Kelly, Jenny és Peter
Kelly éppen felkelt. Megdörzsölte a szemeit. Hitetlenkedve bámult maga elé pár perc erejéig. Még jól emlékezett a tegnapi napra, amikor belecsöppent ebbe a szobába, ebbe az életbe. Azt sem tudta hol van. Mikor a fürdőszobában belenézett a tükörbe látta, hogy nem ő maga, és az élet se ugyan az. Egy egyszerű életbe csöppent és az első napja ebbe az életben, eléggé furcsa volt. Tudta, hogy ennek az életnek a tulajdonosa most valahol máshol van. Sejtelme se volt róla hogy hol.
Felállt az ágyról. Az órára nézett. Fél hét. A szekrényhez ment. Már nagyon nem szerette az a járógipszet pedig még csak egy napja van rajta. Hogy bírja ezt Bonnie? Felöltözött, megfésülködött majd lement a lépcsőn. Az a lány aki Bonnie nővére már ott ült és zabpelyhet kanalazott és elég mogorván maga elé meredt. Már tegnap is ilyen mogorva volt, és Kelly nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy vele van baja, vagy esetleg sejt valamit. De hát alig beszéltek pár szót.
- Jó reggelt! – köszönt Kelly, de próbált tartózkodó lenni hátha az élet igazi tulaja előtte vesztett össze Jennyvel.
- Neked is! – morogta és felvette a tányérját, hogy elmosogassa pedig még a fele benne volt. Kellynek nem volt étvágy így csak ült a müzli fölött és bámulta a falat. Jenny előtte ment el otthonról és csak annyit mondott, hogy ne felejtse el bezárni az ajtót. Kelly csak elmosta a tányért és vállára véve a táska szíját kiment a házból. Bezárta a bejárati ajtót és elgyalogolt at iskoláig. Még szerencse hogy előző nap összefutott, egy barátjával (vagyis Bonnie egyik barátjával) és így ő elkísérte a suliig. Ezért ma már könnyen eltalált oda. Elég korán érkezett. Még csak hét óra volt. A szekrényhez ment, berakta a kabátot és leült egy padra. Várt Laurenre aki Bonnie legjobb barátnője. Kedves lány volt. Egyszerű volt, mint maga Bonnie. Egyszerű vicces, és jobb volt azoknál a színészi barátnőknél. Három negyed nyolc körül ő is beért és együtt mentek be a terembe.
- Tegnap anya bekerült a kórházba! – hozta a hírt.
- Tényleg? – Kelly próbált valami szörnyülködő hangot megütni és talán túlzásba is vitte. – mi a baja?
- Nem, semmi komoly csak egy enyhe agyrázkódás. – nyugtatta meg Lauren. – Elcsúszott a jégen…
- Értem. – bólintott Kelly és próbált megkönnyebbült képet vágni. – És hogy van?
Lepakolták a táskát.
- Egy hetet a kórházban kell töltenie. – mondta szomorúan Lauren. – Minden nap meglátogatjuk apával. Úgyhogy ma semmit se tervezz be!
- Nem, mára semmit sem szándékoztam betervezni. – Szóval Bonnie ilyen szervezkedős típus lenne? – gondolkodott Kelly. – Hát akkor jobbulást anyukádnak. Add át neki!
- Átadom. – biztosította Lauren és elővette a könyveit.
Beért a tanár és mindenki elcsendesült.
Mikor kicsengettek Kellys volt az első, aki kiment a teremből. Lauren csak jött mögötte. Elmentek a következő terem elé. Kelly szíve szerint hátra arcot csinált volna és elrohant volna a lánymosdó felé. A folyósón feltűnt ugyanis Robert, Bonnie barátja. Helyes fiú volt, de Kelly nem szerette, hogy együtt van vele, mert úgy érezte mintha ezzel Robert megcsalná Bonniet. És hiába gondolkozott el rajta hogy most ő Bonnie, és nem Kelly… Akkor is furcsa. Minden esetre a csók elől próbált kitérni.
- Szervusz, Bonnie! – köszönt vidáman mikor közelbe ért. – Hogy vagy ma?
- Köszi, jól. – próbált mosolyogni.
- Akkor rendben. – még mindig vigyorgott. – Mit szólnál, ha ma elmennénk vacsorázni, vagy mozizni?
Ez alól, hogy térjen ki?
- Figyelj, megkérdezem anyut hogy nem megyünk-e sehova, mert úgy rémlik, mintha a nagyszülőkhöz mennénk. – hadoválta Kelly.
Robert nem vágott se csalódott, se szomorú se semmilyen képet. Ugyanúgy mosolygott, mint az előbb. Ez jól esett Kellynek. Nem akarta megbántani Bonnie barátját.
- Rendben, akkor máskor. – intett és elment.
Kelly visszaintett.
- Ne mond már, hogy a mamád miatt kihagyod az első randidat! – hüledezett Lauren mikor Robert halló távolságon kívülre jutott.
- Muszáj mennünk! – tartotta fel a kezét Kelly. – Három napon át akarunk menni. Először a papámnak jött közbe valami, utána apu dolgozott. Ma már el kell mennünk.
- Ja, így már más. – hagyta rá Lauren. – Gyere, mindjárt becsengetnek.
*
A suli végére Kelly, akárcsak tegnap úgy elfáradt, hogy már alig várta a lefekvést. De még közel sem ért véget a nap. Bonnie anyukája tegnap kérte, hogy vásároljon be, és takarítsa ki a szobát. és még Robertet is fel kellett hívnia, hogy nem ér rá. Ez az élet – ha nem is annyira, mint a színészvilág- elég pörgős. Ha ezt valaki ezután a színésztársai közül, valaki könnyűnek meri nevezni… miután végzett a bevásárlással hazament. Megnézte, hogy Bonnienak jött-e e-mailje, de semmi, ahogy tegnap se. Furcsa volt, hogy Bonnie együtt élt a szüleivel, és nem csak hétvégénként találkoztak… vagy talán akkor sem. Az is furcsa volt, hogy Bonnienak nem volt bejárónője aki mindent elvégez helyette. Az is a furcsaságok közé tartozott, hogy Bonnienak elég kevés barátnője volt. Kellynek az összes színész és színésznő a baráti körbe tartozott és még a színészvilágon kívül is voltak barátai, akiket az iskolában ismert meg. Miközben e gondolkodott kitakarította a szobát és kiállt az erkélyre. Hol lehet Bonnie? Miért hagyta magára ebben a világban őt, Kellyt? Igaz hogy tegnap fáradt volt és azt mondta bár csak egy egyszerű életet élhetne. Akkor valóban komolyan gondolta, de most már… Végül is nem is olyan rossz ez az élet. A járógipszet leszámítva. Azt is mikor veszik már le? És egyáltalán mi történt Bonnieval hogy gipszbe van kötve a lába? Bonnie tényleg ennyire ügyetlen? Annyi kérdése volt, és nem volt, akinek ezeket ezt feltegye, mert valószínűnek találta, hogy ha odaállna például az apja elé ezekkel a kérdésekkel, vagy azt hinnék róla, hogy amnéziás és orvoshoz fordulnának, vagy gyanakodni kezdenének, vagy pszichológushoz vinnék. Ez a három lehetőség volt. Nem értek ennyit ezek a válaszok! Úgyis mindjárt visszamehet a saját életébe.
Aznap az volt a jó, hogy Bonnienak száz százalékosra sikerült egy biológia dolgozata. Hogy hogyan fogja ezt Kelly Bonnie tudomására adni arról fogalma sem volt. Talán kiteszi az asztalra, hogy Bonnie megtalálja. Az is jó volt, hogy nem történt semmi olyan, amiről gyanakodni kezdenének az emberek a környezetében.
A telefonért nyúlt. Kikereste Robert számát és felhívta. A fiú már a második csengésre felvette.
- Szia, Bonnie! – szólt.
- Helló, Robert. – válaszolt Kelly. – Figyelj, jól sejtettem. Anyu betervezte, hogy elmegyünk a nagyszülőkhöz. Jövő héten csak a kedd és a péntek jó.
- Kedden dolgom van. De a péntek az jól hangzik.
- Remek! Akkor pénteken! Na, szia!
- Szia!
Kelly letette a telefont és elindult a fürdőszobába. Legalább este már nem kell lefürdenie. Lezuhanyozott és átöltözött tiszta ruhába. Az mp3 lejátszót hallgatta. Konstatálta, hogy Bonnienak majdnem ugyanazok a kedvenc zenéi, mint neki. Bonnie sem hallgatott se RAP - et se ilyen monoton számokat. Ekkor valaki belépett a szobába. Jenny. Kivette a zenelejátszót a füléből és kikapcsolta.
- Szia, Jenny! – szólt még mindig közömbösen.
- Öhm… Helló, Bonnie! – hümmögte Jenny. – Figyelj, beszélhetnénk? – becsukta az ajtót.
- Persze. – még mindig közönyös maradt. – Tessék.
- Én… - Jenny nagy levegőt vett. – Szeretnék bocsánatot kérni, hogy múltkor úgy beszéltem veled. – bökte, ki de végül ömlött belőle a szó. – én csak dühös voltam Peterre, de már bocsánatot kért tőlem és te a testvérem vagy és nem lehetünk ilyenek egymással.
- Jól van, higgadj le, Jenny. – Kelly elmosolyodott. – Semmi baj. Megbocsátok.
- Tényleg? – Jennynek könny szökött a szemébe és odaszaladt Bonniehoz hogy átölelje. – Tényleg, nagyon – nagyon sajnálom!
- Nem baj. – Kelly még sose érzett ekkora szeretet senki iránt.
Végül aztán elengedték egymást. Jenny lerogyott az ágyra. Ránézett Kellyre és már mosolygott.
- Hogy van a lábad? – a járógipszre nézett.
- Már semmi baja. – Kelly követte a pillantását. – De már a fenébe kívánom a gipszet!
- Nem mondta anyu mikor veszik le? – kérdezte együtt érzően, Jenny.
- Nem is kérdeztem. – sóhajtott Kelly és leült Jenny mellé. – De szerintem jövő héten.
- Aha. – bólogatott Jenny. – Nem vagy éhes? Anyu ma későn jön meg és mondta, hogy csináljunk sült krumplit.
- De nagyon éhes vagyok! – bólintott Kelly és tényleg korgott a gyomra. – Menjünk.
Lementek a lépcsőn és együtt sütötték meg a krumplit. Utána leültek és tovább beszélgettek. Éppen egy viccen nevettek, amikor megcsörrent fent a telefon.
- Mindjárt jövök, felveszem. – mondta Kelly még nevetve és megtörölte a száját. Felrobogott a lépcsőn és mikor felvette a telefont a csörgés megszűnt.
- Igen? – szólt Kelly. – Ó, szia, Peter… - bekövetkezett egy pár másodperces szünet. – Te jó isten, Peter! És egyedül voltál otthon? – Jenny hangja szörnyülködve csengett. Újabb szünet. – Figyelj, átrohanok! Biztos szörnyen érzed magad... De, de átmegyek, szia!
Lerohant a lépcsőn.
- Betörtek Peterékhez! – szinte már kiabált, és a hangja remegett. – Mondtam, hogy átmegyek lenyugtatni!
- Megyek veled! – Kelly azonnal felállt az asztaltól. – Nincs apelláta! – tette hozzá mikor látta hogy Jenny le akarja róla beszélni és biztatóan elmosolyodott. Jenny visszamosolygott és lekapta az akasztóról a dzsekijét. Kelly követte a példáját. Kiírták Mrs. Claksonnak hogy hová mentek és bezárták az ajtót.
- Szegény, Peter! – sajnálkozott, Jenny mikor már a betont taposták. – Teljesen egyedül volt otthon mikor betörtek. Rögtön hívta a rendőröket, de nem sikerült elfogni a tettest!
- Szegény. – értett egyet Kelly. - Merre lakik?- Nagyon remélte, hogy ez az információ már nem volt előtte Bonnie birtokában. Úgy tűnt nem.
- A Live utcában lakik háromutcányira innen. – Jenny mutogatni kezdte merre Kelly menni. – Siessünk egy kicsit.
Felgyorsították a lépteiket. Bár Kelly még így is nagyon lassan ment a járógipsz miatt. Végre megálltak ház előtt ahol már két rendőrautó állt. A piros kék lámpa a tetején villogott, piros kék fénnyel betöltve az utcát. Az udvar kövén egy fiú állt- valószínűleg Peter- és egy rendőrrel beszélgetett, aki szorgosan jegyzetelt. Mikor Peter észrevette őket lerázta a rendőrt és odarohant Jennyhez és átölelte.
- sziasztok! – vigyorgott, de látszott rajta hogy nagyon fél. – Igazán nem kellett volna, hogy átjöjjetek!
- Ismersz. – mosolygott Jenny. – Tudod, ha én eltervezek valamit, akkor semmi sem tarthat vissza.
- Ismerlek. – mondta Peter.
- A szüleidet felhívtad már? – kérdezte Kelly.
- Persze. – nézett rá Peter. – Az volt az első a rendőrök után. Nagyon aggódnak, és rögtön elkéredzkedtek a munkából. Pár perc és itt lehetnek. – ránézett az órájára.
- És elvittek valamit? – kérdezett ismét Kelly.
- Igen az én telefonomat. – morogta Peter. – Azért az otthoniról hívtalak. – itt Jennyre nézett. – így most minden adatot kiszednek rólam meg a szüleimről. Veszélyben vannak a barátaim. Ti is. Úgyhogy hogyha a telefonod azt írja ki, hogy én hívlak nehogy felvedd!
- Jó, nem veszem fel. – nyugtatta meg Jenny. – Nézd ők nem a szüleid?
- DE igen. – bólintott Peter. – Szerintem el fognak halmozni az aggódó megjegyzéseikkel úgyhogy, Jó éjt!
- Neked is, Peter.
Megcsókolták egymást Jennyvel. Kelly és Jenny elindultak hazafelé.
- egyébként mit írtál ki, anyának? – Kellynek furcsa volt, hogy a sajátjának kell mondania Mrs. Claksont. – Vagy már tudja, hogy, jártok?
- Nem, azt írtam ki, hogy az egyik osztálytársamhoz betörtek és átrohantunk megnézni, hogy mi van.
- Ja, értem. – bólogatott Kelly.
Ezután csendben jöttek végig az úton. Jenny aggódóan meredt a lábára, Kelly meg egyszerűen csodálkozott rajta hogy milyen jól játssza Bonnie szerepét. Még csak nem is gyanakszanak.
- Ég a villany. – szólt nagy sokára Jenny. Kelly észre sem vette, hogy befordultak az utcájukba. – Anya már itthon van. Siessünk, nehogy aggódni kezdjen.
Ahogy tudtak siettek vissza. Valóban Mrs. Clarkson tud aggódni. Annyira örült, hogy hazaértek, hogy leült velük megnézni egy vígjátékot is. Közben mindenről kérdezgetett. Este nyolckor Kelly alig várta, hogy ágyba bújjon.
Hülyeség volt azt állítani, hogy ez az élet könnyű. Ugyanis távolról sem. Az iskolába járás, az a sok tanulás, az az örökös magyarázkodás, meg az a sok hülye lány, akikkel ez alatt a két nap alatt beszélgetett… Az egyik divatosabbnak akar tűnni, mint a másik – pedig épp azt ellenkezője mindegyik- és önteltek. De Lauren nagyon kedves. Ő mindig megértő. Kellynek megfordult a fejében hogy elhívja egy sétáéra és megpróbálja neki elmondani mi is történt vele, és hogy ő igazából kicsoda. De persze gyorsan felhozta a lehetőségeket, hogy Lauren hogy reagálna. Vagy menten összeesne a tudattól hogy igazából Kelly Coln áll előtte akit – a saját elmondásaiból- nagyon imádott, és a hátralévő napokban úgy beszélne hozzá, mint egy istenhez. A második lehetőség pedig hogy bolondnak vagy éppen nagyravágyónak állítaná be Bonniet, amiért ilyeneket hisz magáról és egyszerűen kinevetné. Ezek után úgy döntött inkább magában tartja ezeket a meséket. A második ember, akinek elmesélné az Jenny lenne. A ma történtek után, furcsán úgy érezte, hogy a testvérének tekintheti. Hát igen. Ez az, amit ő sose érezhet a saját életében… Jenny megértené őt? Vagy ő is inkább kinevetné, és nem hinne neki? De erről is lemondott. Tartania kell a száját, amíg valami úton, módon beszélni tudna Bonnieval. De hogyan? Azt se tudja, hogy Bonnie hol tartózkodik, míg ő itt van az ő bőrében. Talán… Nem az egyszerűen lehetetlen! Hogy is létezhet olyan, hogy két ember egymás bőrébe bújik. De végül is… a már olyan van, hogy ő belépett ebbe az életbe, amibe ő sehogy se tartozik bele… Nem, nem! Ilyen nincs! – győzködte magát pedig a lelke legmélyén tudta, hogy igenis lehetséges.
Ő úgy van, bent ebben az életben mikor a puzzle egy darabját olyan helyre akarja berakni egy hároméves ahova nem való és a szülei hiába mondják neki, hogy az rossz hely ő minden áron oda akarja rakni.
De legalább holnap hétvége és nem tudsz semmiről, amit el kéne másnap végeznie. Addig aludhat, ameddig akarhat, és nem kell iskolába menni. Ilyet már nagyon rég nem érzett. Míg Bonnie és Jenny szülei dolgoznak addig Jennyvel jól elütik majd az időt. Azt nem tudta pontosan, hogy mivel de ha már egy olyan emberrel lehet, aki kedves hozzá akkor azzal még a hallgatás is remek időtöltés lesz. De biztos, hogy kitalálnak valamit. Talán filmet néznek vagy társasoznak egyet… És ami a nap fénypontja lesz: Nem kell ok nélkül hazudoznia senki habár nem esett annyira, nehezére, mint mikor beszélgetni kellett azokkal az öntelt lányokkal, akiknek még a nevét sem tudta, de minden esetre jobb szeretett volna úgy hazudozni az embereknek Bonnie nevében, hogy legyen valami oka rá. Pedig úgy tűnik, hogy erre sosem fog magyarázatot kapni, hogy miért kell eljátszania Bonnie szerepét az Élet filmjében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése