5 nap 2.Végül kiderüld, hogy igazából mindenki szeretne jönni, úgyhogy Alice még beszerzett, egypár sátrat, meg hálózsákot, és kijelentette, hogy mindenkinek vinnie kell egy-egy hátizsákot. Emellett azt is közölte, hogy végig gyalogolni fogunk, és én ennek örültem. A kocsi ügy megoldódott.
Délután háromkor indultunk el. A saját zsákomba betettem két napra való ruhát – Mert, hogy két napig maradunk – és Alice a kezembe nyomott egy sétabotot.
- Sétabot? – mutattam fel a botot. – Alice, bármennyire furcsa, félig azért vámpír vagyok. Nem kell támaszték!
- Mindenki kapott! – hozta fel mentségére és közben a mögöttem jövő Nessienek is adott egy sétabotot.
- Nevetséges. – hallottam még Nessie hangját mielőtt lementem a Cullen ház tornácáról. Bella, Edward és a többiek ott vártam minket az ajtó előtt. Mindenki értetlenül bámult a botjára, meg Alicere. Alice rázárta az ajtót és lejött a lépcsőn.
- Miért néztek így rám? – dobbantott eljátszva hogy durcás. – A látszat a legfontosabb ezt épen Carlisle mondta nekem egyik nap. És most a nap sem süt…
- Így nem vagyunk elég feltűnőek? – kérdezte Bella félig nevetve. - Ekkora táskával a vak is észrevesz minket.
- Elmondom, neked, húgocskám, hogy egy rendszeres túrázó kétszer ekkora táskával megy túrázni. – mesélte csilingelve miközben elindultunk. Alice ment elől Jasperrel. Edward, Bella, Nessie és én mentünk mögötte, Rosalie és Emmett jöttek mögöttünk, utánuk pedig a két családfő.
- Ezt nehéz elképzelni Alice. – nevetett Edward. – Ha már itt tartunk hol láttál te már amolyan rendszeres túrázót?
- Tévében. – vont vállat Alice (már amennyire tudott a nagy csomagtól). Fogadtam volna, hogy hazudik. Alig néz tévét, ő maga mondta.
- Persze. – gúnyolódott Nessie. – Nem is tévézel.
- Ha akarod Nessie a hátadra teszem az én cuccomat is és akkor te leszel a legfeltűnőbb! – felelte foghegyről Alice. – Azt szeretnéd?
- Ments Isten! – tiltakozott Nessie. –Leszálltam rólad!
- Remélem is!
Alice elhallgatott egy kicsit. Hátulról hallatszott Esme és Carlisle beszélgetése, Carlisle egyik betegéről. Emellett Emmett rá karta venni Rose-t, hogy fogadjon vele valamiben.
- Eszemben sincs! – rázta a fejét Rose.
- Kérlek! – kérlelte Emmett.
- Hogy megint két hétig röhöghess rajtam, mert veszítettem? – morgott Rosalie. –Nem fogadok. Fogadás nélkül lehet, hogy játszom.
- De csak egy kis sakkmeccsről van szó! – nyafogott Emmett mint egy kis gyerek. – Nem röhöglek ki.
- Legutóbb is ezt mondtad! – nevetett sötéten Rosalie. – Hívd ki játszani Alice-t!
- Alice-szal nem játszom. – jelentette ki Emmett.
- Ja persze! – Rosalie gúnyosan felkacagott. – Alice-szal már nem mersz kiállni, mert tudod, hogy jobb nálad!
- Jövőbelátással én is jobb lennék mindenkinél. – magyarázkodott Emmett.
- Akkor Edwardot! – vetette fel Rose.
- Soha. Gondolatolvasó!
- Akkor keress, akit akarsz, nem érdekel! – zárta le a témát a szőkeség.
Megfordultam feléjük és Emmett mellé zárkóztam fel.
- Miről van szó, Emmett? – érdeklődtem kíváncsian.
- Elhoztam a sakktáblámat, de Rose nem hajlandó fogadni velem, hogy én nyerek! – panaszkodott Emmett. – Utálom, mikor ilyen!
- Én játszhatnék veled. – mondtam.
Emmett szeme felcsillant.
- Tudsz sakkozni?
- A mamám megtanított rá, igen. – bólogattam. Akkoriban mindenkit levertem. Meglátjuk, hogy sikerült most.
- Fogadnál is? – kérdezett rá Emmett.
- Akár. – rángattam a vállam. Végülis mindegy.
- Nem tudod, mire vállalkozol Ivy. – csóválta a fejét vigyorogva Rosalie.
- Nem egy házban lakok vele szóval felőlem röhöghet. – vigyorogtam, és Rosalie is így tett.
- Jó taktikája van a csajnak! – csapta össze a tenyerét Emmett. – Kemény dió lesz.
- Ehhez nem kell nagy ész Emmett. – mondta Rose egyik szemöldökét felhúzva. – Ez egyszerűen logikus. Nem egy házban laktok tehát jó ellenfél.
Visszazárkóztam Nessie mellé.
- Csak mellékletként mondom, hogy én is játszottam már Emmettel. – közölte Nessie. – Apu megtanított a spéci trükkjeire, de Emmett így is levert! De azért szurkolok neked!
- Majd meglátjuk. – vigyorogtam. – Egy sátorban alszunk, ugye?
- Igen, ha nem baj. – bólintott Renesmee.
- Persze hogy nem. – mondtam. – Legalább nem leszek egyedül.
Egy darabig csak a szél fújása hallatszott meg a lépteink zaja a fűben. Jó volt hallgatni a csendet.
- Hová megyünk pontosan, Alice? - tudakolta Edward.
- Meglepetés, nem kíváncsiskodni! – intette Alice. – Meglátjátok!
Még vagy fél órát sétáltunk, mire odaértünk. Egy szép tisztás volt, ahogy csak néhány bokor volt. A tisztáson, nem, volt virág csak zöld fű.
- Ki vállalja, hogy segít nekem, a sátorépítésben? – kérdezte Alice.
- Én segítek! – tette fel a kezét Edward, mint az iskolában.
- Én is! – ajánlkozott Jasper.
Mivel, se én se Nessie nem jeleskedtünk sátorépítési tudással, felajánlottuk, hogy elmegyünk faágakat szedni a tűzhöz. Bella természetesen velünk tartott.
- Hallom Emmettel fogsz sakkozni. – mosolygott Bella miközben felemelte egy páfrány levelét és kivett alóla egy kettétört botot.
- Aha. – feleltem vigyorogva. – Fogadni is akar. Attól függ miben.
- Vigyázz vele. - intett engem Bella. – Emmett nem mindig játszik tisztességesen.
- Vigyázok. – nevettem.
Nagy reccsenés hallatszott és Renesmee kezében legalább egy méter hosszú faág volt.
- Nem akartam letépni. – szabadkozott és még egy darabra törte az ágat. – Csak belekapaszkodtam és letörött.
- Elhiszem, de ezen túl inkább a fölről szedjünk ágakat. – tanácsolta Bella.
Már mindhármunk keze tele volt tüzelővel, mire visszaértünk a táborhelyünkre. Egy kupacba dobáltuk a fadarabokat. A sátrak addigra készen voltak, és ezen nem voltam meglepve.
- Az a ti sátratok. – mutatott Alice az éppen velem szembe levő sátorra. – Én állítottam fel.
- Klassz. – mosolyogtam rá. – Gyere Nessie. - Felkaptam a táskámat a földről és bedobtam a sátorba. Nessie utolért és bemászott mellém.
- Szuper! – lelkendezett és felállt. Éppen fel tudunk állni a sátorban.
- Aha. – bólogattam szintén lelkesen.
- Te már sátoroztál? – ült vissza elém.
- Nem. – ráztam a fejem. – Te se?
- Nem. De tök jó! – tapsikolt. – Ezen túl mindig nyüstölöm anyáékat, hogy jöjjünk el! Azért sajnálom, hogy Jake nem tudott jönni. De ma az apjával van. Azt mondta holnap benéz!
- Tudja, hogy merre vagyunk? – kérdeztem.
- Hall majd minket és arra jön. – vigyorgott mindent tudóan. – Általában emberként jön, de láttam már farksalakban is. Cuki, még úgy is. – hirtelen becsukta a száját és elpirult. Én úgy tettem, diszkréten, mintha észre se vettem volna ezt.
- Héj, Ivy! – kukucskált be a sátorba Emmett. – Felállítottam a sakkasztalt! Kész vagy?
- Persze! – bólogattam és felálltam. – Halljam, miben akarsz fogadni!
- Hm. – gondolkodott el. – Te nehezebb eset vagy. Rosalieval könnyebb fogadást kötni.
- Dobjam fel én a labdát? - kérdeztem, miközben leültünk az asztalhoz és Belláék is leültek körénk. Renesmee kikerekedett szemmel feszülten figyelt még most is minket.
- Ne! – tiltakozott Emmett. – Legyen az, hogyha veszítesz, Alexet még egy hétre áthívom hozzánk, hogy te nem láthatod!
Az első gondolatom az volt, hogy: „nem!”, de volt ennél egy sokkal jobb ötletem.
- És ha én nyerek, Rose-t egy hétre magamhoz fogadom! – kacsintottam Rose-ra, aki felmutatta a hüvelykujját, szintén kacsintva, Emmett mögül.
- Jól van! – bólintott Emmett. – És ha sikerül megtartanunk – bámelyőnknek- a fogadást, akkor az ellenfél büntetésből megcsinálja azt, amit akkor tett volna, ha veszít!
- Benne vagyok!
Átnyúltunk az asztal fölött és kezet fogtunk.
- Kezdődik a játék! – csilingelte vidáman Alice. – Én tudom ki fog nyerni! – kiöltötte ránk a nyelvét és odébbállt.
Nagyot ugrott a gyomrom. Ha már Alice tudja, akkor a kocka el van vetve! Már megvan, a győztes csak le kell játszanunk.
A játszma fél órán keresztül ment, és már szinte tapintani lehetett a végére az izgalmat. Nessie már épp felállt volna, hogy megkérdezze Alice- től mikor lesz vége a játéknak, mikor ujjongva fellöktem Emmett királyát.
- Sakk matt! – kiáltottam és felálltam az asztaltót fellökve a széket is!
- Ezt nevezem! – mondta elismerően Bella.
- Nem semmi! – hűlt el Edward és feltartotta a kezét, hogy belecsapjak.
- Ügyi vagy! – helyeselt Alice.
- Minden elismerésem. – nyújtotta gratulációra kezét Rosalie én pedig megfogtam. – Gratulálok!
- Köszönöm! – hálálkodtam. – Nos, Emmett? Áll az alku?
- Persze, hogy még áll!
*
Már este volt kilenc óra, mikor a tűz rendesen meggyulladt és mindenki köréje ült. Megkérdezhettem volna, Alice-től, mi értelme a tűznek, de nekem is tetszett így. Olyan családias volt. Edward és Bella összebújva ültek velünk szemben mellettük Carlisle és Esme, a másik oldalukon Alice és Jasper a mi bal oldalunkon pedig kizárásos alapon Rosalie-ék. Emmett még mindig kicsit neheztelt rám, amiért megvertem sakkban, de azért hajlandó volt szóba állni velem.
Vagy tizenegyig ültünk ott jókat nevetve és csevegve, mikor Alice kijelentette, hogy éjjel egy körül esni fog az eső, úgyhogy lassan elkezdtünk szedelődzködni. Leöntöttük a tüzet háromszor is aztán, mindenki elbúcsúzott a másiktól, majd bemásztunk a sátrainkba. Tisztába voltam vele hogy a családból csak mi ketten fogunk aludni, de már fáradt voltam. Még felhívtam Alexet, mindent elmeséltem neki. Az egész Emmettes fogadásomat, a táborozást és mindent. Aztán ő is mindent elmesélt magáról. Elmesélte, hogy ma csak beszélgettek a házban, semmi mást nem csináltak.
Nagyon hiányzott már Alexem. Rossz volt, hogy most sem lehet itt, mikor ez a családi összejövetel van, rossz hogy nem ölel át éjjelenként, rossz hogy nem csókol meg, és az még rosszabb hogy nem hallom a hangját. Azt a dallamos gyengéd hangját, ahogy beszél hozzám…
- Jól vagy? – kérdezte Renesmee kizökkentve a gondolataimból.
- Persze. – felelte nemes egyszerűséggel. - Csak tudod, hiányzik Alex.
- Értem. – mondta megértően. – Nekem is Jacob. Jó lenne, ha holnap beugrana azért… Na, jó éjt Ivy!
- Jó éjt, Nessie! – motyogtam és a sátor fala felé fordultam. Becsuktam a szemem és elképzeltem magam elé Alex arcát. Ahogy gyöngéden mosolyra húzódik a szája és szinte éreztem, ahogy felemeli a kezét és eltűri a hajam a fülem mögé.
Hirtelen valami kopogás ütötte meg a fülem és csak egy pár pillanat múlva jöttem rá, hogy az eső veri a sátrat. Észre se vettem, hogy elaludtam. Jobban felhúztam a hálózsákot és a hátamra fordultam. A fejemet Nessie felé fordítottam. Már mélyen aludt. Akkor vettem észre, hogy könnyes a szemem. Sírtam volna? Álmomban?
Fölsóhajtottam és újra átadtam magam az álomnak. Biztos nyugodtabb lesz, mint a valóság…
Reggel, mikor felébredtem, már nem esett az eső. Lecibzároztam a hálózsákomat és felültem. Renesmee már nem volt itt bent. Biztos már felkelt. Felhúztam a sátor cipzárját és kimentem a levegőre. Nessie egy farönkön ült a tűzifa maradványai mellett és egy szendvicset majszolt.
- Tessék itt a tiéd is. – nyújtott nekem egy másikat Bella.
- Hol vannak a többiek? – kérdeztem elvéve tőle a szendvicset.
- Alice, Jasper, Emmett és Rose sétálni mentek, már hétkor, Edward a sátorban van, Esmeék meg szerintem vadásznak egy kicsit.
- Értem. – bólintottam és leültem. – Mai program?
- Nem igazán tudom. – vont vállat Bella. – De majd Alice kitalál valamit.
- Ebben biztos vagyok. – vigyorogtam és beleharaptam a szendvicsbe.
- Jó reggelt lányok! – köszönt a hátunk mögül Edward és mi megfordultunk, hogy visszaköszönjünk neki. Nessie megtörölte a kezét és odament anyjához a termoszban hozott kakaóért.
- Mikor megyek vadászni? – kérdezte éppen Nessie.
- Miért, már kéne? – nézett lányára Edward feszült figyelemmel.
- Csak egy nagyon kicsit. – ingatta a fejét Nessie. – Ráér, ha visszaértünk.
- Biztos? - kérdezte Bella.
- Igen, anyu. – bólogatott Nessie aztán elnézett a fák közé és ebben a pillanatban én is meghallottam a recsegő hangot, amint valaki rálép egy faágra.
- Ki lehet az? – kérdezte aggódva Bella aztán elvigyorodott. – Ja, csak Jake. Érzem a szagát.
Hallottam, ahogy Renesmee szíve a szokottabbnál is gyorsabban ver.
- Anya, apa… - kezdte tétovázva Renesmee. – el kell mondanom valamit.
- Nessie? - fordult felé Bella. Aggódott, megint.
- Nincs semmi baj, csak… - Nessie kifújta a levegőt és elhadarta. – járunk Jacobbal.
Síri csend borult a tisztásra. A két szülő levegőt se vett Nessie pedig csak állt a kezét tördelve a szüleivel szemben és várta a kiabálást.
- Jól hallottam? – kérdezett Edward. – Te Jacob Blackkel jársz?
- Igen. – bólintott pirulva Nessie.
- És mégis mióta? – hüledezett Bella.
- Egy napja. – ismerte be Nessie. – Csak féltem nektek elmondani, mert azt hittem…
- Sziasztok! – hallatszott Jacob köszönése és mi egy „vámpírként” fordultunk oda. Mi újság, emberek… Jaj, bocs vámpírok!
- Semmi Jake. – felelte Bella természetesen.
- Szia, Jacob! – intettem neki kissé félénken.
- Jake! – Nessie nem tudta visszatartani, odarohant barátjához és egyenesen a nyakába ugrott. – Már rég nem láttalak.
- Az a rég, egy napja volt Nessie! – nevetett boldogan Jacob és Nessie elengedte. Aztán halkan a fülébe súgta: Tudják már.
- Tényleg? - kérdezte Jake, már hangosan, tudván hogy Edwardék úgyis hallották. A két szülőre nézett.
- Legyetek boldogok! – mosolyodott el Edward. Bella rábólintott, majd odament Jake-hez és barátian átölelte.
Nessie elvigyorodott és ugrált örömében, éppen mikor a többiek visszatértek.
- Szervusz Jacob! – köszönték teljesen szinkronban majd mindenki nevetett.
Aznap este Jacob velünk vacsorázott. (Egész pontosan velem, és Nessievel.) Este nyolckor ment haza, mikor Alice takarodót fújt. Elköszönt tőlünk majd átváltozott farkassá és elrohant az erdőben. Nessievel bementünk a sátrunkba aztán becibzároztuk a sátrat.
- Jó volt ez nap. – sóhajtott Nessie. – Kár hogy holnap reggel már megyünk is.
- Hát igen. – helyeseltem, de titkon örültem. Már csak egy nap és látom Alexet.
Befordultam a sátorhoz és megint eljátszottam azt, amit tegnap este, de ezt ezúttal nem az eső zavarta meg, hanem a szomszédból jövő nevetés.
- Tudod, hogy mindig, vesztesz Jasper! – kacagott Alice. – Minek akarsz örökké játszani.
- Nem szabadna használnod addig a képességed. – vetette ellen Jasper félig nevetve.
Nessie-vel egymásra néztünk, vigyorogva aztán kikászálódtunk a sátorból és átnéztünk a mellettünk lévő világító sátorba.
- Mi van itt? – nyitott be Renesmee nevetve.
- Ország várost játszunk. – kuncogott Jasper. – De megint veszítettem.
- Vajon miért. – néztem Alice-re.
- Erről igazán nem én tehetek. – védekezett Alice. – A képességem az oka.
- Amit te kihasználsz. – mondta Nessie.
- Ez igaz. – hagyta rá Alice. – Na, indulás lefekvés, gyerekek.
- Gyerekek? – háborogtunk mindketten. - Tizennyolc évesek vagyunk.
- Az mindegy! – legyintett Alice. – Indulás!
- Jól van. – adtuk meg magunkat. Kihátráltunk a sátrukból és bementünk a miénkbe, hogy átaludhassuk az egész éjszakát, remélhetőleg bíztató álmokkal.
- Ébresztő! – szólt be tapsolva a sátrunkba Alice. – Indulunk.
- Mindjárt. – morogta Nessie. Én lassan kinyitottam a szememet.
- Hahó! – tapsolt újra Alice, amire felültem. Nemsokára Nessie is így tett.
- Gyerünk pakolni!
Felkászálódtunk és kimásztunk a sátorból. Segítettünk lebontani a sátrat a többieknek aztán felvettük a cuccunkat és Elgyalogoltunk hazáig. Addigra már egyáltalán nem voltam fáradt. A sétabotomat meg igazán semmire sem használtam. Csak arra volt a kezembe, hogy magam elé rakjam, majd lépjek egyet és megismételjem ezt. Nem támaszkodtam, rá, mert a nélkül is remek volt az egyensúlyom.
Egész úton Nessievel beszélgettünk, és boldog voltam, mert már csak egyet kellett aludnom, hogy Alex hazaérjen. Esküszöm, olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki a karácsonyig hátralévő napokat számlálja, és mindig örül, hogy már csak ennyit kell aludni. De úgy vettem észre, tegnap is mikor Alexszel beszéltem telefonon, hogy ő is így várja már a találkozást. Egyébként meg azt tettem, amit megbeszéltünk. Nem szomorkodtam. Belláék előtt nem. Az egy dolog hogy a szobámban, egyedül megejtettem egy két könnycseppet, de erről nem kell feltétlenül tudnia…
Azt mondta, a barátja kiviszi holnap reggel nyolcra, a reptérre, aztán még pár óra és itthon lesz. Amennyire megsaccolta, körülbelül háromra lesz itthon. Addig valamivel majd agyonütöm az időt. Mondjuk, olvasok. Ja és most jut csak eszembe. Rose nálunk lesz még egy hétig. Szuper!
Éppen akkor értük el a betonutat, mikor erre gondoltam.
- Akkor innen már hazataláltok, igaz? – csiripelte Alice.
- Persze. – bólintott Edward. – Te is jössz igaz Rose? – rám kacsintott.
- Igen. - válaszolta a megszólított. Elbúcsúzott Emmettől majd mellénk állt és velünk jött hazáig.
- Ugye nem baj? – kérdeztem kicsit félénken Rosalie-tól.
- A fogadás? – nézett rám. – Emmett legalább most már nem henceg annyit. – rám villantotta tökéletes, fehér fogsorát.
- Értem. – feleltem.
Nagyon gyorsan hazaértünk. Bella kizárta az ajtót, majd bementünk.
- Hol szeretnél lakni Rose? - kérdezte családiasan Bella.
- Nekem nem kell külön szoba. – rázta a fejét Rosalie. – Elvagyok én idelent is.
- Olyan nincs. – vágott közbe Bella és felterelte Rosalie-t. – Lakhatsz Ivy-nél, Nessie-nél vagy van egy kisebb vendégszoba.
- Akkor egyedül lakom a vendégszobában. – választott Rosalie. – Ha annyira akarjátok.
- Igen, annyira. – Bella kitárta Rose előtt az ajtót és betessékelte a szobába. – Alice ezt a szobát is teletömte ruhákkal, úgyhogy lesz, mint felvenned.
- Dehogy is! – hőbörgött Rose. – Alice megígérte, hogy áthozza nekem a cuccaimat.
- Akkor szuper. – mosolygott Bella. – Érezd otthon magad!
- Meglesz! – biztosította a megszólított, majd Bella rácsukta az ajtót.
- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit olyan mintha bezárnánk? – karolta át feleségét Edward.
- Biztos szüksége van egy pár percre egyedül. – hümmögte Bella. – Elvégre egy hétig Emmett nélkül kell élnie!
- Túlélem. – nyitotta a ki az ajtót Rosalie. – Nem kell bezárni. Tévézhetek?
- Azt csinálsz amit akarsz! – engedélyezte Edward mire a szőkeség villámgyorsan lerohant az emeletről.
- Úgy tűnik nem omlott össze lelkileg. – vélekedtem.
- Hidd el Ivy, ha Emmettől fosztanának meg egy hétre, te sem lennél összeomolva. – nevetett Nessie. Éppen ekkor csengettek.
- Ez Alice lesz. – rohant le Bella.
- Egyébként mikor lesz az esküvőtök. – érdeklődött Edward.
- Még nem tudom a pontos dátumot. – vakartam a nyakam. – De valamikor December végén…
- Megértem. – bólintott Edward és elindultunk lefelé. – Lesz egy kis időtök, még miután Alex visszaér.
Erre a gyomrom ugrott egyet. Már csak pár óra és láthatom. Edward elvigyorodott aztán Bella után eredt. A francba hallja a gondolataimat! Milyen nehéz lesz ezt még megszoknom.
- Bosszantó mi? – kérdezte Nessie. – Apa az én gondolataimat is örökké olvassa.
- Az. – helyeseltem.
- De én már megszoktam. – vont vállat. – Csodálom, hogy még nem kotyogtam ki neki gondolatban semmit. Kuncogott aztán csatlakozott Rosaliékhoz tévézni.
*
Egész délután én voltam a megtestesült unalom. Egy kicsit tévéztem, Nessievel, Rosalieval és Edwarddal, aztán segítettem Bellának a vacsorában – merthogy már éhes voltam –, majd vacsora után olvastam a Cullen’s könyvből. Sosem hittem volna, hogy pont az utolsó nap fog így eltelni. Ilyen lassan…
Most is az ágyamon fekszem, és a mennyezetet bámulom, a sötétben. Hajnali három van, de aludni nem tudok. Alexszel is beszéltem már az este, de megint csak túl rövid volt- Szerettem volna azonban élőben is hallani végre a hangját. Hogy érezhessem, itt van velem, hogy átölel, hogy megcsókol. mindennél jobban szerettem őt és nem bírnám, ki ha még egy napra is akár elvennék tőlem.
És csak most esett le, hogyha Emmett kibírja Rosalie nélkül, egy hetet, akkor elvesztettem a fogadást, szóval elviszi Alexet egy hétre még tőlem… Fölsóhajtottam és átfordultam asz oldalamra. Akkor meg kéne adnom magam. Azt kéne mondanom, hogy: „Bocsi Em de nem bírom ki! Kérem vissza barátomat!” De még mindig van egy remény. Ha Emmett mégsem bírná ki, akkor nyertem és nem kell lealázkodnom, főleg, Emmett előtt nem.
Az idő, egyre lassabban és lassabban telt. A másodpercmutató az órán, alig akart kattanni. Próbáltam elütni valamivel az időt. Mondjuk elkezdtem számolni, azokat a bizonyos báránykákat, de sajnos, nem ment. Ez sosem segített az elalvásban. Próbáltam, egy verset, vagy egy dalt lejátszani a fejemben, hátha attól sikerül, de a dal közepénél elvesztettem a fonalat, és kipattant a szemem… A fenébe is! Ezt nem hiszem el. És még csak negyed négy…
Találj már ki valamit Evelin! – bíztattam saját magam. Felültem az ágyban és kinyitottam az erkélyajtót. Az enyhe, de hideg szél végigfújt a szobámon. Kiléptem a levegőre és odaálltam a korláthoz. Az erdő sötétségbe borult. De a ó szememnek köszönhetően mindent kitűnően láttam. Egy madár raj éppen felrepült az ágakról, és indult el délnek. Ebből is tudni, hogy itt a tél. Bár én nem éreztem, mert nem éreztem se a meleget, se a hideget, de jól esett arra gondolni, hogy az esküvőnkön talán megtisztel minket a hó! Vagy esetleg fehérkarácsonyunk lesz!
Ezek a gondolatok, egy boldog jövőt festettek a szemem elé, egy boldog teljes családról, ahol ott az összes Cullen és persze Alex is! Ez volt számomra a teljes család. Beszívtam a levegőt és kifújtam. Már csak pár óra és látom őt. Nézzük, mit csináljunk.
Bementem, és becsuktam az üvegajtót. Hirtelen eszembe jutott valami. Van még egy valaki a házban, aki nem alszik és egyedül van. Rose! Hirtelen felkaptam magamra a köntöst és átkopogtam a szobájába.
- Rose! – suttogtam be a kulcslyukon.
- Gyere be! – suttogott vissza, de a hangja meglepett volt. Úgy tűnt nem számít látogatókra ilyenkor. Benyitottam és gondosan visszacsuktam az ajtót.
- Mi járatban így hajnali fél négykor? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Rose. Ő maga az ablakban ült és valami könyvet olvasott. De mikor megletott engem becsukta.
- Csak nem tudok aludni, és eszembe jutott, hogy te is itt vagy. – magyaráztam és nekidőltem mellette a falnak.
- Értem. – pislogott. – Mondd csak olvastad már a történeteinket?
- Igen. – bólogattam, de nem néztem rá. – Igazából ledöbbentem. Különösen a tiéden. Szörnyű amit veled tettek… Nem csodáltam hogy nem akartad elmondani…
- Éppen ezért engedtem meg Carlisle-nak hogy beleírja. – motyogta. – Hogy tudd, néha miért vagyok olyan… furcsa.
- Nekem nem vagy furcsa. – ingattam a fejem. – Alice, vagy esetleg Emmett sokkal furcsább.
- És Jasper története?
- Uhm… - nyögtem fel. – Brutális!
- Az. – helyeselt halkan. – Néha még én magam se hiszem el… De mond, miért nem tudsz aludni?
- Ezt ne tőlem kérdezted. – néztem rá, pedig jól tudtam, miért nem alszok. – De ugye nem baj, hogy itt vagyok?
- Nem, dehogy. – rázta a fejét és a kezébe vette a könyvet. – Ez sem volt túlzottan érdekes. – egy laza mozdulattal az ágyra hajította a könyvet. Ekkor vettem észre, hogy ott már egész kis kupac gyűlt össze a könyvekből.
- Alice mikor hozta a cuccom, nekem adott egypár könyvet, hogy szórakoztassam, magam. – magyarázta mikor észrevette, hogy a kupacot nézem. – De eddig egyik sem nyerte el igazán a tetszésemet. Amolyan Alice-féle könyvek. Ő szereti ezeket. Nekem túl nyálas. De még a fele ott van abban a zacskóban. – egy reklámszatyor felé bökött fejével, ami szekrény mellett volt a bőröndjénél. – Akárcsak a ruhái, a könyvei, sem igazán az én stílusaim.
- Nekem van egy pár, ami tetszett. – mondtam.
- Szóval a te szobádban is volt egypár ruha.
- Tele volt a szekrény. – sóhajtottam. – Azaz hogy még tele van. A háromnegyedét fel se vettem. De azért jó, ha valamikor, nincs más.
Rosalie csak hümmögött és lekászálódott a párkányról, hogy összerakosgassa a könyveket egy stócba.
- Holnap visszaküldöm, valakivel Alice-nek ezeket. – mondta, miközben az éjjeliszekrényére helyezte a stócot. – Végül is kiolvastam őket. – vigyorodott el és ettől én is így tettem.
- Na, én azt hiszem, hogy megyek Rose. – indultam el az ajtó felé. – Jó éjt. Habár te nem alszol. Akkor jó olvasást.
- Kösz! – vigyorgott rám és kivett a zacskóból még egy könyvet. – Talán valamelyik a változatosság kedvéért tetszeni fog. Szép álmokat, Ivy!
*
Másnap reggel, egészen sokáig aludtam. Tíz óra is volt mire felkeltem. Nyújtózkodtam, majd felöltöztem és legyalogoltam a lépcsőn. Nessie és Edward tévéztek Rose pedig az étkezőben diskurált Bellával.
- Jó reggelt! – köszöntek mind a négyen nekem és ettől elmosolyodtam.
- Nektek is! – ásítottam és leültem a fotelba.. Baseball ment a tévében. Nessie kedvence. Én annyira nem voltam oda a sportért, de ezt a mindössze négy órácskát ki kellett bírni valahogy. Mikor vége lett a baseballnak és jött a kosármeccs Nessievel végignevettük az egészet!
- Nézd már, hogy kiütötte a kezéből azt a labdát! – kacagott éppen ő. – Mekkora hülyeség. Ennyi erővel örökké csak egymás kezéből szedhetnénk a labdát.
- Nem talált! – nevettem, mikor egy játékos félredobott. – Juj..
- De lányok ez is egy port. – nevetett Edward is.
- Tudom, apa, de ezen nem lehet nem röhögni. – heherészett Renesmee. – Nézd már!
- Nézem, Nessie, folyamatosan! – bólogatott Edward.
- Na, egy pillanat és jövök. – álltam fel. – Felhívom Alexet hogy mi újság.
- Menj csak. – intett Edward és én felsiettem a lépcsőn. Szándékosan nem néztem az órára, nem akartam csalódni, mennyi az idő. Csak berohantam, mert már hallani akartam a hangját. A szekrényemről lekaptam a telefont, de közben levettem a könyvet, amit tegnap délután odatettem.
- Ó mennyi sok sza… - valaki gyengéden, de mégis határozottan befogta a szám, nehogy a csúnya szó kijöjjön rajta. Egy pillanatig, azt hitten Nessie vagy Rosalie, de aztán rájöttem ki lehet, és a boldogsághullám, ami végigsöpört rajtam észveszejtő volt. Megpördültem és ott állt Alex. az ő igazi valójában. Az arcán sugárzó mosoly, szemei örömtől csillogtak és úgy nézett rám, mintha egy éve nem látott volna.
- Alex! – sikkantottam és a nyakába vetettem magam. Belecsókoltam a nyakába, miközben ő felemet és vagy háromszor körbepörgetett.
- De hiányoztál! – sóhajtotta és rátért az ajkamra. Olyan, vadul és mégis édesen csókolt, meg hogy elvesztettem az önuralmam. Kezemmel szorosabban fogtam és ráugrottam, lábaimat szorosan a csípőjére fonva. Azt akartam, hogy sose engedjen el. Azt akartam, hogy többet adjon, mint egy csók. Úgy éreztem, hogy ő is ezt érzi, de ebben a pillanatban mozdulni sem akartam, úgyhogy inkább megelégedtem azzal, amit most adott.
- Szeretlek! – suttogtam két csók között. – Tudod mennyire?
Nem is válaszolt, de az a csók, amit adott leírta azt, amit mondott volna. Ettől a csóktól ellágyultam. Minden tekintetben. A testemben a vágy is csillapult, és a szorításom is engedett, mind a csípőjén, mint a nyakán.
A lábaim már csak a levegőben lógtak. A karjaim pedig csak a hátán csüngtek. Észhez tért és letett a padlóra.
- Le kéne mennem, köszönni! – mondta kicsit rekedten.
- Talán. – hagytam rá, remélve hogy aztán végig velem lesz.
- Gyere. – megfogta a kezem, jó szorosan, mintha attól félne, hogy ha elenged, elszaladok. Lén is így éreztem…
- Lementünk a lépcsőn.
- Na, ki van itt? – kiáltottam boldogan és erre mindenki kirohant a helységből ahol tartózkodott. Edward arcáról le lehetett olvadni, hogy tudta, hogy Alex itt van, de a többieknek nem szólt semmit.
- Alex, szervusz! – köszönt Bella és családiasan átölelte. Edwarddal kezet fogtak, Rose csak rámosolygott és Nessie is így tett.
- Jól szórakoztál? – érdeklődött Edward.
- Igen, köszönöm. – mosolygott udvariasan Alex. – Rosalie, hogyhogy átjöttél? – nézett rá.
- Hiszen mondtam neked. – néztem fel rá. – A fogadás miatt van itt, tudod!
- Ja, igen emlékszem már. – csibészesen elvigyorodott. – Elmennénk egy picit sétálni. – fordult Edwardék felé. – Szerintem Cullenékhez is benézünk.
- Rendben. – bólintott Edward és mi kimentünk az ajtón, a friss levegőre. Jó volt, hogy itt van mellettem és fogja a kezem. Megnyugtatott és jólesett.
- Tényleg nagyon hiányoztál. – suttogta, de azért jól hallottam.
- Te is nekem, nagyon! – mosolyogtam és adtam az arcára egy puszit igen közel a szájához. – De a kompromisszumot betartottuk.
- Te is? – nézett rám vesébe látó pillantással. Arany szemeitől, még ha nem így lett volna, akkor is az igazat mondanám.
- Jó voltam, mindig. – suttogtam, és ő megállt, ahogy én is. Szembe fordult velem és az arca közeledett az enyémhez. Még csak félúton járt mikor már elvesztettem a fejem.
- egészem biztos. – súgta.
- Igen. – lehetem.
- Egészen?
- Egészen.
- Akkor megcsókolhatlak? – kérdezte, minta bizony engedélyt kéne kérnie.
Szó már nem jött ki a számon, csak bólogatni, tudtam, aztán a szánk összeért. És elvesztettem a fejem megint. Az alsó ajkamat csókolta aztán a nyelve kicsit hozzáért a számhoz, hogy nyissam ki. Megtettem. Résnyire nyitottam a szám és a nyelve bekúszott. Az én nyelvem rátalált az övéire és egy kéjes sóhajtás hagyta el a szám. Aztán szerintem túl hamar, engedett el.
- Menjünk. – suttogta, eltűrte a hajam a fülem mögé. Pont, ahogy elképzeltem, csak még édesebb volt.
- De a Cullen-rezedencia nem erre van. – mutattam arrafelé. – Kelet felé kell menni.
- Tisztában vagyok vele. – bólintott vigyorogva. – Hozzám megyünk.
- Igen? – mosolyodtam el. – Hogyhogy?
- Csak szeretném kérdezni, hogy az esküvők után nem-e költöznél hozzám? - állt meg velem szemben, megfogva két kezem.
Ez váratlanul ért, de elpirulni persze el tudtam. Csak álltam egy percig, mosolyogva, mint aki dilis, aztán még szélesebben mosolyogtam és a nyakába ugrottam.
- Örömmel! – suttogtam a fülébe és a karjában vitt be a házig. Nagyon szerettem, őt és úgy éreztem e percben kellően boldog vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése