A hajózás
Kelly ezután, ha nem is teljesen, de boldogan élte ezt a napot. De a hajózás gondolatára mindig görcsbe rándult a gyomra.
- Annyira örülök, hogy te is el tudtál jönni! – lelkendezett Robert az ebédnél. – Ott lesz Lauren, Dennis az én barátom, meg te és én. Apám meg hoz nassolni valót, meg szendvicset.
- Aha. – bólogatott, vigyorogva Kelly. – Szuper lesz.
Azt beszélték, meg hogy délután négyre indulnak, és nyolcra itthon lesznek. Mikor Kelly hazaért gyorsan megtanult, aztán- mivel hidegebb időt mondtak délutánra – felvett egy meleg pulóvert meg farmert és a táskájával együtt elindult ki a házból. Robert azt mondta, hogy az élelmiszer bolt előtt fognak találkozni. A bolt nem volt messze, simán átsétált odáig. Szerencsére egyszer elkísérte ide Laurent így tudta, hogy hol van. Robert már ott volt.
- Helló! – köszönt rá Kellyre mikor már odaért a parkolóba. – Jó hogy így felöltöztél! Ma hidegebb időt mondanak.
- Én is nézek ám időjárás jelentést! - mosolygott Kelly és végignézett Roberten. Ő rajta is egy bélelt nadrág és egy dzseki volt. – Lauren még nem érkezett meg?
- De csak elbújtattam. – viccelődött Robert. – Nem, még nincs itt.
- És apád? –nézett rá Kelly. – Őt is elbújtattad?
- Nem őt kivételesen nem. – nevetett. – Vásárolni ment. Vesz kekszet, meg ilyesmit.
- Aha. – bólintott Kelly. Ekkor pillantotta meg Laurent, akit éppen az anyja hozott ide kocsival. Éppen szállt ki.
- Sziasztok! – integetett és elköszönt az anyjától is. – A többiek?
- Elbújtattuk őket! – felelték kórusban, Kelly és Robert.
- Hűha! – nevetett Lauren.
- Még nem jöttek meg.
- Rögtön, gondoltam, Bonnie hogy csak vicceltek! – nevetett még mindig.
Nemsokára megérkezett Robert barátja is és Robert apja is kiért a boltból. Akkor elindultak kocsival a partra. Odamentek egy sárgával csíkozott közepes méretű hajóhoz.
- Ez apád hajója. – kíváncsiskodott Lauren.
- Csak bérli. – felelte Robert. –
Mindenkit felsegített a hajóra. Kelly és Lauren leültek egy padra, a fiúk meg segítettek Robert apjának a hajón.
- Ez tök izgi! – örvendezett Lauren. – Kedves volt Roberttől hogy meghívott. Ne számítottam rá. szerintem csak azért hívott meg hogy ne legyél egyedül lány.
- Biztos. – rándította meg a vállát Kelly és ránézett a vízre a nap csillogott rajta.
- Szép, ugye? – kérdezte halkan Robert és leült Kelly mellé. – A naplemente még szebb.
Kelly furcsán érezte magát.
- Gyönyörű! – bólogatott.
A hajó elindult és ő csak gyönyörködött a víz csillogásában. Egyszer csak Robert elkezdett turkálni a táskájában. Végül elővett egy fürdőruhát, amit Olyan volt, hogy rátapad volna az ember egész testére.
- Csak azt ne mond, hogy fürdeni fogsz! – hüledezett Kelly.
- Mi másért hoztam volna a fürdőruhám?
- Te jó ég, de hát még csak most sütött ki a nap és éppen te mondtad, hogy az idő hidegebb lesz.
- Ne aggódj, Bonnie! – Robert megfogta a kezét, amitől Kelly legszívesebben visszarántotta volna. – Már jó párszor csináltam.
- De hát július van. – tátotta a száját Lauren.
- Nem, mondod? – vigyorgott rá Robert. – Azt hittem már augusztus van.
Lauren elengedte a füle mellett.
- Megyek, felveszem ezt. –mutatott a ruhára Robert elengedve Kelly kezét. – Mindjárt kijjebb érünk és lehet ugrani. Gyere Dennis! – kiáltott a barátjának majd együtt rohantak be a kabinba.
- Ezek megőrültek, Bonnie! – hápogott Lauren.
Kelly inkább nem szólt semmit.
Pár perc múlva a fiúk visszaértek abban a vékony kis úszódresszben, amiben majd ugrani fognak. A karjukon a levetett ruháik, amiket belegyömöszöltek a hátizsákjukba.
- Fázok, ha rád nézek. – szólt Kelly és hogy nyomást adjon a szavainak megdörzsölte két karját.
- Én nem. – rázta a fejét vigyorogva Robert és visszaült Kelly mellé. – már megszoktam.
Egy tíz perc múlva Robert apja szólt, hogy ugorhatnak. Kiálltak a hajó szélére és belevetették magukat a vízbe. A két lány egyszerre nézett le utánuk. Egy ideig buborékozott a víz majd a két fiú feljött a víz felszínére.
- Nem, fagytok meg? – kiáltott le Kelly.
- Nem. – mondták a fiúk és egymás után felmáztak a hajó oldalán lévő létrán. magukra terítette egy törölközőt, de csak hogy ne fázzanak meg. De Robert azért még bizonygatta, hogy egyáltalán nem fázik.
- Fogtok még ugrani? – érdeklődött Kelly.
- Persze! – vigyorgott Robert. - Egy ugrás nem elég!
- Én ezt valahogy nem tudom átérezni. – mosolygott Kelly.
Vagy tíz percenként ugráltak bele í vízbe. Hat órakor ették meg a szendvicseket. A naplemente valóban gyönyörűbb volt még a víz csillogásánál is. Mikor már sötét lett nem ugrottak többet és visszaöltöz6tek. Hét óra felé Visszafordultak hazafelé. Olyan hamar elment az idő. És akkor történt meg a baj. Valaminek nekimentek, amit nem láttak a sötétben és a hajó megtelt vízzel. Még nagyon messze lehettek a parttól.
- Vegyétek fel ezeket! – kiáltotta Robert és mindenkinek dobott egy mentőmellényt. A lányok is felvették. – És most meg ugrunk!
- Mi? – kiáltotta ijedten Kelly és Lauren.
- Gyerünk! – Robert kézen fogta Kellyt, Kelly pedig Laurent és ugrottak. Kelly most még inkább nem akarta elhinni, hogy a két fiú nem fagyott meg a vízben. Olyan hideg volt, ahogy a ruha is rátapadt. Már vacogott is. Ráadásul sós vizet is kapott a képébe. Robert és Lauren vizes keze kicsúszott a kezéből és mindhármukat sodorta a víz.
- Robert, Lauren! – kiabált, ahogy csak a torkán kifért, de közben sós víz is ment a szájába. – Ne! Lauren, Robert!
- Bonnie! – kiabáltak vissza ők, de túl messze voltak, ahogy a süllyedő hajó is. – Hol vagy? Bonnie!
- Itt! – akarta kiabálni Bonnie de a víz kiszívta belőle az erőt. Már úszni sem nagyon tudott. A fények, amik a közeli házakat jeleznék is nagyon messze voltak. A hullámok meg egyre erősebbek. Csak dobálták Kellyt. Már sírt a félelemtől és a kimerültségtől.
- Segítség! – egy nagyon kis hangja visszajött. De ebből kizárt, hogy valaki hallott valamit. – Valaki! – ez is olyan erőtlen volt, mint az előző.
Csak kapálózott kimerülten hogy legalább ne süllyedjen el. A mentő mellény egy kicsit segített, de nem sokat. A víz így is a nyakáig ért. Ráadásul az eső is elkezdett zuhogni. Nem látta már a hajójukat. Lehet, hogy már elsüllyedt? És Roberték? Ők mit fognak csinálni?
Már vacogtak a fogai.
Csak ússz még egy kicsit! – bíztatta a fejében egy hang. – Ne add fel!
- De miért? – kérdezte remegve erőtlenül Kelly. – Hová? Már nincs erőm!
De azért megpróbált mell úszni.
- Gyerünk! – bíztatta a hang. – Ússz!
Ekkor egy nagy hullám nekicsapta egy kőnek vagy valami olyasminek. Ő megkapaszkodott benne és érezte, hogy fúj a szél. Bár nem volt sok ereje, de felmászott a kőre. Körülnézett az esőtől nem sokat látott.
- Hahó! – kiabálta most már erőteljesebben. – Segítség! Valaki! Hahó!
Kiköpött egy jó adag vizet és újra kiabált: Hahó! Valaki!
De senki. Csak a víz zúgása, és semmi más. A széltől, ami a sziklán fújt még jobban fagyoskodott.
Ekkor feltűnt egy ember sziluettje pár méterre.
- hahó! Itt vagyok! – kiabált Kelly és fél kézzel integetett is.
- Bonnie? – hallatszott vissza a kiabált. Ez Lauren.
- Igen, Lauren! – üvöltözött, ahogy csak bírt. – Itt a sziklán.
Ekkor Lauren felkapaszkodott a sziklára. Kelly segített felmásznia. Köhögött és kiköpött egy jó adag vizet.
- Jól vagy? – kérdezte tőle hangosan Kelly.
- Fázok! – válaszolt dideregve Lauren.
- És Robert? – kérdezte aggódva. Azért aggódott, mert Bonnie barátja volt. – Ugye ő is jól van?
- Ne haragudj, Bonnie, de fogalmam sincs. – rázta a fejét Lauren. - Engem is másfelé sodort a szél. Gondolom, az apjával van, akkor nem eshet baja. Segítsék! – kiabált.
- Hiába kiabálsz. – szólt Kelly. – Engem sem hallott meg senki.
- Csak én. – helyesbített Lauren. - Azért próbáltam erre jönni, mert hallottalak. Hahó! Segítség!
- Hahó, itt vagyunk! – kiabált Kelly. És akkor Kelly megcsúszott és sikítva esett lefelé.
- Ne! Bonnie! – hallotta még Lauren sikítását, aztán belezuhant a mély vízbe. A víz mardosta a bőrét, csípte a hideg. Már erőtlen volt. meg fog halni. Legalább Bonnie addig élhet, míg az életében van. Egyre lejjebb süllyedt. Két erős kéz nyúlt a hóna alá és rántotta fel a felszínre. Köhécselt és spriccelte ki a sós vizet már az ájulás szélén volt. Felismerte, aki felrángatta. Robert volt.
- Bonnie! – ébresztgette.
- Igen? – kérdezte erőtlenül Kelly.
- Nincs semmi baj. Gyere, felviszlek a hajóra.
Kelly aztán már nem halott semmit.
*
Erőtlenül kinyitotta a szemét. A szobában ahol feküdt még sötét volt. Talán éjjel van még. Nem érdekelte. Kellett egy e-mailt írnia Bonnienak. Felült az ágyban. Megszédült, de mindegy volt.
- Nem szabad felkelni. – szólt a szomszéd ágyról valaki.
Kelly ijedten fordult a hang irányába, aztán felkapcsolta a villanyt a feje felett. Robert is ágyban volt. Álmos, de gyengéd szemekkel nézett az ő Bonniejára.
- De nekem muszáj e-mailt írnom Bo… mármint a barátnőmnek. – erősködött Kelly.
- De a kórházban vagyunk. – suttogta a fiú. – Honnan akarnál e-mailt írni.
Csak akkor jött rá hogy mi is történt tegnap. megadóan visszahanyatlott a párnára.
- Azt hittem bírod a hideget. – jegyezte meg Robert felé fordulva.
- Igen. – bólintott lassan. – Egy ugrás erejéig bírom. De hosszú ideig. Vagy vél órát a jeges vízben voltunk.
- Annyi időt? – hüledezett Kelly.
- Igen. – bólintott Robert. – Annyira sajnálom. Ennek is így kellett végződnie. Pedig olyan jól indult.
- Ugyan ez egy kis baleset volt. – nyugtatta Kelly. – Ne emészd, magad erről senki sem tehet.
- Apám nagyon maga alatt van. – sóhajtotta Robert. – mondtam neki, hogy menjen haza és aludjon egyet. Az majd segít átgondolni a helyzetet.
- Neki nem kellett a kórházban maradnia? – kérdezte Kelly. – És Dennis?
- Nem, ő nem fagyott annyira át, mint mi. – rázta a fejét Robert. – Dennist egy másik szobába tették át. Ő volt az utolsó és ide már nem fért.
- Tényleg hol van Lauren? – kérdezte ijedten és felült.
Robert átmutatott Kelly másik oldalára. Kelly odafordult. Lauren az igazak álmát aludta mellette.
- Ő volt az, aki közülünk legjobban átfagyott. – mondta Robert.
- Te semmit nem aludtál? – nézett rá Kelly. – Ha ennyi mindent tudsz. Én arra se emlékszem, hogy, hogyan hoztak ide.
- Valóban nem sokat aludtam. Mikor felhoztak érted aggódtam. Ott ültem melletted és… - egy pillanatra elakadt. – Azt hittem fel sem fogsz ébredni. De aztán mondták az orvosok, hogy rendbe jössz és betuszkoltak egy ágyba. utána hozzák be Laurent. Aztán őérte aggódtam szóval…
- Akkor most aludj! – mondta Kelly és visszadőlt az ágyra.
- Egy feltétellel. – mutatta fel a mutató ujját Robert. – Ha te is alszol.
- De már aludtam. – mondta Kelly. – nem tudnék…
- Azért csak próbáld meg! – kérte. – Akkor én sem alszom.
- Jó. - sóhajtotta Kelly.
Robert lecsukta a szemét.
- Csak még egy kérdés. – szólt Kelly.
- Igen? – kérdezte Robert, de a szemét nem nyitotta ki.
- A szüleim, nem jönnek be?
- de már felhívtuk őket. Ide tartanak. – felelte.
Kelly átfordult a másik oldalára, de nem aludt. Csak nézte a körmeit. Vajon Bonnie mit fog szólni?
- Ne! Ne! – sikította Lauren és hirtelen felült. Bonnie odaugrott mellé anélkül, hogy gondolkodott volna.
- Nyugodj meg, Lauren. – nyugtatta. – Semmi baj.
Lauren zihált majd sírás tört rá és átkarolta Kelly nyakát. Robert is odaért melléjük.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Rosszat álmodott, szerintem.
- Leszúrták. – sírta Lauren.
- Nem szúrtak le senkit Lauren. – csitította Robert. – A kórházban vagy.
- Apát leszúrták.
- Nem szúrták le. – nyugtatta Kelly. – Mindjárt itt lesznek a szüleid és nem történt velük semmi.
Lauren egy darabig még zihált, aztán elengedte Kelly nyakát.
- Bonnie… - a tekintete átsiklott Robertre. – Robert. Hol vagyok?
- A kórházban, Lauren. – ismételte meg Robert.
- Csak rosszat álmodtál. – tette hozzá Kelly. – Nincs semmi baj. Aludhatsz tovább.
- Nem, nem akarok. – mondta túl hangosan. – Félek, hogy folytatódik.
- Akkor várj egy kicsit. – ajánlotta Robert. – De én megyek aludni. Nem baj?
- Nem dehogy. – rázta a fejét Kelly. – Aludj jól.
Robert megcsókolta és Kelly úgy érezte, hogy elárulja Bonniet. Már elhúzódott volna tőle, de Robert már elengedte és elindult az ágy felé. Kelly visszafordult Laurenhez. Ő már a párnáján feküdt, de mereven bámulta a plafont.
- Még mindig gyenge vagyok, te nem? – kérdezte halkan.
- De egy kicsit. – felelte Kelly és leült az ágyára Laurennel szemben. – Mindjárt itt lesznek a szüleink. Remélem, hamar hazaengednek minket.
- Én is. – bólintott Lauren. – Te meg már voltál egyszer kórházban. Hogy bírtad?
- Nem tudom. – ez most igaz volt Kelly részéről. – Lassan teltek a napok.
- Gondolom. Engem már most taszít ez a szoba. Mennyi az idő?
Kelly reflexszerűen a zsebéhez kapott. Csak akkor vette észre, hogy egy kórházi pizsamában van. A telefon, amit magával hozott meg a hátizsákban volt azon a hajón, ami elsüllyedt. De volt egy óra a falon.
- Fél hat van. – mondta. – Azt hittem korább van.
- Én is. Nem húznád fel a redőnyöket? – kérdezte Lauren. – Így olyan idegen.
- addig nem akarom, míg Robert alszik. – suttogta. – Inkább aludjunk mi is. Elmegyek mosdóba és jövök.
Elment az ajtó felé, ami mögött a fürdőt sejtette. Nem is kellett WC –re menni csak szabad gondolkodó helyet akart magának. vajon hazaengedik, őket mielőtt visszamenne mindenki a saját életébe?
Érezte a bőrén a sót. Beállt a zuhanyzóba és csak engedte magára a vizet. Míg végül visszavette a pizsamát és visszament a szobába. Lauren visszaaludt. Mikor bemászott az ágyba akkor nyitottak be az ajtón.
- Anyu, apu! – mosolygott Kelly.
- Szia, kicsim! – mosolygott vissza Mrs. Clarkson. – hogy vagy?
- Jól. – mondta Kelly. – Kutya bajom!
- És ők? – mutatott a két szobatársra Mr. Clarkson.
- Lauren nagyon átfagyott, de már beszéltem vele. – válaszolt Kelly. - Csak gyenge még. Robert meg egész éjjel fent volt. Ő csak álmos volt. Most aludt el.
- Értem. – leültek az ágya szélére.
- Robert magukat vádolja a történtek miatt igaz? – nézett rá Bonnie anyja, a fiú gondterhelt arcára.
- Így is mondhatjuk. – bólogatott rosszallóan Kelly. – De ez egyáltalán nem így van. Véletlen baleset volt. Meghallhattunk volna, de mind élve kijutottunk a vízből és nem lett semmi baj.
- Persze, drágám. – bólogatott. – jól vagytok. De meséld el mi történt.
Kelly mindenről beszámolt. Visszaemlékezni még rosszabb volt, mint mikor másról folyt a szó.
A szülei vettek egy magazint neki és hoztak váltó ruhát neki. Kérdeztek Lauren szüleiről. Ők is megjöttek. Beszélgettek Bonnie szüleivel. Addig Kelly olvasott és aludt is. Álmában mindenféle csobogó vízről és sikító hangokról álmodott. Mindig mikor felkelt meg kellett nyugtatnia magát hogy csak álom volt. A szülei még ebédet is hoztak be neki. Éppen a sült krumplin nyámmogott, amikor Robert apja lépett a szobába.
- Sziasztok! Jó napot. – köszönt lelombozva. – Én annyira sajnálom!
- Ugyan, kérem. – nyugtatta meg Kelly. – Véletlen baleset volt. Ilyen mindenkivel megesik.
- Meg is halhattatok volna. – folytatta.
- De nem haltunk meg. – szólt Lauren. – Jól vagyunk.
- De viszont miattam vagytok most itt. – nézett végig a gyerekeken Robert apja.
- Még mindig jobb apa. – szólt közbe Robert. – Mintha a temetésünkre kellene most menned.
- Ne is mond fiam! Ez még viccnek is rossz.
- Nem annak szántam. – mondta Robert. – De tényleg nyugodj meg apa. Senki nem haragszik rád.
Robert apja még egyszer ránézett minden gyerekre.
- Tényleg nem? – hitetlenkedett.
- Nem.
- Dehogy.
- Nem.
Mindenki mosolygott. Még a szülők is.
- Maguk sem…?
A szülők megrázták a fejüket. Robert apja sóhajtott és leült a fia ágyára. Mintha megkönnyebbült volna.
- Anyu nem jött? – érdeklődött Robert.
- Bristolba kellett utaznia. – morogta. – Az anyja már megint rosszul lett. mondtam neki hogy addig maradjon amíg tényleg szükséges. Ne jöjjön minden héten haza.
Már mindenki a saját gyerekével törődött.
- Jenny bejön ma? – kérdezte Kelly Mrs. Clarksontól.
- igen, suli után. – bólintott. Ide hozza a tanulni valóját.
- És ti… - fél megkérdezni. – Hogy vagytok apával?
- Semmi nem változott. – morogta. – Te döntöttél már?
Gyorsan felidézte mit is kért tőle Bonnie.
- Megbántanám apát, ha veled akarnék menni? – suttogtam.
Láthatóan megkönnyebbült. Megsimogatta lánya fejét.
- Apa azt szeretné és én is, hogy ahhoz kerüljetek, akihez szeretnétek, mert ha mi erőszakolnánk rátok magunkat, akkor nem lehetnétek boldogok. – mosolygott. – Ti döntötök…
Kelly tekintete találkozott Mr. Clarksonéval aki épp akkor lépett be a szobába. A büféből jött.
Ekkor lépett be mögötte egy ápolónő, hogy kitessékelje a látogatókat, amíg mindenkin elvégzi a vizsgálatokat. Úgyis minden második órában egyedül kellett hagyják őket. mindenki elhagyta a termet és egy ápolónő odalépett Laurenhez. A homlokára tette a kezét és a hóna alá dugott egy lázmérőt. Utána odament Kellyhez. ő vele is végigcsinálta ugyanezt, de a végén hozzátette:
- Úgy tűnik már nincs lázad, de azért várd meg a lázmérőt. Utána következett Robert. mikor épp neki is mondott valamit akkor pityegett a lázmérő Laurennél. az ápoló odasietett kivette és hümmögve megnézte.
- Harminchét hét. – mondta. – Ha estig lemegy, akkor elmehetsz. Ha nem akkor még egy napot velünk maradsz.
Kellynél is megszólalt a lázmérő, amire ő összerezzent.
- Jövök. – az ápolónő odalépett az ágyhoz és kikapta a lázmérőt. – Már semmi bajod. – közölte. – Te még alszol egy nagyot és már mehetsz is haza.
- Rendben. – bólintott Kelly és lejjebbcsúszott a paplan alatt.
Még hallotta, hogy Robertnél is szól a lázmérő aztán elaludt.
Mikor felébredt, már két óra volt. Jenny ott ült az ágy végében és azt a magazint olvasta, amit Kelly evés előtt.
- Jó reggelt! – mosolygott rá amikor észrevette hogy felébredt. – Hogy vagy,
- Már jól. – látta a két oldalán alvókat. – anyáék tőled is megkérdezték, hogy…?
- Aha. – bólogatott. –
- És?
- Azt válaszoltam, amit mondtam.
- Tehát nem jössz velünk. – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.
- Te meg mész. – állította Kelly. – gondoltam. És mikor indultok?
- Gőzöm sincs. – rándította meg a vállát Kelly. – Nem kell elsietni. Még szólna, szeretnék nekik. – itt szemével a két barátjára mutatott. – És anyáék?
- Az orvossal beszélnek. – válaszolta az újság mögül Jenny. – Azt mondták, ha felkeltél megyünk. Szóljak nekik?
- Szólhatsz. – bólintott Kelly. – addig összerakom a holmimat.
- Rendben. – bólintott Kelly és átadta Kellynek az újságot. – Mindjárt jövök.
Kelly kikászálódott az ágybólé és mindet belegyömöszölt abba a hátizsákba, amit a szülei hoztak neki. Már épp a pulcsiját vette fel amikor…
- Már mentek is?
Kelly felkapta a fejét. Robert kérdezte.
- Igen. – bólintott és felhúzta a cipzárt. – és ti mikor mentek?
- nem tudom. – mondta Robert. – Majd ha apa feljön, a büféből megkérdem tőle.
Ekkor léptek be a szülők, Jenny és az orvos.
- Akkor, szervusz, Bonnie! – köszönt el az orvos. – Jól vagy?
- Igen.
- Remek akkor, viszlát! – fordult a szülők felé aztán megint Kellyre. – Igyál sok forró teát. Akkor még jobban leszel. – Azzal kiment a szobából.
- Akkor, szia, Robert! – intett Kelly és kimentek. A szülők gyorsan kivezették a kórház épületéből. Odakint sütött a nap. Mintha előző nem is lett volna vihar. Kész őrület. De azért jó volt napfényt látni. Beültek egy bordó kocsiba. Mr. Clarkson itt elköszönt tőlük és beült Jennyébe. Ennyire összevesztek, hogy az ide utat kibírták együtt, de a visszautat már nem? Kelly nem sokat problémázott ezen csak becsatolta magát az anyósülésen és elindultak. Útközben belekeveredtek egy kis dugóba.
- egy újabb baleset az utakon. – mérgelődött Mrs. Clarkson és bekapcsolta a rádiót. – Ha mindenki olyan vadállat módjára hajtana, mint ezek akkor nem kerülnénk ki élve. Rémesek. Hogy vagy? Nem fáj semmid? Nem érzed lázasnak magad?
- Semmi bajom, nyugi. – válaszolt mosolyogva Kelly.
- Jól, van. – sóhajtotta Bonnie anyja és visszafordult az útra.
- Anya, kérdezhetek valamit? – tétovázott Kelly.
- Persze. – bólintotta Mrs. Clarkson. – Mondjad.
- Öhm… min vesztetek össze apuval? – hadarta Kelly. – De ha nem szeretnél róla beszélni, akkor nem muszáj.
- De, jogod van tudni, hogy miért, kell döntened. – bólogatott Mrs. Clarkson. – Nos, apu örökké ki akar bújni a felelősségek alól. Hétfőn is csak feladott egy csekket aztán ment haza meccset nézni. ez nem így működik. Ez az óta megy így mióta te elsős lettél az általánosban. És most már betelt a pohár. Vagy egy normális férfi fog nekem ezentúl segíteni vagy senki!
- Értem. – hümmögte Kelly. – És semmi esély sincs rá hogy elfelejtsétek, ugye?
- Nem hinném, szívem. – sóhajtotta. – Na, végre!
A kocsisor megindult. Ezután nem is beszéltek többet. Otthon Kelly kiszállt a kocsiból.
- én még elmegyek bevásárolni, oké? – mondta mikor Kelly kiszállt.
- rendben. – Kelly becsukta az ajtót és elindult befelé. Akkor állt meg Jenny is a hát előtt. Az elektromos kapu kinyílott és Jenny beparkolt az udvarba.
- Anyu hová ment? – kérdezte mikor az ajtónál találkoztak és a kulcsát kereste.
- Boltba. – felelt Kelly.
- Hagyd, Jenny nálam van kulcs. – lépett az ajtó elé Mr. Clarkson és kizárta. Beengedte a lányokat, majd azzal az ürüggyel, hogy megszereli a locsolórendszert kiment a garázsba.
- Szörnyű ez az egész nem? – morgott Jenny, miközben levette a cipőjét és helyette felhúzta benti papucsát.
- Az. – bólintott Kelly és felrobogott az emeletre. Bekapcsolta a gépet és még az töltött be addig az ablaknál állt és bámészkodott. Mikor bekapcsolt leült és írt egy e-mailt. Leírta az egész napját – a hajózásnak egy fél oldalt adva- és elküldte. Nem is hitte volna, hogy egy egyszerű lány ilyen nagy bajba keveredhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése