Nelly Furtado-Try
Nelly Furtado ft Florida-Jump
Taylor Swift - Withe horse
Agnes - On and on
Hien ft. SP - Tudom jól
SP - Ne add fel
2010. február 26., péntek
2010. február 23., kedd
Célpont vagyok 2. fejezet!
Na végre kijavítottam a következő fejezetet! :) Jó olvasást!
A nyitott kapu
Öt órára értünk haza és én az egész utat végigaludtam. Anya csak akkor keltett fel mikor megjöttünk, hogy felmenjünk a lakásunkhoz. Ez után rögtön befeküdtem az ágyba anélkül, hogy pizsamát húztam volna, sőt még arra se volt időm, hogy magamra húzzam a takarót - pedig a vihar még mindig tombolt odakint. Reggel tizenegy óráig aludtam. Reggeli után rögtön elmentem lefürdeni aztán leengedtem a Csillának felfújt matracot és a saját ágyamat is rendbe tettem. Anya elköszönt közben tőlem és elment dolgozni bár még mindig szomorú volt a kollégája miatt és mintha valami aggasztotta volna is, de nem kérdeztem rá mi baja. Még…
Miután anya elment nekiálltam leckét írni. Egyikre se emlékeztem mikor feladták bár az elmúlt egy hónapban minden az egyik fülemen bement a másikon ki. Még arra se volt ideje az agyamnak, hogy felfogja a folyamat alatt. Bár eddig merően megpróbáltam kiverni a fejemből azt a két hónapot a nyár elején mikor anyámék veszekedtek és az a rákövetkező három hónapot, míg költöztünk, iskolát váltottunk és a többi, azért még néha álmaimban és néha úgy jöttek elő ezek a képek, hogy az agyam nem követte őket csak fél perc múlva döbbentem rá, hogy arra gondolok és csorognak a könnyeim.
Ez történt most is leckeírás közben. Arra lettem figyelmes, hogy a könnyeim a füzetem lapjaira potyognak és elmosnak pár tollal írt betűt…
A leckeírással viszonylag hamar végeztem és miután még a táskámba is bepakoltam bekapcsoltam a számítógépemet. E-mailt akartam írni csillának hogy mi újság náluk, hogy Ádámmal minden rendben van-e és hogy itt semmi baj nincs, hogy épségben hazaértünk. De aztán rájöttem, hogy erre nincs szükség, hiszen csak pár órája láttam Csillát. Minek akaszkodjak rá. De aztán az e-mailjeim között megpillantottam egy újat, ami Csillától érkezett. Megnyitottam.
Niki!
Meg szeretnék bizonyosodni róla hogy épségben hazaértetek-e? Remélem igen. Itt minden rendben van, Ádám se került sokkos állapotba és ezért hálás lehetek nektek főleg anyukádnak. Add át neki köszönetemet. Remélem eleget aludtál, mert ha nem azonnal aludj még pár órát. Sajnálom, hogy nem segíthetek így neked a leckében, de ha nem értesz, valamit írj, és én szívesen elmagyarázom. Egy hét múlva – előre közlöm – nem tudok visszaírni, mert az esküvőnket tervezzük. Már nagyon várom! A menyasszonyi ruhámat viszont nem tudom egyedül kiválasztani. mit szólnál hozzá, ha jövő hétvégén elmennék érted egy napot nálunk lennél – Ádám nem lesz itthon – és együtt elmennénk ruhát választani! Persze segíthetnél a tervezgetésben is. Nagyon számítok rád! Írj!
Barátnőd, Csilla
Nagyon örültem. Ha minden hétvégén kitalálhatnék, egy programot Csillával az egész hetem mindig jól telne. Gyorsan visszaírtam, hogy minden jól megy itt, hogy kialudtam magam, hogy megírtam a leckét, hogyha anya hazajön, átadom, amit mondott, hogy elfogadom a meghívást, hogy nagyon örülök, és hogy rám mindig számíthat. Aztán ezt elküldtem és megkönnyebbülten dőltem hátra. Az idő még mindig elég esős volt, de a szél már nem fújt annyira és a dörgés és a villámlás is abbamaradt. Kikapcsoltam a gépet és bekapcsoltam a nappaliban a tévét. Egy adóra kapcsoltam és nézni kezdtem egy filmet, aminek látszólag a közepébe kapcsolódtam bele. És ekkor megcsörrent a telefonom. Bementem a szobámba és előhalásztam a nadrágom zsebéből a telefont. Lea keresett.
- Szia, Lea! – köszöntem és visszaindultam a nappaliba. – Mi újság van?
- Semmi csak megkaptam az üzenetedet és gondoltam felhívlak. – mondta. – Dóri mesélte, hogy őt is felhívtad. Én azért nem tudtam felvenni, mert elmentünk apához a munkahelyére és otthon hagytam a mobilom. De mesélj, hogy vagy?
- Jobban. – mondtam és hallottam a hangomon hogy meggyőző voltam.
- Tényleg? – csodálkozott Lea. – Túlestél rajta.
- Igen. – levágódtam a fotelbe ahol az előbb ültem. – Csilla segített. Itt volt a hétvégén. Tegnap ment haza.
- Aha. – hallottam, hogy Lea mosolyog. – Ennek örülök. És hogy megy a tanulás?
- Egész jól. – feleltem anélkül, hogy akár csak egy kicsit is tudnám mi történt az elmúlt egy hónapban a suliban. – Épp most írtam meg a leckét.
- Én majd csak délután írom meg. – nevetett. – Tudod, hogy én mindig ezt hagyom utoljára. Erika is majd hívni fog. Ő is bánja, hogy elmentél. Igazából majdnem mindenki
- Amikor azt mondtad majdnem mindenki…
- Azt úgy értettem, hogy két embert kivéve. – válaszolt. – Hármat találhatsz, hogy kikre célzok!
- Várjunk csak kikre… - dörmögtem töprengést színlelve. – Mondjuk… Nóra és Barbi?
- Talált süllyedt! – kiáltotta Lea mintha épp most készülne átadni az Oscar-díjat. Én csak nevettem. – Ő szerintük már épp ideje volt… Azóta jobb a hangulatuk. De én mindig jól kiosztom őket, amikor csak szembe jönnek velem… - kuncogott egyet meg én is.
- Hiányoztok! – mondtam.
- Te is nekünk hidd el. – felelt.
Már megint rám jött a sírás.
- Bocs, de mennem kell. – mondtam gyorsan. – Anya hazaért és valami programot tervez. Na, szia!
- Oké, szia!
Letettem a telefont és sírva a szőnyegre rogytam. Ezt ma még megengedhetem magamnak.
- Miért? – kérdeztem magamtól. – Miért velem történik meg ez az egész?
Ráhajtottam a fejemet a fotelre és úgy folytattam a motyogást.
- Másnak csupa napfény és kacagás az élete én meg mostanában kapom a sok rosszat! Micsoda igazságtalanság ez?! Ki találta ezt ki? Mást megbüntethetne az élet, de őket nem bünteti.
Legszívesebben most az összes bútordarabot összeátkoztam volna, hogy csak darabok maradjanak belőlük! De aztán megmordult a gyomrom és nagyon éhes lettem. Így hát feltápászkodtam a földről. Szippantottam egy utolsót az orromon aztán elindultam a konyhába. Gyorsan kifújtam az orromat, majd összedobtam egy szendvicset. Miközben azt ettem a könnyeimet törölgettem és az ablakon bámultam kifelé. Anyu nemsokára hazaér. Már csak egy fél óra esetleg háromnegyed. Jól ki fogom kérdezni a kollégája meggyilkolásáról.
Már éppen felállni készültem az asztaltól, amikor újfent megpillantottam azt a lányt ezúttal a közeli fa egyik ágán nyugodtan ücsörögve. Egy nő sose féljen! – visszhangzott a fejemben. Kinyitottam az ablakot hogy kidugjam rajta a fejem, de ekkor csengettek. Így kapva az alkalmon gyorsan becsuktam az ablakot és kirohantam a folyosó végére az ajtóhoz. Felvettem a kaputelefont.
- Ki az? – kérdeztem.
- Én vagyok szívem! – felismertem anya hangját. – Csak elfelejtettem kulcsot hozni és…
- Oké nyitom! – szóltam közbe és megnyomtam a gombot. Mikor a síp elhallgatott elengedtem és visszamentem a konyhába Nemsokára kopogtatás hallatszott és én ajtót nyitottam anyának.
- Szia! – rám mosolygott és belépett.
- Helló! – én is visszamosolyogtam. – Előbb értél haza!
- Ja. – bólogatott. – Hamarabb végeztem. Mi újság? Hogy telt a napod?
- Jól. – feleltem egyszerűen. – Leckét írtam tévéztem. Ja és Csilla írt egy e-mail és még egyszer köszöni, hogy ennyit segítettél neki.
- Már kétszer megköszönte. – kuncogott és elindultunk be a konyhába. – Ettél már vagy összedobjak valamit?
- Már ettem a szendvicset. – rángattam a vállam. – De süthetnél valami sütit később. Most jólesne egy citromszelet…
- Süthetek. – egyezett bele anya. - De akkor le kell ugranom a közértbe.
- Lemegyek én. – mondtam miközben anyu leült egy széke a konyhában.
- Nem engedlek el miután két gyilkosság is történt. – mondta anya gyorsan. – Majd én lemegyek.
Leültem vele szemben a székre és titkon kisandítottam a közeli fára ahol a lány ült egy öt perccel ezelőtt. Már sehol nem volt. Anyára néztem, de belül bosszús voltam.
- Mi történt pontosan tegnap este azon a szülinapi partin? – kérdeztem rá.
Anya viszonozta a pillantásomat aztán felállt.
- Hát az egész tök jól kezdődött. – Vett ki a zacskóból egy zsemlét és félbe vágta. – De aztán egyszer csak azt mondta a kollégám, hogy ki kell mennie vécére.
- A születésnapos? – vágtam közbe.
- Igen ő. – Anya kinyitotta közben a hűtőt és kivett belőle egy felvágottat. Miközben tovább beszélt a parizert helyezgette a zsemlére. – Aztán lövést hallottunk és egy nő sikítozva rohant ki a vécéből. Azt üvöltözte, hogy gyilkosság történt a vécében. Mindenki berohant és megláttuk, ahogy a munkatársam a földön fekszik és tocsog a vérben. – leült elém a szendvicsével és elkezdte enni.
- Sajnálom! – mondtam együtt érzően.
- Hát igen. – anya lenyelte a falatot, de még így is elcsuklott a hangja. - Jó kis utolsó születésnapja volt. – újra beleharapott a szendvicsbe.
- És nem tudjátok ki tette mi?
- Nem. – rázta a fejét anya és lenyelte. – De azt még inkább, nem hogy miért támadt rá Saroltára. Az a nő bántott még soha senkit. Nem csak fizikailag, de máshogy se.
Ezután nem beszéltünk többet. Anya megette a zsemléjét és leugrott a boltba. Én meg addig újra a tévé elé ültem és néztem egy sorozat ismétlését, ami tegnap este volt. Anya egy fél óra múlva jött meg két szatyorral a kezében. Együtt nekiálltunk megsütni a citromszeletet.
- Figyelj Niki. – kezdte anya.
- Igen? – néztem rá miközben egy tálat vettem ki a szekrényből.
- Az őszi szünetből három napot apádnál fogsz tölteni, jó?
A kezemből kiesett a tál és egy csattanással a padlón kötött ki darabokban. Egy pillanat erejéig lenéztem rá, de aztán vissza anyára.
- Mi? – megrökönyödve meredtem rá. – Pár hónappal a…
- Ő az édesapád szívem! – mondta anya sajnálkozva. – Neki is épp úgy joga van hozzád, mint nekem.
- De anya…
- Csak három napról van szó ez igazán nem nagy kunszt! – csóválta a fejét anya miközben kevergetni kezdte a tésztát.
Vissza akartam vágni, de lenyeltem a csípős választ és csak sóhajtottam egyet.
- Értem.
- Ez a beszéd.
Elindultam a seprűért és nekiláttam feltakarítani a törött üveg-mozaikokat. Ezután nem beszélgettünk csak mindenki dolgozott. Mikor a sütemény a sütőbe került bementem a szobámba és hallgattam egy kis zenét. Közben végig apán járt az eszem. Öt hónapon át rám se bagózott még csak fel se hívott, hogy el kéne majd látogatnom, vagy nem írt egy árva e-mailt se semmit. És erre anya most kijelenti, hogy elmehetnék hozzá és rögtön három napra. Nem tudom, hogy ez anya fejéből pattant ki vagy ez már le van beszélve apával, de ez akkor is irreális! És ha én azt mondanám, hogy nincs kedvem elmenni? De ezt nem tehetem meg. Anyának igaza van: ő az édesapám és én még mindig szeretem. Csak dühít a válásuk, de semmi más. Megteszem azt a szívességet nekik, hogy elmegyek. Igaz apa is új- legalább is számára új – házba költözött így még azt a környezetet is meg kell szoknom.
De majd csak kibírom valahogy. Végülis csak három nap. Az igazán nem olyan nagy szám. És különben is az őszi szünet még messze van. Előbb jön tényleg a kirándulás. Igen az osztálykirándulás. Tényleg azt se tudom hová megyünk. Vagy már voltunk is? Nem erre azért emlékeznék az egészen biztos. De azért biztos az is jó lesz. Főleg ha lesznek barátaim. Ha lesznek ezek után. Hogy legalább két hétig hozzájuk se szóltam. De majd csak lesz valaki, aki lesz olyan bolond, hogy egy ilyen mártírral barátkozzon, mint én. Sötéten kuncogtam magamban és váltottam zeneszámot.
- Kész a süti! – szólt be anya.
Kimentem a konyhába és leültem egy székre anya mellé.
- Szerintem finom lett! - szólt mikor már felvettem egyet a tányérról. – Csak vigyázz, mert most…
Beleharaptam a sütibe és rögtön tudtam, hogy mi lenne anya mondatának vége. A sütemény őrjítően forró volt. Igaz be is fejezte a mondatot:
- vettem ki a sütőből.
- Köhi. – tátogtam és próbáltam és levegőt venni.
Anya csak nézett rám, míg nagy nehezen lenyeltem a falatot aztán hozott nekem egy pohárba vizet, amit azonnal leöntöttem a torkomon.
- Kösz! – lihegtem. – Talán várok egy kicsit.
- Rendben. – anya felállt a mosogatóhoz lépett, hogy tovább mosogassa az edényeket, amiket a sütéshez használtunk. Én is felálltam a székemről és elindultam, kifelé de ekkor meghallottam, hogy anya mintha szipogna.
- Anya? – kérdeztem kedvesen és tettem egy lépést felé. A gyomrom görcsbe rándult. Azokban a nehéz hónapokban anya elég sokat sírt, de nem közvetlenül a szemem láttára, bár én mindig tudtam, hogy sír, de ő azt hitte nem tudom… De ez… - Anya minden rendben? – még egy lépést tettem felé.
Anya felnézett a mennyezetre aztán nagy levegőt vett és lehajtva a fejét válaszolt:
- Semmi baj szívem. – mondta remegő hangon. – Menj csak tévézni.
- Anya tudom, hogy…
Anya felemelte a tenyerét és mintha ezzel a mozdulattal elhallgattatott volna és a felé nyújtott kezemet is ez rántotta volna vissza.
- Hidd el hogy semmi baj csak…- elcsuklott a hangja és hátulról átöleltem ő meg csak sírt. Aztán szembe fordult velem. – csak… jaj, szívem mikor te megszülettél apával megfogadtuk, hogy úgy nevelünk fel, ahogy az igazi szülők szokták… és tessék! Most itt vagyunk! Apád és én külön, te itt egyedül a barátaid nélkül és messze mindenkitől. És attól vagyunk a legmesszebb, hogy egy igazi boldog család vagyunk… és hogy a lista teljes legyen itt sírok neked. Te nem ezt érdemled!
- De hát nekem remek gyerekkorom volt. – mondtam és lassan már én is sírtam. Anya csuklós kuncogást hallatott.
- Ó ezt most csak azért mondod…
- Nem tényleg! – bizonygattam. És végül is tényleg így volt, mert ezt az utóbbi pár hónapot leszámítva tök jól elvoltam.
- Tényleg?
- Komolyan. – elmosolyodtam és még egyszer gyorsan átöleltem. – Gyere, hozd azt a sütit aztán menjünk, nézzünk meg egy jó filmet.
Anya elmosolyodott és felvette az asztalról a tányért és elindultunk befelé a nappaliba.
- Egy Harry Potterhez mit szólsz, vagy Alkonyat… - soroltam a lehetőségeket. – vagy esetleg horror, vagy vígjáték?
- Válassz te. – legyintett kegyesen anya. Én erre felálltam a CD tartó állvány mellől és megjátszottan csípőre tettem a kezem.
- Elrontod a bulit! – mondtam. – Együtt kell választanunk. Na, szóval mi legyen? Ezek közül nekem mindegyik szuper.
- Oké akkor… - anya gondolkodott és ez jó jel volt. – Harry Potter?
- Jó melyik részét? – kérdeztem a Harry Pottereken végigfuttatva az ujjam. – Egy, kettő, három, négy, öt, hat?
- Nézzük a hármat. – mondta anya. – Azt már régen néztük.
Betettem a CD-t a DVD-lejátszóba és leültem anya mellé a kanapéra. Míg vártuk, hogy bekapcsoljon kinéztem a nagy ablakon. Már alkonyodott odakint. Végre elindult a film és mi anyával majdnem az összes süteményt megettük. Este nyolc óra tájban jártunk a vége felé, de és addigra már elaludtam.
Reggel fél hétkor ébresztett az órám és én gyorsan felöltöztem és kiültem anyával reggelizni. Aztán anya, mivel korábban indult munkába, elvitt a suliba így még buszoznom se kellett. Pedig nem volt bajom a buszozással, csak hosszútávon elég unalmas tud lenni.
- Ügyes legyél és figyelj oda! – mondta anya a szokásos szöveget mikor kiszálltam a kocsiból.
- Oké anya! – biztosítottam és becsuktam a kocsiajtót aztán integettem. Aztán mikor a kocsi elindult besietem az iskolába. Az eső még csepergett. Mikor beértem az épületbe az már eléggé zsúfolt volt. Aznap a tízes teremben kezdtünk biológiával. Felmentem hát a tízes terembe és beraktam a táskámat az egyik pad mellé. Közben mindenkinek köszöntem, akivel szembe mentem és ez látszólag meglepte őket. Kiálltam az emelet korlátjához és lebámultam a földszintre és láttam, hogy három fiú a kilyukasztott üvegükkel egymást spriccelik és mikor el találtak egy lányt is az elkezdett sikítozni. Aztán láttam két lányt, akik elmélyülten olvastak egy pletykalapot és közben az ablaknál ültek. Egy másik lányt is láttam, aki egymagában olvasott egy könyvet. Aztán arra ocsúdtam föl, hogy egy lány mellém állt. Fekete hosszú derékig érő egyenes haja volt. Hozzá sötétbarna szemek és kerek arc. Mosoly terült szét arcán.
- Szia! – köszönt kedves hangján.
- Szia! – köszöntem vissza.
- Ma vidámabb, vagy mint általában. – jegyezte meg és kinézett az ablakon.
- Igen. – nem tudtam, hogy kérdésnek hangzott, vagy kijelentésnek a válaszom. – Elhatároztam, hogy megváltozok.
- Értem. - bólintott a lány. – Én Eszter vagyok.
- Aha, én…
- Niki. – fejezte be helyettem a mondatot Eszter. Én meglepődve néztem rá.
- Attól hogy te nem szólsz, senkihez még mi tudjuk a neved. – kuncogott. – És eddig – ha megkérdezhetem – miért voltál ilyen hallgatag?
- Biztos, hogy tudni akarod? – néztem rá kétkedve, de ő eltökélt szemekkel bámult rám.
- Igen. – bólintott.
- A szüleim elválltak és el kellett költöznöm az apámtól. Anyukámmal költöztünk ide. El kellett válnom a barátaimtól az otthonomtól és ez egy kicsit megrázott. De már megbántam, hogy meg se próbáltam beilleszkedni…
- Értem. – mondta együtt érzően és vállamra tette a kezét. – De se baj! Örülök, hogy már köztünk vagy!
- Én is! – mosolyogtam. Becsengettek és elindultunk be a terembe.
- Üljek melléd? – kérdezte.
- Ugyan miattam igazán ne… - ráztam a fejem. – És különben is mit szólnának hozzá a barátaid…
- A barátaim? – savanyú mosollyal nézett rám. – Nincsenek barátaim.
- Oh. – nyögtem. – Hát akkor… felőlem mellém ülhetsz. A mellettem lévő székre se nagyon pályáznak.
Elvigyorogta magát és bementünk a terembe. Odavitte mellém a táskáját. Leültünk egymás mellé és vártuk, hogy a tanárunk megérkezzen. Végül bejött egy karcsú alkatú nő a divat szerint öltözködve. Csőszáru farmernadrág márkás rövid ujjú póló, rá szintén márkás pulóver. tornacipő és szőke kivasalt, tépett haj. Tisztára mintha tizenéves lenne. Pedig már vagy huszonöt körül járhatott. Nem őrá emlékeztem. A biológia tanárunk határozottan férfi volt. Ez biztos. De mielőtt én rákérdeztem volna, hogy hol van a tanárunk Eszter megszólalt:
- Ez szuper! – suttogta örömmel. – Hiányzik a tanár. Egy újabb ellógott óra.
Elmosolyodtam.
- Jó reggelt gyerekek. – köszönt lagymatagon szinte szomorúan a tanárnő. Most vettem csak észre hogy a szeme ijedt, talán kicsit szomorú. – Ma én fogom helyettesíteni Viktor tanár urat…
- Mi a baj tanárnő? – kérdezte egy nyájas hang valahonnan az első sorból. Hallottam, hogy Eszter unottan felhördül mellettem. Ránéztem.
- Semmi baj… csak. – kezdte a tanárnő, de elcsuklott a hangja.
- Ez a csajszi állandóan nyalizik az összes tanárnak. – magyarázta Eszter. – A falra mászik tőle az ember!
Visszafordultam a tanárnő felé.
- Jogotok van végülis megtudni mi történt. - szipogta. – A tanárurat megölték a hétvégén.
Az osztály felmorajlott. Én is megrökönyödötten néztem körül.
- Visszavonom, amit mondtam. – suttogta rémülten Eszter. – Ilyen áron nem kell, hogy ellógjuk az órát.
Rádöbbentem valamire. Először megölik anya munkatársát aztán Ádám közeli barátját aztán a tanáromat. Ez egy sorozatgyilkosság! Csak tudnám mi a célja vele…
- Nem, nem sikerült elkapni. – hallottam a tanárnő válaszát egy kérdésre, amit valószínűleg egy diák tett fel neki csak nem halottam a nagy gondolkozásban.
- De félre ezzel a szörnyű témával. – mondta a tanárnő. – A következő témánál nyissátok ki a könyveteket és olvassátok, át majd csináljátok meg hozzá a feladatokat a munkafüzetben.
- Elővettem a könyvemet és kinyitottam majd a lapozás közben rásandítottam Eszter könyvére, aki már megtalálta az oldal. Én is kinyitottam ott és olvasni kezdtem, de egy öt perc múlva is az első három mondatot olvasgattam, hogy felfogjak valamit a szövegből, de nem ment. Ekkor Eszter megbökött és én felocsúdtam. Ránéztem. Ő a tanárnőt nézte és közben felém tolt egy cetlit és biccentett. A papapíron mindössze egy kérdés állt:
Mit gondolsz?
Egy darabig csak néztem a papírt aztán visszaválaszoltam:
Azt hogy ez egy sorozatgyilkosság. Ugyanis anyukám kollégáját és az ismerősöm jegyesének a barátját is megölték.
Elé toltam a lapot gondosan ügyelve hogy a tanárnő ne nézzen pont ide. Ő elolvasta ráfirkantott valamit aztán visszaadta nekem.
Igen… ez elképzelhető…
Bólintottam rá és eltettem a papírt.
Az órán végig csend volt a teremben. Amikor kicsengettek a tanárnő a szöveg újraolvasását kérte házinak aztán elengedett minket. Mi is felálltunk és kimentünk a teremből. A következő óránk matematika. A Tizenhármas teremhez sétáltunk és bementünk. Már egy páran ott voltunk.
- Bocs, de nekem jár a tízórai. –mondta Eszter. – Később találkozunk.
- Ja, rendben. – bólogattam. – Itt megvárlak jó?
- Oké. – és Eszter már rohant is le a lépcsőn. Én addig odasétáltam az ablakhoz és kinéztem az iskolaudvarra. Az udvar minden estre elég jó minőségben volt ahhoz képest, hogy gyerekek járnak ide. A szépen lefestett és lelakkozott fa mászókák, hinták, és csúszdák elég jó állapodban voltak, a virágoskertnek kinéző kis kert látszólak locsolva volt és az ablak alatt húzódó sövény ápoltan állt.
- Szia! – köszönt rám valaki.
Hátranéztem és egy barnahajú barnaszemű fiút pillantottam, meg aki mellesleg mosolygott.
- Helló! – köszöntem vissza lazán.
- Roland vagyok! – mutatkozott be.
- Én pedig Niki. – feleltem.
- Igen… öhm… tudom. – kikönyökölt mellém az ablakba. – Most mintha vidámabb lennél és többet beszélnél, mint eddig vagy csak én…
- Nem valóban jobban vagyok. – mosolyogtam rá.
- Eddig miért nem…?
- nehezen ment a beilleszkedés. – foglaltam össze. – Nagyon nehezen.
- És miért váltottál sulit? – érdeklődött tovább.
- Hát öhm… a szüleim elválltak és meg költöztem az anyámmal és sulit kellett váltanom. – feleltem. – És veled mi újság? – váltottam témát. – Mióta jársz ide?
- Első óta. – felelte.
- Bocs. – észrevettem, hogy Eszter már az ajtónál tart. – De a barátnőm visszajött… akkor majd találkozunk.
- Oké! – intett egyet. – Szia!
Elment a padja felé.
- Vissza is jöttem. – jelentette Eszter. – Látom beszélgettél Rolanddal. – jegyezte meg. – Helyes srác! Hozzád való.
- Hogy? – kérdeztem vissza homlokráncolva.
- Csak azt ne mond, neked nem tetszik. - vigyorgott rám.
- Végül is kedves. – sóhajtottam. – De én nem hamarkodom el a döntést. Kezdődik, az óra gyere.
***
Ez a nap a suliban jobb volt az összes többinél. – gondoltam mikor az ebédem fölött ültem, amit én magam csináltam. Igaz nem volt nagy kunszt csak zacskós leves. Anya még nem ért haza a munkából így kettesben voltam Jimmyvel, aki szintén evett.
- Ma megismerkedtem egy kedves lánnyal, Jimmy. – mondtam neki. – És egy szintén kedves fiúval. Ez jót jelent, nem?
Jimmy morgott egyet, amit igennek vettem.
- Szerintem is. – bekaptam az utolsó kanál levest és felálltam az asztaltól. Elmostam a tányéromat és bementem a szobámba leckét írni. Nemsokára hazaért anya is és mindenről beszámolok neki. A fiús dolgot úgy terveztem csak Csillának fogom elmondani. Anya csak aggódna…
Éppen a matekot írtam – ami a harmadik volt a megcsinált leckék közül – mikor anya kizárta az ajtót és bejött.
- Helló, drágám! – kiáltott be a folyosóról. Én kimentem, hogy üdvözöljem. Puszit adtam neki.
- Na, milyen volt a suli? – érdeklődött.
- Összeismerkedtem egy kedves csajszival. – meséltem. – mindenki észrevette, hogy megváltoztam. Sokkal jobban is érzem magam.
Közben bementünk a konyhába.
- Ennek örülök! – mosolygott anya. – Csináltál levest? Szuper.
- Egyél, csak én megírom a leckém. – mondtam és bementem a szobába, de még láttam anya boldog mosolyát. Én is boldog voltam, mert sikerült kinyitnom az a bizonyos kaput. Végül is, nem is volt annyira beláncolva…
A nyitott kapu
Öt órára értünk haza és én az egész utat végigaludtam. Anya csak akkor keltett fel mikor megjöttünk, hogy felmenjünk a lakásunkhoz. Ez után rögtön befeküdtem az ágyba anélkül, hogy pizsamát húztam volna, sőt még arra se volt időm, hogy magamra húzzam a takarót - pedig a vihar még mindig tombolt odakint. Reggel tizenegy óráig aludtam. Reggeli után rögtön elmentem lefürdeni aztán leengedtem a Csillának felfújt matracot és a saját ágyamat is rendbe tettem. Anya elköszönt közben tőlem és elment dolgozni bár még mindig szomorú volt a kollégája miatt és mintha valami aggasztotta volna is, de nem kérdeztem rá mi baja. Még…
Miután anya elment nekiálltam leckét írni. Egyikre se emlékeztem mikor feladták bár az elmúlt egy hónapban minden az egyik fülemen bement a másikon ki. Még arra se volt ideje az agyamnak, hogy felfogja a folyamat alatt. Bár eddig merően megpróbáltam kiverni a fejemből azt a két hónapot a nyár elején mikor anyámék veszekedtek és az a rákövetkező három hónapot, míg költöztünk, iskolát váltottunk és a többi, azért még néha álmaimban és néha úgy jöttek elő ezek a képek, hogy az agyam nem követte őket csak fél perc múlva döbbentem rá, hogy arra gondolok és csorognak a könnyeim.
Ez történt most is leckeírás közben. Arra lettem figyelmes, hogy a könnyeim a füzetem lapjaira potyognak és elmosnak pár tollal írt betűt…
A leckeírással viszonylag hamar végeztem és miután még a táskámba is bepakoltam bekapcsoltam a számítógépemet. E-mailt akartam írni csillának hogy mi újság náluk, hogy Ádámmal minden rendben van-e és hogy itt semmi baj nincs, hogy épségben hazaértünk. De aztán rájöttem, hogy erre nincs szükség, hiszen csak pár órája láttam Csillát. Minek akaszkodjak rá. De aztán az e-mailjeim között megpillantottam egy újat, ami Csillától érkezett. Megnyitottam.
Niki!
Meg szeretnék bizonyosodni róla hogy épségben hazaértetek-e? Remélem igen. Itt minden rendben van, Ádám se került sokkos állapotba és ezért hálás lehetek nektek főleg anyukádnak. Add át neki köszönetemet. Remélem eleget aludtál, mert ha nem azonnal aludj még pár órát. Sajnálom, hogy nem segíthetek így neked a leckében, de ha nem értesz, valamit írj, és én szívesen elmagyarázom. Egy hét múlva – előre közlöm – nem tudok visszaírni, mert az esküvőnket tervezzük. Már nagyon várom! A menyasszonyi ruhámat viszont nem tudom egyedül kiválasztani. mit szólnál hozzá, ha jövő hétvégén elmennék érted egy napot nálunk lennél – Ádám nem lesz itthon – és együtt elmennénk ruhát választani! Persze segíthetnél a tervezgetésben is. Nagyon számítok rád! Írj!
Barátnőd, Csilla
Nagyon örültem. Ha minden hétvégén kitalálhatnék, egy programot Csillával az egész hetem mindig jól telne. Gyorsan visszaírtam, hogy minden jól megy itt, hogy kialudtam magam, hogy megírtam a leckét, hogyha anya hazajön, átadom, amit mondott, hogy elfogadom a meghívást, hogy nagyon örülök, és hogy rám mindig számíthat. Aztán ezt elküldtem és megkönnyebbülten dőltem hátra. Az idő még mindig elég esős volt, de a szél már nem fújt annyira és a dörgés és a villámlás is abbamaradt. Kikapcsoltam a gépet és bekapcsoltam a nappaliban a tévét. Egy adóra kapcsoltam és nézni kezdtem egy filmet, aminek látszólag a közepébe kapcsolódtam bele. És ekkor megcsörrent a telefonom. Bementem a szobámba és előhalásztam a nadrágom zsebéből a telefont. Lea keresett.
- Szia, Lea! – köszöntem és visszaindultam a nappaliba. – Mi újság van?
- Semmi csak megkaptam az üzenetedet és gondoltam felhívlak. – mondta. – Dóri mesélte, hogy őt is felhívtad. Én azért nem tudtam felvenni, mert elmentünk apához a munkahelyére és otthon hagytam a mobilom. De mesélj, hogy vagy?
- Jobban. – mondtam és hallottam a hangomon hogy meggyőző voltam.
- Tényleg? – csodálkozott Lea. – Túlestél rajta.
- Igen. – levágódtam a fotelbe ahol az előbb ültem. – Csilla segített. Itt volt a hétvégén. Tegnap ment haza.
- Aha. – hallottam, hogy Lea mosolyog. – Ennek örülök. És hogy megy a tanulás?
- Egész jól. – feleltem anélkül, hogy akár csak egy kicsit is tudnám mi történt az elmúlt egy hónapban a suliban. – Épp most írtam meg a leckét.
- Én majd csak délután írom meg. – nevetett. – Tudod, hogy én mindig ezt hagyom utoljára. Erika is majd hívni fog. Ő is bánja, hogy elmentél. Igazából majdnem mindenki
- Amikor azt mondtad majdnem mindenki…
- Azt úgy értettem, hogy két embert kivéve. – válaszolt. – Hármat találhatsz, hogy kikre célzok!
- Várjunk csak kikre… - dörmögtem töprengést színlelve. – Mondjuk… Nóra és Barbi?
- Talált süllyedt! – kiáltotta Lea mintha épp most készülne átadni az Oscar-díjat. Én csak nevettem. – Ő szerintük már épp ideje volt… Azóta jobb a hangulatuk. De én mindig jól kiosztom őket, amikor csak szembe jönnek velem… - kuncogott egyet meg én is.
- Hiányoztok! – mondtam.
- Te is nekünk hidd el. – felelt.
Már megint rám jött a sírás.
- Bocs, de mennem kell. – mondtam gyorsan. – Anya hazaért és valami programot tervez. Na, szia!
- Oké, szia!
Letettem a telefont és sírva a szőnyegre rogytam. Ezt ma még megengedhetem magamnak.
- Miért? – kérdeztem magamtól. – Miért velem történik meg ez az egész?
Ráhajtottam a fejemet a fotelre és úgy folytattam a motyogást.
- Másnak csupa napfény és kacagás az élete én meg mostanában kapom a sok rosszat! Micsoda igazságtalanság ez?! Ki találta ezt ki? Mást megbüntethetne az élet, de őket nem bünteti.
Legszívesebben most az összes bútordarabot összeátkoztam volna, hogy csak darabok maradjanak belőlük! De aztán megmordult a gyomrom és nagyon éhes lettem. Így hát feltápászkodtam a földről. Szippantottam egy utolsót az orromon aztán elindultam a konyhába. Gyorsan kifújtam az orromat, majd összedobtam egy szendvicset. Miközben azt ettem a könnyeimet törölgettem és az ablakon bámultam kifelé. Anyu nemsokára hazaér. Már csak egy fél óra esetleg háromnegyed. Jól ki fogom kérdezni a kollégája meggyilkolásáról.
Már éppen felállni készültem az asztaltól, amikor újfent megpillantottam azt a lányt ezúttal a közeli fa egyik ágán nyugodtan ücsörögve. Egy nő sose féljen! – visszhangzott a fejemben. Kinyitottam az ablakot hogy kidugjam rajta a fejem, de ekkor csengettek. Így kapva az alkalmon gyorsan becsuktam az ablakot és kirohantam a folyosó végére az ajtóhoz. Felvettem a kaputelefont.
- Ki az? – kérdeztem.
- Én vagyok szívem! – felismertem anya hangját. – Csak elfelejtettem kulcsot hozni és…
- Oké nyitom! – szóltam közbe és megnyomtam a gombot. Mikor a síp elhallgatott elengedtem és visszamentem a konyhába Nemsokára kopogtatás hallatszott és én ajtót nyitottam anyának.
- Szia! – rám mosolygott és belépett.
- Helló! – én is visszamosolyogtam. – Előbb értél haza!
- Ja. – bólogatott. – Hamarabb végeztem. Mi újság? Hogy telt a napod?
- Jól. – feleltem egyszerűen. – Leckét írtam tévéztem. Ja és Csilla írt egy e-mail és még egyszer köszöni, hogy ennyit segítettél neki.
- Már kétszer megköszönte. – kuncogott és elindultunk be a konyhába. – Ettél már vagy összedobjak valamit?
- Már ettem a szendvicset. – rángattam a vállam. – De süthetnél valami sütit később. Most jólesne egy citromszelet…
- Süthetek. – egyezett bele anya. - De akkor le kell ugranom a közértbe.
- Lemegyek én. – mondtam miközben anyu leült egy széke a konyhában.
- Nem engedlek el miután két gyilkosság is történt. – mondta anya gyorsan. – Majd én lemegyek.
Leültem vele szemben a székre és titkon kisandítottam a közeli fára ahol a lány ült egy öt perccel ezelőtt. Már sehol nem volt. Anyára néztem, de belül bosszús voltam.
- Mi történt pontosan tegnap este azon a szülinapi partin? – kérdeztem rá.
Anya viszonozta a pillantásomat aztán felállt.
- Hát az egész tök jól kezdődött. – Vett ki a zacskóból egy zsemlét és félbe vágta. – De aztán egyszer csak azt mondta a kollégám, hogy ki kell mennie vécére.
- A születésnapos? – vágtam közbe.
- Igen ő. – Anya kinyitotta közben a hűtőt és kivett belőle egy felvágottat. Miközben tovább beszélt a parizert helyezgette a zsemlére. – Aztán lövést hallottunk és egy nő sikítozva rohant ki a vécéből. Azt üvöltözte, hogy gyilkosság történt a vécében. Mindenki berohant és megláttuk, ahogy a munkatársam a földön fekszik és tocsog a vérben. – leült elém a szendvicsével és elkezdte enni.
- Sajnálom! – mondtam együtt érzően.
- Hát igen. – anya lenyelte a falatot, de még így is elcsuklott a hangja. - Jó kis utolsó születésnapja volt. – újra beleharapott a szendvicsbe.
- És nem tudjátok ki tette mi?
- Nem. – rázta a fejét anya és lenyelte. – De azt még inkább, nem hogy miért támadt rá Saroltára. Az a nő bántott még soha senkit. Nem csak fizikailag, de máshogy se.
Ezután nem beszéltünk többet. Anya megette a zsemléjét és leugrott a boltba. Én meg addig újra a tévé elé ültem és néztem egy sorozat ismétlését, ami tegnap este volt. Anya egy fél óra múlva jött meg két szatyorral a kezében. Együtt nekiálltunk megsütni a citromszeletet.
- Figyelj Niki. – kezdte anya.
- Igen? – néztem rá miközben egy tálat vettem ki a szekrényből.
- Az őszi szünetből három napot apádnál fogsz tölteni, jó?
A kezemből kiesett a tál és egy csattanással a padlón kötött ki darabokban. Egy pillanat erejéig lenéztem rá, de aztán vissza anyára.
- Mi? – megrökönyödve meredtem rá. – Pár hónappal a…
- Ő az édesapád szívem! – mondta anya sajnálkozva. – Neki is épp úgy joga van hozzád, mint nekem.
- De anya…
- Csak három napról van szó ez igazán nem nagy kunszt! – csóválta a fejét anya miközben kevergetni kezdte a tésztát.
Vissza akartam vágni, de lenyeltem a csípős választ és csak sóhajtottam egyet.
- Értem.
- Ez a beszéd.
Elindultam a seprűért és nekiláttam feltakarítani a törött üveg-mozaikokat. Ezután nem beszélgettünk csak mindenki dolgozott. Mikor a sütemény a sütőbe került bementem a szobámba és hallgattam egy kis zenét. Közben végig apán járt az eszem. Öt hónapon át rám se bagózott még csak fel se hívott, hogy el kéne majd látogatnom, vagy nem írt egy árva e-mailt se semmit. És erre anya most kijelenti, hogy elmehetnék hozzá és rögtön három napra. Nem tudom, hogy ez anya fejéből pattant ki vagy ez már le van beszélve apával, de ez akkor is irreális! És ha én azt mondanám, hogy nincs kedvem elmenni? De ezt nem tehetem meg. Anyának igaza van: ő az édesapám és én még mindig szeretem. Csak dühít a válásuk, de semmi más. Megteszem azt a szívességet nekik, hogy elmegyek. Igaz apa is új- legalább is számára új – házba költözött így még azt a környezetet is meg kell szoknom.
De majd csak kibírom valahogy. Végülis csak három nap. Az igazán nem olyan nagy szám. És különben is az őszi szünet még messze van. Előbb jön tényleg a kirándulás. Igen az osztálykirándulás. Tényleg azt se tudom hová megyünk. Vagy már voltunk is? Nem erre azért emlékeznék az egészen biztos. De azért biztos az is jó lesz. Főleg ha lesznek barátaim. Ha lesznek ezek után. Hogy legalább két hétig hozzájuk se szóltam. De majd csak lesz valaki, aki lesz olyan bolond, hogy egy ilyen mártírral barátkozzon, mint én. Sötéten kuncogtam magamban és váltottam zeneszámot.
- Kész a süti! – szólt be anya.
Kimentem a konyhába és leültem egy székre anya mellé.
- Szerintem finom lett! - szólt mikor már felvettem egyet a tányérról. – Csak vigyázz, mert most…
Beleharaptam a sütibe és rögtön tudtam, hogy mi lenne anya mondatának vége. A sütemény őrjítően forró volt. Igaz be is fejezte a mondatot:
- vettem ki a sütőből.
- Köhi. – tátogtam és próbáltam és levegőt venni.
Anya csak nézett rám, míg nagy nehezen lenyeltem a falatot aztán hozott nekem egy pohárba vizet, amit azonnal leöntöttem a torkomon.
- Kösz! – lihegtem. – Talán várok egy kicsit.
- Rendben. – anya felállt a mosogatóhoz lépett, hogy tovább mosogassa az edényeket, amiket a sütéshez használtunk. Én is felálltam a székemről és elindultam, kifelé de ekkor meghallottam, hogy anya mintha szipogna.
- Anya? – kérdeztem kedvesen és tettem egy lépést felé. A gyomrom görcsbe rándult. Azokban a nehéz hónapokban anya elég sokat sírt, de nem közvetlenül a szemem láttára, bár én mindig tudtam, hogy sír, de ő azt hitte nem tudom… De ez… - Anya minden rendben? – még egy lépést tettem felé.
Anya felnézett a mennyezetre aztán nagy levegőt vett és lehajtva a fejét válaszolt:
- Semmi baj szívem. – mondta remegő hangon. – Menj csak tévézni.
- Anya tudom, hogy…
Anya felemelte a tenyerét és mintha ezzel a mozdulattal elhallgattatott volna és a felé nyújtott kezemet is ez rántotta volna vissza.
- Hidd el hogy semmi baj csak…- elcsuklott a hangja és hátulról átöleltem ő meg csak sírt. Aztán szembe fordult velem. – csak… jaj, szívem mikor te megszülettél apával megfogadtuk, hogy úgy nevelünk fel, ahogy az igazi szülők szokták… és tessék! Most itt vagyunk! Apád és én külön, te itt egyedül a barátaid nélkül és messze mindenkitől. És attól vagyunk a legmesszebb, hogy egy igazi boldog család vagyunk… és hogy a lista teljes legyen itt sírok neked. Te nem ezt érdemled!
- De hát nekem remek gyerekkorom volt. – mondtam és lassan már én is sírtam. Anya csuklós kuncogást hallatott.
- Ó ezt most csak azért mondod…
- Nem tényleg! – bizonygattam. És végül is tényleg így volt, mert ezt az utóbbi pár hónapot leszámítva tök jól elvoltam.
- Tényleg?
- Komolyan. – elmosolyodtam és még egyszer gyorsan átöleltem. – Gyere, hozd azt a sütit aztán menjünk, nézzünk meg egy jó filmet.
Anya elmosolyodott és felvette az asztalról a tányért és elindultunk befelé a nappaliba.
- Egy Harry Potterhez mit szólsz, vagy Alkonyat… - soroltam a lehetőségeket. – vagy esetleg horror, vagy vígjáték?
- Válassz te. – legyintett kegyesen anya. Én erre felálltam a CD tartó állvány mellől és megjátszottan csípőre tettem a kezem.
- Elrontod a bulit! – mondtam. – Együtt kell választanunk. Na, szóval mi legyen? Ezek közül nekem mindegyik szuper.
- Oké akkor… - anya gondolkodott és ez jó jel volt. – Harry Potter?
- Jó melyik részét? – kérdeztem a Harry Pottereken végigfuttatva az ujjam. – Egy, kettő, három, négy, öt, hat?
- Nézzük a hármat. – mondta anya. – Azt már régen néztük.
Betettem a CD-t a DVD-lejátszóba és leültem anya mellé a kanapéra. Míg vártuk, hogy bekapcsoljon kinéztem a nagy ablakon. Már alkonyodott odakint. Végre elindult a film és mi anyával majdnem az összes süteményt megettük. Este nyolc óra tájban jártunk a vége felé, de és addigra már elaludtam.
Reggel fél hétkor ébresztett az órám és én gyorsan felöltöztem és kiültem anyával reggelizni. Aztán anya, mivel korábban indult munkába, elvitt a suliba így még buszoznom se kellett. Pedig nem volt bajom a buszozással, csak hosszútávon elég unalmas tud lenni.
- Ügyes legyél és figyelj oda! – mondta anya a szokásos szöveget mikor kiszálltam a kocsiból.
- Oké anya! – biztosítottam és becsuktam a kocsiajtót aztán integettem. Aztán mikor a kocsi elindult besietem az iskolába. Az eső még csepergett. Mikor beértem az épületbe az már eléggé zsúfolt volt. Aznap a tízes teremben kezdtünk biológiával. Felmentem hát a tízes terembe és beraktam a táskámat az egyik pad mellé. Közben mindenkinek köszöntem, akivel szembe mentem és ez látszólag meglepte őket. Kiálltam az emelet korlátjához és lebámultam a földszintre és láttam, hogy három fiú a kilyukasztott üvegükkel egymást spriccelik és mikor el találtak egy lányt is az elkezdett sikítozni. Aztán láttam két lányt, akik elmélyülten olvastak egy pletykalapot és közben az ablaknál ültek. Egy másik lányt is láttam, aki egymagában olvasott egy könyvet. Aztán arra ocsúdtam föl, hogy egy lány mellém állt. Fekete hosszú derékig érő egyenes haja volt. Hozzá sötétbarna szemek és kerek arc. Mosoly terült szét arcán.
- Szia! – köszönt kedves hangján.
- Szia! – köszöntem vissza.
- Ma vidámabb, vagy mint általában. – jegyezte meg és kinézett az ablakon.
- Igen. – nem tudtam, hogy kérdésnek hangzott, vagy kijelentésnek a válaszom. – Elhatároztam, hogy megváltozok.
- Értem. - bólintott a lány. – Én Eszter vagyok.
- Aha, én…
- Niki. – fejezte be helyettem a mondatot Eszter. Én meglepődve néztem rá.
- Attól hogy te nem szólsz, senkihez még mi tudjuk a neved. – kuncogott. – És eddig – ha megkérdezhetem – miért voltál ilyen hallgatag?
- Biztos, hogy tudni akarod? – néztem rá kétkedve, de ő eltökélt szemekkel bámult rám.
- Igen. – bólintott.
- A szüleim elválltak és el kellett költöznöm az apámtól. Anyukámmal költöztünk ide. El kellett válnom a barátaimtól az otthonomtól és ez egy kicsit megrázott. De már megbántam, hogy meg se próbáltam beilleszkedni…
- Értem. – mondta együtt érzően és vállamra tette a kezét. – De se baj! Örülök, hogy már köztünk vagy!
- Én is! – mosolyogtam. Becsengettek és elindultunk be a terembe.
- Üljek melléd? – kérdezte.
- Ugyan miattam igazán ne… - ráztam a fejem. – És különben is mit szólnának hozzá a barátaid…
- A barátaim? – savanyú mosollyal nézett rám. – Nincsenek barátaim.
- Oh. – nyögtem. – Hát akkor… felőlem mellém ülhetsz. A mellettem lévő székre se nagyon pályáznak.
Elvigyorogta magát és bementünk a terembe. Odavitte mellém a táskáját. Leültünk egymás mellé és vártuk, hogy a tanárunk megérkezzen. Végül bejött egy karcsú alkatú nő a divat szerint öltözködve. Csőszáru farmernadrág márkás rövid ujjú póló, rá szintén márkás pulóver. tornacipő és szőke kivasalt, tépett haj. Tisztára mintha tizenéves lenne. Pedig már vagy huszonöt körül járhatott. Nem őrá emlékeztem. A biológia tanárunk határozottan férfi volt. Ez biztos. De mielőtt én rákérdeztem volna, hogy hol van a tanárunk Eszter megszólalt:
- Ez szuper! – suttogta örömmel. – Hiányzik a tanár. Egy újabb ellógott óra.
Elmosolyodtam.
- Jó reggelt gyerekek. – köszönt lagymatagon szinte szomorúan a tanárnő. Most vettem csak észre hogy a szeme ijedt, talán kicsit szomorú. – Ma én fogom helyettesíteni Viktor tanár urat…
- Mi a baj tanárnő? – kérdezte egy nyájas hang valahonnan az első sorból. Hallottam, hogy Eszter unottan felhördül mellettem. Ránéztem.
- Semmi baj… csak. – kezdte a tanárnő, de elcsuklott a hangja.
- Ez a csajszi állandóan nyalizik az összes tanárnak. – magyarázta Eszter. – A falra mászik tőle az ember!
Visszafordultam a tanárnő felé.
- Jogotok van végülis megtudni mi történt. - szipogta. – A tanárurat megölték a hétvégén.
Az osztály felmorajlott. Én is megrökönyödötten néztem körül.
- Visszavonom, amit mondtam. – suttogta rémülten Eszter. – Ilyen áron nem kell, hogy ellógjuk az órát.
Rádöbbentem valamire. Először megölik anya munkatársát aztán Ádám közeli barátját aztán a tanáromat. Ez egy sorozatgyilkosság! Csak tudnám mi a célja vele…
- Nem, nem sikerült elkapni. – hallottam a tanárnő válaszát egy kérdésre, amit valószínűleg egy diák tett fel neki csak nem halottam a nagy gondolkozásban.
- De félre ezzel a szörnyű témával. – mondta a tanárnő. – A következő témánál nyissátok ki a könyveteket és olvassátok, át majd csináljátok meg hozzá a feladatokat a munkafüzetben.
- Elővettem a könyvemet és kinyitottam majd a lapozás közben rásandítottam Eszter könyvére, aki már megtalálta az oldal. Én is kinyitottam ott és olvasni kezdtem, de egy öt perc múlva is az első három mondatot olvasgattam, hogy felfogjak valamit a szövegből, de nem ment. Ekkor Eszter megbökött és én felocsúdtam. Ránéztem. Ő a tanárnőt nézte és közben felém tolt egy cetlit és biccentett. A papapíron mindössze egy kérdés állt:
Mit gondolsz?
Egy darabig csak néztem a papírt aztán visszaválaszoltam:
Azt hogy ez egy sorozatgyilkosság. Ugyanis anyukám kollégáját és az ismerősöm jegyesének a barátját is megölték.
Elé toltam a lapot gondosan ügyelve hogy a tanárnő ne nézzen pont ide. Ő elolvasta ráfirkantott valamit aztán visszaadta nekem.
Igen… ez elképzelhető…
Bólintottam rá és eltettem a papírt.
Az órán végig csend volt a teremben. Amikor kicsengettek a tanárnő a szöveg újraolvasását kérte házinak aztán elengedett minket. Mi is felálltunk és kimentünk a teremből. A következő óránk matematika. A Tizenhármas teremhez sétáltunk és bementünk. Már egy páran ott voltunk.
- Bocs, de nekem jár a tízórai. –mondta Eszter. – Később találkozunk.
- Ja, rendben. – bólogattam. – Itt megvárlak jó?
- Oké. – és Eszter már rohant is le a lépcsőn. Én addig odasétáltam az ablakhoz és kinéztem az iskolaudvarra. Az udvar minden estre elég jó minőségben volt ahhoz képest, hogy gyerekek járnak ide. A szépen lefestett és lelakkozott fa mászókák, hinták, és csúszdák elég jó állapodban voltak, a virágoskertnek kinéző kis kert látszólak locsolva volt és az ablak alatt húzódó sövény ápoltan állt.
- Szia! – köszönt rám valaki.
Hátranéztem és egy barnahajú barnaszemű fiút pillantottam, meg aki mellesleg mosolygott.
- Helló! – köszöntem vissza lazán.
- Roland vagyok! – mutatkozott be.
- Én pedig Niki. – feleltem.
- Igen… öhm… tudom. – kikönyökölt mellém az ablakba. – Most mintha vidámabb lennél és többet beszélnél, mint eddig vagy csak én…
- Nem valóban jobban vagyok. – mosolyogtam rá.
- Eddig miért nem…?
- nehezen ment a beilleszkedés. – foglaltam össze. – Nagyon nehezen.
- És miért váltottál sulit? – érdeklődött tovább.
- Hát öhm… a szüleim elválltak és meg költöztem az anyámmal és sulit kellett váltanom. – feleltem. – És veled mi újság? – váltottam témát. – Mióta jársz ide?
- Első óta. – felelte.
- Bocs. – észrevettem, hogy Eszter már az ajtónál tart. – De a barátnőm visszajött… akkor majd találkozunk.
- Oké! – intett egyet. – Szia!
Elment a padja felé.
- Vissza is jöttem. – jelentette Eszter. – Látom beszélgettél Rolanddal. – jegyezte meg. – Helyes srác! Hozzád való.
- Hogy? – kérdeztem vissza homlokráncolva.
- Csak azt ne mond, neked nem tetszik. - vigyorgott rám.
- Végül is kedves. – sóhajtottam. – De én nem hamarkodom el a döntést. Kezdődik, az óra gyere.
***
Ez a nap a suliban jobb volt az összes többinél. – gondoltam mikor az ebédem fölött ültem, amit én magam csináltam. Igaz nem volt nagy kunszt csak zacskós leves. Anya még nem ért haza a munkából így kettesben voltam Jimmyvel, aki szintén evett.
- Ma megismerkedtem egy kedves lánnyal, Jimmy. – mondtam neki. – És egy szintén kedves fiúval. Ez jót jelent, nem?
Jimmy morgott egyet, amit igennek vettem.
- Szerintem is. – bekaptam az utolsó kanál levest és felálltam az asztaltól. Elmostam a tányéromat és bementem a szobámba leckét írni. Nemsokára hazaért anya is és mindenről beszámolok neki. A fiús dolgot úgy terveztem csak Csillának fogom elmondani. Anya csak aggódna…
Éppen a matekot írtam – ami a harmadik volt a megcsinált leckék közül – mikor anya kizárta az ajtót és bejött.
- Helló, drágám! – kiáltott be a folyosóról. Én kimentem, hogy üdvözöljem. Puszit adtam neki.
- Na, milyen volt a suli? – érdeklődött.
- Összeismerkedtem egy kedves csajszival. – meséltem. – mindenki észrevette, hogy megváltoztam. Sokkal jobban is érzem magam.
Közben bementünk a konyhába.
- Ennek örülök! – mosolygott anya. – Csináltál levest? Szuper.
- Egyél, csak én megírom a leckém. – mondtam és bementem a szobába, de még láttam anya boldog mosolyát. Én is boldog voltam, mert sikerült kinyitnom az a bizonyos kaput. Végül is, nem is volt annyira beláncolva…
2010. február 21., vasárnap
Újabb idézetek tőlem
Nekem, ha valaki azt mondja, hagyjál, én hagyom, mert tudom, mikor nem vágynak a társaságomra. Ezt sajnos néhányan nem tudják... Az emberekben általánosságban van kitartás. Vagy legaábbis van mellettük valaki aki bíztatja őket.
Mikor pár év múlva már arra sem emlékszünk hogy kik voltak az osztálytársaink, jó lenne egy kapu, amin keresztül, újra beléphet abba közöségbe.
Az élet fájdalmakból és vidám pillanatokból állnak, csak értékelni kell őket.
Aki eddiog egy "buborékban" élt és egszer kipkkad a buborék, az egszerűen el fog veszni a nagyvilágban.
mIndenkiben vannak, hibák. Nem létezik hogy Jézus tökéletes lett volna.
Amikor várunk egy napot, egy időpontot, mindig lassan telik az idő. Erre vamn egy egyszerű megöldás. Azokat a várakozó peerceket, is jóvá kell renni, hogy gyorsabban teljenek.
Furcsa, hogy mikor jól mulatunk, csak úgy repül az idő, és mikor valami kellemetlen, vagy unalmas jelebnet kövbetkezi olyan lassú hogy majd elalszunk. Bárcsak fordítva lenne...
Nagyon kevés az olyan ember aki tükörbe néz és azt mondja: Ez így jó. az embereknek ez-az nem tetszik magán. Az már egy más kérdés hogy mit mutat.
Ha a kedvesség és az önzőség összetalákozik akkor féltékenység lesz belőle.
Az életben mindig lehet olyan utat találni, amin még senki sem járt. Attól függetlenül, hogy nekünk kell kitaposni...
Szerencsére az emberek különböznek egymástól.
A hibáinkra gykran azután jövünk csak rá, miután már következménye lesz.
Nem tudom, miért várjuk el maggunktól, hogy jobbak legyüönk, ha mi nem teszünk érte semmit sem.
2010. február 20., szombat
Hírnök könyv 4. fejezet.
A pincében
Jess mélyen aludt már a szobájában. Túlságosan sok minden történt vele aznap, hogy a félelmet elnyomja a fáradtság. Mélyet szusszantott, ami szintén azt jelezte, hogy már talán álmodott is. Ám a pihenését suttogások, borzasztó hangok zavarták meg. Szeme kinyitódott és ijedten ugrott egyet a gyomra. Újból szóltak hozzá. A hátára fordult és felült az ágyban. Addigra elhallgattak. Talán Ben is hallotta őket. – gondolta miközben az öccse szobája felé ment, hogy benézzen hozzá. Az ajtó résnyire nyitva volt így zajtalanul be tudott nyitni. Ám Ben fent volt. A rácsba kapaszkodva állt a kiságyában. Jess közelebb ment hozzá.
- Te is hallottad, ugye? – kérdezte remegő hangon. Ben pislantott egyet. Talán igenlő válasz volt.
- Látod őket? - kérdezte suttogva Jess. Ben az ajtó felé fordította a fejét. Arra voltak, azok, akik suttogtak, akárkik is azok. Jess először elindult az ajtó felé, de aztán megtorpant. Nem hagyhatja egyedül itt az öccsét. Még bántanák. Inkább kiemelte az ágyából és a kezében vitte ki a szobából. A lépcsőhöz közel állt meg. Levegőt venni is, alig mert. Érezte, hogy Ben is nyugtalan.
- Hol vannak, Ben? – kérdezte. Ben egy pillanatig ránézett sötétbarna szemeivel aztán a folyosó felé nézett és arra mutatott. Jess bizonytalanul körülnézett, aztán nagyot nyelt és elindult. Mikor odaért belesett a dolgozószobába is, de ott sem volt senki. Bene nézett, hogy merre tovább, de ő csak előre felé nézett. Így hát továbbmentek. Már majdnem elérték a hátsó ajtót, mikor a fiú átnézett Jess válla felett. Nővére arra felé fordult, de nem volt ott se senki. Talán, Ben csak a padlódeszka ropogásait hallotta Jess léptei alatt. Ám mikor Jess továbbállt volna a padló megnyikordult, de valahol messzebb, nem a lány talpa alatt. Jess ijedten ment tovább, nem mert hátrafordulni, ezúttal. Elérték a konyhát. Amennyire a sötétben látta, minden rendben volt. Jess újat nyelt és visszafordult. Ám valaki követte őket, de egyikük sem hallotta meg, most. Jess némán örül, hogy nem találtak semmit, de némiképp csalódott is volt, mert remélte, sikerül fényt deríteni a dolgokra. visszafelé újra benézett a dolgozószobába, de ott ezúttal, sem talált senkit. Csak az asztal állt ott a számítógéppel, meg a sok irattal, néhány könyvespolccal.
Újabb suttogás hallatszottak és Jess elsápadt, Ben pedig hátrafordította a fejét. Mi lehet ott? Jess nem mert hátranézni, félt, hogy mit látna ott. Lassan hátra akarta fordítani a fejét, nagyon lassan. De megfutamodott, mikor Ben újra felemelte kis karját és mutatni kezdett hátrafelé. Jess újra mereven előre nézett. Mit tegyen most? Ben keze újra Jess karján pihent meg. Talán az a valaki egyre közeledik? Erre a gondolatra Jess gyomra fájdalmasat ugrott. Még jobban megrémült aztán, mikor újra hallotta a suttogást, és ez alkalommal, még értette is mit mond. Ettől még jobban félt:
- Nem akarok meghalni. – mondta a hang kétségbeesetten és rémisztően. – Segíts!
A félelem, ami eluralkodott, a lányon, megbénította. Az agyát elhomályosította, gondolkodni sem tudott a lábait nem tudta rábírni, hogy ismét lépjenek mozgásba. Mi fog történni? Milyen szörnyűség lesz, ha nem mozdul, innen? Érezte, hogy az a valaki már egész közel van hozzájuk, Közvetlenül mögöttük áll, és ettől felgyorsult a légzése. Egy halk sikítás, talán inkább jajgatás hallatszott és Jess szemeiben felgyülemlettek a félelem könnyei.
- Nem akarok meghalni!
Jess legszívesebben sikítozva Elszaladt volna, segítségért, de a hangját sem találta. A szeme sarkából látta, hogy az a valaki közel hajol Benhez. Nem tudta leküzdeni a sírást. Tudta, hogy meg kell fordulnia. Ben felemelte a kezét, hogy elérje a mögöttük állót. Jess még jobban megijedt. Bántani fogja az öccsét. Ben még jobban kinyújtotta a kezét. Jess tudta, hogy meg kell tennie. Meg kell tennie… Benn már majdnem elérte, de Jess az utolsó pillanatban pördült meg De addigra már csak a levegő volt mögöttük.
*
Reggel Roy a pajtában rakodott, John pedig a locsolórendszert szerelte. Denise, aki még mindig aggódott egy kicsit Jessért éppen ebédet főzött, Ben társaságában, aki megint a joghurtos dobozokkal játszott. Jess úgy vélte, hogy idebent semmi jót nem tud csinálni, gondolta bemegy a városba. Először anyját akarta megkérdezni, de tudta, hogy ő biztosan nem engedné be, szóval kiment a házból át a pajtába. A nagy faajtó kitárva állt. Roy a megmaradt magokat rakosgatta ide-oda és a szerszámait rendezgette. Mire azonban Jess megkérdezhette volna, amit akar Roy felé nyújtott egy szerszámot. Sosem tudta megkülönböztetni egyik szerszámot a másiktól, így igen furcsán nézett rá.
- Csak vidd ki Johnnak. – mondta Roy és Jess sarkon fordult és kiment a napraforgók közé. John egy másik szerszámmal akarta megjavítani a locsolót, de nem igazán ment neki.
- A franba! – káromkodott a sikettelenségén, épp mikor Jess odaért hozzá. Hátrafordult és elvörösödött mikor észrevette a lányt.
- Ezt nem hallottad. – mutatta fel a mutatóujját.
- Apa mondta, hogy ez kell. – adta át, amit Roy a kezébe nyomott.
- Igen, kösz. – bólintott John és újra a munkája felé fordult. Jess tétovázott egy pillanati azán elszánta magát.
-Miért, mondtad, azt apáéknak, hogy nem láttál semmot tegnap este.
John felé fordult.
– Mert így volt. – felelte. – Nézd én tudom, hogy… megijedtél…tudom, hogy az emberek, még a szüleid sem, tudnak mindig meghallgatni.
- Különösen ők nem. – sóhajtott Jess.
- Olyan nyomás van rajtuk, amit nem érthetsz meg, érted? – magyarázta John. – Biztos, hogy láttál valamit? – intett a ház felé.
- Láttam. – bólogatott Jess. – Valóság volt.
- Talán… túl sok minden kavarog a fejedben. – ez volt John frappáns válasza aztán elfordult és tovább szerelt. Jess pedig visszament a pajtához ahol az ajtóban csípőre tett kézzel álló, nézelődő Royt megtalálta.
- Apa. – kezdte.
- Igen, Jess? – Roy még csak rá se nézett.
- Szeretnék, bemenni a városba egy kicsit. – vakarta, meg a fejét. – Csak egy kicsit flangálni.
- Jess – nézett rá Roy. – Tudod, hogy bevonták a Jogosítványodat.
- Jaj, nem kocsival akarok menni. – szólt közbe gyorsan Jess. – Biciklivel.
- Oh. – húzta fel a szemöldökét Roy. – Így egészen más a helyzet.
- Szóval mehetek? – tért a lényegre Jess.
- Szóval, igen. – bólintott Roy. – De vigyázz magadra.
- Rendben apa.
Jess menet közben elővette a telefonját és örült, hogy ezúttal van térerő. Bobbie számát tárcsázta. A telefon párszor kicsengett mire Bobbie felvette.
- Halló? – szólt bele.
- Szia, Bobbie, én vagyok az Jess. – Unatkozott be Jess.
- Ó, Jess! – vidult fel Bobbie. – Mi újság.
- Semmi különös. – hazudta Jess. – Mit szólnál, ha találkoznánk a városban?
- Felőlem jó. – egyezett bele Bobbie. – Bemenjek érted?
- Ó nem kell. – rázta a fejét Jess. Milyen képet vágna anyja és apja ha Bobbie beállna az udvarba. – Kell egy kis mozgás, biciklivel megyek. Találkozzunk a kosárlabda pályához közel, oké?
- Oké.
Így hát Jess kivette a biciklijét a pajtából, elbúcsúzott apjától és kitekert a földúton. Egy negyed órán belül a városban volt. Ott még öt percig biciklizett, mire rátalált a pályára. Bobbie a falnak dőlve játszott a telefonját valami boltnál. Jess letámasztotta a biciklijét a falnál.
- Jess! – mondta köszönés gyanánt Bobbie.
- Szia, kösz hogy eljöttél. – ment oda hozzá Jess.
- Hogyne! – bólintott vigyorogva bobbie aztán lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy végignézett a lányon. – Nem nézel ki túl jól. Mi van?
- Öhm… - ráncolta a homlokát Jess. – Ismered a házunk előző lakóit?
- Nem igazán. - rázta a fejét a fiú. – Rolinsék éltek ott.
- Mi lett velük. – követelte Jess.
- Összepakoltak és leléptek, úgy öt-hat éve. – mesélte Bobbie. – Gyér volt a termés. Sokan csődbe mentek.
Jess bólogatott aztán kibámult az útra. Megkérdezze, amit akar. Újra a fiú felé fordult, megnyalta a száját és megkérdezte:
- Te… hallottál valaha bármit a házunkról és… kísértetekről. – az utolsó szút úgy mondta, hogy csak Bobbie hallja.
Bobbie összeráncolta a homlokát aztán elnevette magát, de nem úgy mintha Jess tartaná őrültnek, hanem, mint akinek egy vicces emlék jutott az eszébe.
- Bobbie.
- Nem tényleg semmi. – rázta a fejét Bobbie. – Csak hülye történeteket. Sokáig volt üres.
- Milyen történeteket? – kapott a szón Jess. Mindent tudni akart. Hátha így sikerül lerántania a leplet a szellemes ügyről.
- Igazán semmi… - bizonygatta Bobbie. – Gyerekként húztuk egymást hogy ki mer lemenni a pincébe.
- Miért láttatok valamit? – firtatta Jess.
Bobbie megrázta a fejét.
- Nem. – elvigyorodott kissé. – Én nem… ö… én nem mentem le.
*
Tehát ez a kulcs. A pince. – gondolta Jess. Minden a pincéhez köthető. Ahogy várta az ajtót nyitva találta. Nagyot nyelt mielőtt felkapcsolta a villanyt és elindult lefelé a lépcsőn. Mikor leért körülnézett, hátha talál valami olyan dolgot, ami segíthet. De egyelőre semmit sem talált. Szétnézett a dobozoknál is és ott talált valamit. Egy papírt. Kihúzta onnan és a szíve szaporán vert. Szétnyitotta a papírt. Egy igen amatőr rajz volt. Talán egy kisgyerek rajzolta. Egy házat és egy családot ábrázolt aláírva a neveikkel. Anya, apa, Linzy, Michael. És az utolsó név után egy varjú. Tehát a ház az a ház, amiben most élnek. Varjú nincs sok helyen főleg nem így csapatostul. Tehát, mikor ez a család itt élt már akkor is sok volt itt az ilyen madár. A varjak már szinte a család részei voltak.
Az udvarra való kijáratnál megzörrent valami. Mintha kívülről hozzávertek volna valamit. Jess felpattant guggolásából és meredten bámulta a kijáratot. Nem volt itt semmi. Remegve felsóhajtott és zsebre tette a papírlapot. Aztán elindult tovább. Hátha még talál valamit. Bár komolyan fontolóra vette, hogy sarkon fordul és ahol jött ki is megy. Szándékosan nyitva is hagyta az ajtót.
Valami mintha folyott volna a háta mögött. homlokráncolva hátrafordult, előre félve attól mit talál ott. Előtte nem volt semmi viszont a lábánál tömény sár folyott elő a padlódeszkák közül. A szemei kitágultak és ijedten hátrálni kezdett. Mikor a doboz hegyektől tovább már nem mehetett megállt, de a sár csak folyott. mi tévő legyen?
Valaki hátulról megfújta a haját és ő megpördült. Sehol senki. Kezdett elege lenni ebből a bújócskából. Visszafordult, hogy megnézze hol tart a sár, de valaki elkapta a fejét. A kéz ugyanolyan fagyos volt, mint mikor előző este lerántották a pincébe. Sikítozva próbálta kirántani fejét a karmok szorításából és végül sikerült neki. Erezte, hogy a kéz utána kap még, de csak rohant. Nézett néha hátra hogy követi-e még. Igen, követte. A mennyezeten mászott utána. Elérte a lépcsőt és alig ment két lépcsőfokot a lábát elkapta valami. Elveztette az egyensúlyát és egyenesen a lépcső felé száguldott. Odaért, beverte a fejét, de a lábát még mindig szorították. Ezzel együtt látott maga előtt egy lányt, aki hozzá hasonlóan menekülni akart. Nagyon félt, de ő úgy tűnt tudja, ki kergeti. Ezt abból lehetett tudni, hogy jobban félt, mint Jess.
Jess segíteni akart neki is, ezért megpróbálta kirántani a lábát a szorításból, de olyan erősen fogta, hogy lehetetlen volt. Próbált a kezével húzni magán, de a kéz erősebb volt nála és úgy tűnt a lány se bírja már. Egy erőset rántottak mindkettőjükön és Jess keze végleg feladta. A kéz csak húzta és ő csak ment lefelé. A lány is csak csúszott és sírt. Jess érezte, hogy nincs tovább. Egy hang sem jött ki a torkán, hogy sikítson, de minek is. Szülei és Ben is odakint vannak, a napraforgókat nézegetik. Hirtelen Jess elengedte a lépcsőfokot és zuhanni kezdett a sáros tó felé. Tudta mi fog történni. Beleesik, lés megfullad. Jess földet ért.
Kellett még pár perc hogy felfogja mi történt. A padlóra zuhant, amire nem számított. Kezével megtapogatta a deszkákat és felült. Nem volt sehol a sár se, a lány minden eltűnt. Zihálva rohant fel a lépcsőn, át az előszobán. Feltépte az ajtót és kiugrott a tornácra. Ott minden rendben volt. Szülei a határban álltak és nevettek. Ben Denise kezében volt. Jess nem akarta elhinni. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen most. Egy percig megfordult a fejében, hogy odarohan és mindent elmond nekik. DE ugyan ki hinne neki? John, aki azt válaszolta neki, hogy sok dolog kavarog a fejében? Apja aki arra hivatkozna, hogy próbálja meg elfogadni, hogy itt élnek? Talán anyja, aki inkább leállítaná a mese közepén, hogy hagyja abba és inkább befogná Be fülét, nehogy rosszat halljon?
Jess reménytelenül hátrált vissza a házba és csukta be maga után az ajtót. Nekidőlt az ajtónak és lecsúszott a padlóra. Felhúzta lábait és sírni kezdett. Kezei remegte, a szíve szaporán dobolt.
- Mi történik velem? – sírta remegő hangon, és kétségbeesetten. Fogalma sem volt mit tegyen, de el kellett valahol kezdenie.
2010. február 19., péntek
.jpg)
2010. február 16., kedd
2010. február 4., csütörtök
Új Harry Potter 7 képek!!!
_picture2.jpg)
_and_Ron_Weasley.jpg)
Én már nagyon, nagyon várom a filmet! Csak az a ká hogy két részes lesz, met így egy évet kell vármni a folytatásra! addig meg mit csináljhak?! Na mindegy! Remélem tetszenek a képek! Nekem nagyon tetszenek, különösen A billék háza! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)