udvaron lakott.
- Na, nekem már mennem kell. – szóltam öt perc múlva, pedig legszívesebben örökké itt lettem volna vele a házukban.
- Jól van. – sóhajtotta. – Örülök hogy kiszabadultál a kórházból.
- Gondolhatod, hogy én is fellélegeztem. – mosolyogtam. – Szép házatok van és a kutyátok is tök cuki.
- Köszi. – vigyorgott és közelebb lépett hozzám. A szívem óriásit dobbant. – Te is nagyon aranyos vagy.
A száját gyengéden az enyémhez érintette és egy végtelennek tűnő másodperc múlva elengedte.
- Szia! – motyogta.
- Szia. – leheltem és elindultam az ajtó felé. – Holnap találkozunk. Ha suliba még nem is megyek, akkor majd délután.
- Figyelj, én holnap nem leszek itthon. – motyogta.
- Hogyhogy. – lemertem volna fogadni, hogy kihallotta a hangomból a csalódottságot.
- A szüleim eljönnek értem és belátogatok a mamámhoz. Tudod beteg. – mondta.
- Megértem. – sóhajtottam. – Akkor holnapután. – ez inkább kérdésnek hangzott semmint kijelentésnek.
- Igen. – bólintott magabiztosan. – szervusz.
Lenyomtam a kilincset ő letámogatott a lépcsőn ki a kertkapun é addig integetett, míg a kocsink el nem tűnt a sarkon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése