5 nap Ahogy Alex megígérte az egész délutánt velem töltötte és ez boldoggá tett. Este viszont szörnyű álmom volt. Azt álmodtam, hogy zuhanok, és csak zuhanok, kiabálok, de senki nem jön, aztán mire földet érnék felébredtem. Felültem asz ágyban és zihálva néztem körül.
- Ivy! – szólongatott Alex.
Odakaptam a fejemet és megkönnyebbülve hátradőltem a párnámon. Alex odahúzott magához.
- Mi a baj Édesem? – kérdezte a hajamat simogatva.
- Csak rosszat álmodtam. – sóhajtottam és hozzábújtam.
- El szeretnéd mondani? – kérdezte.
- Inkább aludnék. – motyogtam. - Ígérd, meg hogy itt maradsz.
- Hát persze hogy itt maradok! – mormolta és puszin nyomott a fejemre. – Aludj csak nyugodtan.
Szorosan átöleltem és behunytam a nememet. Már nem sok kellett hozzá, hogy elaludjak, mikor valaki benyitott. A szememet nem tudtam kinyitni, de így is tudtam, hogy Bella az. A hangjából felismertem.
- Kész a holmid. – suttogott be és a szemem felpattant.
- Holmid? – emeltem fel a fejemet. – Alex. Hová mész?
- Nyugodtan aludjál, reggel elmondom.
- Addig nem alszom el még el nem mondott. – makacskodtam. Erre ő felsóhajtott.
- A barátom meghívott magához öt napra. – mondta. – Holnap indulok.
- Micsoda? – hüledeztem. – Ezt mikor akartad nekem elmondani?
- Mindig olyan boldog voltál, nem akartam elrontani a kedved. – mondta szomorúan.
- Alex. – csóváltam a fejem. – Mindent el kell mondanod nekem, érted? Ígérd, meg hogy ezen túl így lesz! – két tenyerem közé vettem az arcán.
- ígérem. – suttogta és megcsókolt.
- Akkor mikor indulsz? – szakított félbe Edward. Csak akkor tűnt fel, hogy ő is jelen van.
- Holnap dél körül. – mondta rá nézve Alex.
- Rendben. – bólintott Edward és ránk csukták az ajtót.
- Mit fogok én csinálni, még távol leszel? – kérdeztem reményveszettem. – Annyira… rossz lesz.
- Ugyan. – megpuszilta a hajamat. – Észre sem veszed, és már megint itthon leszek.
Felcsillant a szemem. Azt mondta: itthon leszek. Tehát Belláék hivatalosan is befogadták.
- Azért, annyira nem lesz gyors. – csóváltam a fejem. – De még azért holnap elmegyünk egyet vadászni? – néztem felé rá.
- De csak akkor, ha most elalszol. – mutatta fel a mutatóujját.
- Jól van. – sóhajtottam, pedig biztos voltam benne, hogy semmi perc alatt álomba merülök. Pedig szerettem volna ebből az utolsó éjjelből annyit kicsikarni, amennyit csak lehet, de semmi kétség, tényleg fáradt voltam.
Másnap reggel már ötkor kimentünk vadászni. Jól esett a vér, de még jobban esett volna, ha nem tudnám, hogy Alex öt napig távol lesz. Próbáltam magam vigasztalni, hogy el leszek Nessievel és Belláékkal, de mégis… Alexem nélkül mégsem lesz olyan jó…
- Jóllaktál? – kérdezte Alex mikor felállt egy őztől.
- Azt hiszem, hogy igen. – feleltem szomorkásan és leültem egy fa tövébe, fejemet lehajtottam.
- Tudom, hogy későn szóltam. – ült le mellém. – Annyira sajnálom…
- Áh, semmi baj. – húztam fel a lábaimat.
- Csak öt nap az egész. – húzott magához. – Kibírod te nélkülem. Különben sem vagyok olyan érdekes…
- Magadnak talán nem. – bújtam hozzá. – De nekem annál inkább. Ígérd, meg hogy felhívsz minden este!
- Ígérem. – fogadkozott. – De cserébe te is ígérj meg valamit!
- Mondd. – bólintottam egy aprót. Ebben a percben bármit megígértem volna neki.
- Nem fogsz szomorkodni.
- Semmit sem ígérhetek. – húztam el a számat. Ezen kívül bármit.
- Én is visszavonjam az ígéretemet? – durcáskodott, pedig tudtam, hogy ő sem akarná megtenni. És láttam hogy csakk eljátsza a duzzogást.
- Szóval csak miattam hívsz fel. – húzódtam távolabb tőle.
- Tudod, hogy nem, de kell kötnünk valami kompromisszumot. – mosolyogott egy kicsit hívogatóan kitárta a karját felém. Visszabújtam hozzá.
- Jól van, megígérem. – fújtam ki a levegőt.
- Nagyon fogsz hiányozni, tudod! – puszilta meg a fejemet.
- Amennyire te is nekem. – emeltem a fel a fejem és én a szájra nyomtam egy csókot. – Egyébként ki ez a barátod?
- Régebben egy utcában laktunk. – felelte. – Először amolyan szomszédi viszony működött közöttünk, sőt még annyi sem, mert mindkettőnk próbálta távol tartani magát a másiktól, tudván saját magunkról mik vagyunk. Aztán egyszer az erdőben összetalálkoztunk és az óta jóban vagyunk.
- És még csak nem is sejtetted, hogy mi ő? – húztam fel a fél szemöldökömet. Szerintem igenis feltűnő lenne ha valai ugyanúgy aranyszemű lenne, mint én, vagy olyan fehér.
- De talán egy kicsit. – vont vállat. – De nem igazán érdekelt…
- Értem. – bólintottam. – És hol lakik ő?
- Alaszkában. – felelte.
- És hogy hívják? – kérdeztem, próbálva leplezni, a szörnyülködésemet. Alaszkába? Olyan messzire megy?
- Benjamin. - válaszolt.
Ez után csak csendben üldögéltünk ott és hallgattuk a madarakat. Észre se vettem, hogy kifolyik egy könnyem. Az okát sem tudtam igazán... Hiszen alex csak öt napra megy, nem örökre hagy itt.
- Te sírsz? – kérdezte letörölve a könnycseppemet. - Ivy ne tedd ezt velem. Ha itt sírsz, nekem visszamondom az utat.
- Miattam ne. –ráztam a fejem. – Csak érezd jól magad oké! Semmi bajom!
- Hah. – mormolta. – Ki tudlak engesztelni valahogy?
- Ki. – mondtam hirtelen ötlettel és ráemeltem a szemem. – Csókolj meg!
Nem válaszolt rá csak kicsit elfodította a fejét és hevesen elkezdett csókolni. Én sem voltam rest visszacsókolni, talán kicsit túl lelkesen. Nem akartunk továbbmenni, de ez így pont elég volt. Egy remek búcsúcsók. Olyan édes volt ez a csók, mint még soha. Ahogy átölelt, megnyugtatott. Nem akartam tőle elszakadni soha. És még bőven volt időnk délig. Az ajkamról letért a vállamra.
- Szeretlek. – suttogta két csók között. – Nem tudnám leírni mennyire.
- Én is nagyon… - nem hagyta, hogy befejezzem, már újra csókolt. Nem is kellett, hogy befejezzem, úgy sem tudtam volna eléggé elmondani, amit érzek, ám egy csók erre többé-kevésbé elég volt.
- Mikor is lesz az esküvőnk? – kérdezte zihálva.
- Alice mindent elrendez. – súgtam és újra csókoltam. Egyszer visszacsókolt aztán újra megszólalt.
- De ha majd elmondja, neked elmondod? – kérdezte kisimítva az arcomból a rakoncátlan fürtöket.
- Csak ha soha többet nem szakítod félbe. – mondtam.
- Jó. – bólintott és most ő csókolt meg. Örültem, hogy megígérte, mert így van mire fognom, ha mégis megteszi. Elvesztettem az időérzékemet, fogalmam sem volt, mennyi idő telt el miközben egymást csókoltuk, de nem is érdekelt, per pillanat. Ám egyszer csak Alex telefonja rezegni kezdett és lekonyultam. Elhúzódtam tőle, hogy fel tudja venni.
- Edward. – szólt bele elfojtva a zihálását. – Rendben egy fél pillanat és ott vagyunk.
- Ne menj még. – suttogtam és újra letámadtam.
- Én sem akarok menni. – motyogta az ajkaimnak. – Bármeddig itt lennék veled.
- Hát akkor? – súgtam vissza, de nem hagytam, hogy megszólaljon. Úgy tűnt nem is akar. Felkapott a kezébe és szépen lassan elindult velem a házig miközben még mindig csókolt. Mikor az utolsó fánál jártunk, nekinyomott egy fának hagyta, hogy a lábaimat a dereka köré fonjam és egy utolsó vad csókot váltsak vele aztán leengedett, megfogta a kezem.
Már mindenki ot várt ránk a ház előtt.
- Sziasztok! – köszöntünk. Ők viszonozták.
- Akkor merhetünk? – kérdezte Edward. Tehát ő viszi Alexet. Legalább lesz része egy kis fiús társaságban.
- Igen. – Alex még gyorsan megcsókolt aztán odament a kocsihoz. Beült az anyaülésre Edward pedig még egy utolsót integetett aztán volánhoz ült, majd elindultak.
- Na, mi elmentünk Rosaliékkal vadászni. – jelentette Alice és már el is rohantak. Esme és Carlisle hazamentek Nessie Bella és én pedig bementünk a házba.
- Na, mi maradtunk hárman lányok. – mondta Bella nevetve. – Csináljunk valamit.
- Mit? - kérdeztem nekidőlve a falnak. Én is gondolkodtam valamin.
- Nem tudom. – rázta a fejét.
- Alice azt mondta délután átjön és elkezdjük szervezni az esküvőtöket. – vigyorgott rám Renesmee. – Még egy esküvőn sem voltam.
- Ha ez megnyugtat én se. – mosolyogtam.
- Egyre készülj fel. – mutatta fel a mutató ujját Bella. – Alice agyon tudja szervezni magát. A ruhapróbákról már ne is beszéljünk. Mikor mi összeházasodtunk Edwarddal. – itt elmosolyodott. – az egész nyaram másról se szólt csak hogy: Gyere át ruhát próbálni, gyere, nézd meg milyen, legyen a torta.
- Majd csak túlélem valahogy. – viccelődtem. – Na de találjunk ki valamit.
- Jó. – nevetett Renesmee. – Tartsunk ötletbörzét!
- Megnézhetünk egy jó kis filmet! – vetette fel Bella. – Vagy sétálhatnánk egyet a közelben.
- Jó! – bólogatott lelkesen Nessie. – Menjünk a patakomhoz… azaz hogy inkább mégse. – mondta mégis, mert eszébe jutott, hogy mi történt ott.
- Oké, sétáljunk. – döntötte el Bella és így elindultunk. Útközben mindenféléről beszélgettünk. Renesmee mesélt dolgokat, és könyveket, amikről olvasott.
- És te már olvastad a családunk történetét? – érdeklődött Bella.
- Még nem volt rá időn. – ismertem be. – De ma elkezdem szerintem.
- Jön valaki. – mondta Bella és a hang irányába fordultunk. Egy perc múlva Alice lépett ki a fák közül. Mindhárman megkönnyebbültünk, mire Alice harsányan felnevetett.
- Látnotok kellett volna az arcotokat! – hahotázta.
- Miért jöttél, Alice? – kérdeztem. Először az akartam kérdezni, hogy honnan tudta, hogy hol voltunk, de rájöttem, hogy mi a képessége így utólag örültem, hogy inkább ezt tettem fel helyette. Még azon is nevetett volna egy sort.
- Megszervezni az esküvőtöket, mégis mi másért. – mondta fontoskodva immár csak mosolyogva. – Fiúk nélkül a legjobb.
- Miért apu micsoda? - vonta fel a szemöldökét Nessie és én rögtön Bellára néztem, aki szintén így tett.
- Edward is fiú, de őt rávettem, hogy menjen el szórakozni Jasperrel, meg Emettel, ha hazaért. – legyintett és közelebb jött. – Na, rohanjunk haza.
- Úgy érted, hogy hozzánk? – kérdezte Bella magára mutatva.
- Hát persze hogy úgy. – bólintott türelmetlenül. – Egy verseny?
- Oké! – mondtuk kórusban. Beálltunk Alice mellé és mikor ő háromig számolt rohanni kezdtünk. Nem is néztem merre megyek, de egyszer csak Nessievel egyszerre értünk a házuk tornácára. Megfordultunk épp mikor Alice és Bella is utolértek minket.
- A két fél vámpír a győztes! – nevetett Alice és Bella aztán benyitottunk. Leültünk a nappaliba, miközben Alice egy zenecsatornára kapcsolt.
- Nos. – kezdett bele Alice és a kistáskájából elővett egy jegyzettömböt.
- Csak egy kérdés. – fordult felé Bella. – Úgy tudtam, hogy vámpír létedre fényképmemóriád van, nem? Miért kell jegyzettömb?
- A látszat kedvéért, Bella, a látszat kedvéért. – hadarta Alice. – De ez mindegy. Szóval hol szeretnétek megtartani asz esküvőt?
Elgondolkodtam egy percre. Ezt még nem is latolgattam soha, de most tényleg elgondolkodtatott.
- Itt szeretném. – jelentettem ki végül. – Ugye nem baj? – néztem Bellára, aki sugárzott a boldogságtól.
- Ugyan már dehogy is! – mosolygott. – Hiszen a család tagja vagy, te is itt laksz már!
Elpirultam egy kicsit.
- Szuper! Helyszín megvan. – jegyzetelt Alice. – Akkor díszítések.
- Arról te gondoskodsz. – vágtam rá, mire Alice szeme felcsillant.
- Megtisztelő. – vigyorgott boldogan és újra feljegyzett valamit. - Akkor a ruhád! – mutatott rám és a gyomrom nagyot ugrott. – Nekem már vannak elképzeléseim.
- Mily meglepő. – heherészett Nessie. – Valahogy sejtettem.
- Gúnyolódj csak. – legyintett felé Alice. – Majd meglátod, milyen szép leszel. – angyalian rám mosolygott.
- Hiszek neked! – mosolyogtam. – Akkor a ruha is a te kezedben van.
- Oké. – újra felírt valamit. – Torta.
- Mi?? – kérdeztük kórusban. Erre nem számítottam.
- Most mit vagytok úgy oda! – fakadt ki Alice. – Torta.
- Alice. – kezdtem. – az én esküvőmön csak vámpírok vesznek rész, kivéve Nessiet és Jacobot. Akkor meg minek?
- A látszat a legfontosabb, Ivy! – ciccentett, mintha ez a legkézenfekvőbb dolog lenne a világon.
- Értem, de nem elég egy két tál sütemény? – vetettem ellen. – Esme még örülne is hogy süthet. Ennyi, nem kell nagy cirkusz!
- Azt mondtad megszervezhetem az esküvőtöket. – dobbantott Alice. – Tehát az lesz, amit mondok. – újra írt.
- De ahogy te is mondtad ez a mi esküvőnk. – akadékoskodtam. – Alice ez…
- Kár a gőzért, Ivy. – nézett rám Nessie. – Már Alice feljegyzetelte.
- De felesleges érte pénzt kidobni! – dobbantottam én is. – Esme süt és kész.
- Tisztára olyan, vagy mint Bella! – mutatott az említettre Alice, és Bella helyeslőn bólogatott rám nézve. – Pénzt kidobni! Tudod te mennyit jelent nekünk egy nyamvadt tortát kifizetni?
- Nem érdekel. – fontam össze a karomat. – Esme süt és kész!
- De makacs vagy Ivy. – csóválta a fejét Alice. – Egy icipici tortát! – nézett rám boci szemekkel.
- Nem, Alice. – mondtam, de kerültem a szemkontaktust.
- Légyszi! – könyörgött és a szemem sarkából láttam, hogy összekulcsolja két kezét.
- Lépjünk tovább.
- Kérlek! – térdelt le elém a földre, mintha imádkozna, vagy Istenhez könyörögne. Égnek emeltem a szemem.
- Nevetséges vagy Alice.
- Nem inkább szánalmas. – javított ki Nessie, és Bella is a fejét csóválta, de mosoly bujkált a szája sarkában.
- Ivy! – rimánkodott Alice. – Csak begy kis tortát. Nem nagyot.
Mérgesen kifújtam a levegőt, mert beláttam, hogy hiába. Addig úgysem hagy békén.
- Jól van Alice, de nem kell se háromemeletes se sehány emeletes. – tisztáztam. – Egy tök egyszerű tortát szeretnék, úgy jó?
- Tökéletes. – ült vissza elégedetten a helyére Alice. – Nos, akkor még a pap ügyét kell megbeszélni.
- Pap. – hümmögtem. – Akit te jónak látsz. – bíztam rá.
- Ha gondolod. – vont vállat. – Az akit akarok!
- Akit akarsz! – bólintottam, mire újra jegyzetelt, most egész hosszat.
- Ki kísérjen az oltárhoz? – kérdezte.
- Azt hittem egyértelmű. – néztem rá. – Edward lenne az.
Bella boldogan elmosolyodott Nessie anyjára nézett Alice pedig megint írt.
- Szólsz neki vagy én tegyem?
- Természetesen én. – válaszoltam.
- Oké. – bólintott. – Virág színei a csokorban? Sárgarózsa jó?
- Jó. – feleltem, mert ez a legkisebb, ami számít. – Az ilyen apróságoktól kímélj meg, jó? Ezeket te döntsd el.
- Ha így akarod, akkor végeztünk is. – állt fel. – Holnap délelőtt tízkor viszlek ruhát választani, Port Angelesbe. Idejövök, és mehetünk a te kocsiddal. – kacsintott rám.
- Jól van Alice. – vigyorogtam. – Holnap tíz óra.
- Bizony! – Alice eltette a jegyzetét és a vállára vette a kistáskáját. – Akkor holnap találkozunk. Sziasztok! – azzal kilibbent a szobából.
- Te jó ég. – mormoltam. – Mindig ilyen?
- Gyakran. – bólogatott Bella kuncogva. – Kérsz valamit enni Nessie? Gondolom te nem vagy éhes, Ivy.
- Nem köszönöm. – ráztam a fejem.
- Én sem vagyok. – válaszolta Nessie. – Gyertek, menjünk fel Ivy. – megfogta a kezem és felhúzott a szobámig. Lehuppantunk az ágyra.
- Alice, néha túlszervezi magát. – mondta kibámulva az ablakon. – De jószívű és kedves. És így is a legjobb barátaim egyike.
- Mindenkinek kell lennie valami hóbortjának. – vontam vállat.
- De neki ez a második. – mutatta fel két ujját. – A divathóbort az első.
Mindketten nevettünk ezen.
- Egyébként gratulálok! – mosolygott rám.
- Köszi. – pirultam el. – És mi van Jacobbal?
- Áh. – legyintett. – Nincs elég bátorságom. Pedig az óta sokszor találkoztam már vele…
- Pedig te határozott vagy. – bókolta, neki. - Lépned kéne. Tudod, ha a hegy nem megy Mohamedhez…
- Akkor Mohamed megy a hegyhez, tudom, de. - fölsóhajtott. –, szerinted ő is így érez?
- Nem tudom. – ráztam a fejem. – Talán Jaspert kérdezd meg.
- Nem is rossz ötlet. – vigyorodott el. – Lehet, hogy megkérem rá.
Csak vállat vontam.
- Kérdezhetek valamit?
- Már megtetted. – viccelődtem.
- Akkor még egyet! – mutatta fel a hüvelykujját.
- Na, jó. – egyeztem bele kuncogva.
- Szóval… - kifújta a levegőt. – már megtörtént köztetek?
- Ó. – vörösödtem el, mikor rájöttem mire gondol.
- Nem muszáj válaszolnod. – mondta a körmeit piszkálva, és ugyancsak vörösen.
- Megtörtént. – motyogtam. – Igen.
- Értem. – mondta lezártnak tekintve a témát. – Azt hiszem apa hazajött. Beszélsz vele az oltáros dologról?
- Igen. – helyeseltem és lemásztunk az ágyról. Lementünk emberi tempóban a lépcsőn és megláttuk Edwardot amint éppen a csókot nyom Bella szájára. Mikor elváltak rám nézett.
- Szia, apa! – integetett neki Nessie.
„ Edward” – üzentem gondolatban mire rám nézett. – „Van egy perced?”
Bólintott és felsietett hozzám a lépcsőre Renesmee helyére, aki időközben anyjához szaladt. Felvezettem a szobámba és behajtottam ránk az ajtót.
- Miről van szó? – kérdezte kíváncsian.
- Csak Alice-szel éppen az esküvőt terveztük és. – hezitáltam,. – szeretném, ha te vezetnél az oltárhoz.
A szemi felragyogtak és átölelt. Nem úgy ahogy Alex szokott, nem is, úgy ahogy Alice, vagy Nessie, esetleg Bella, hanem mint egy apa, aki büszke a lányára és ettől könnyek szöktek a szemembe.
- Természetesen! – mondta meghatottan.
- Köszönöm szépen! – hálálkodtam. – Sokat jelent nekem.
- Nekem is. – tette a vállamra a kezét. – szívesen teszem.
- Most mennem kell. – mondta Edward. – Bellával vadászni megyünk. – elnézően rám mosolygott.
- Rendben. – bólintottam, de ezt nem látta. – Köszönöm még egyszer.
- Szívesen Ivy! – visszanézett és szeretetteljesen elmosolyodott, azzal rám csukta az ajtót. Én meg ott álltam a szoba közepén és bámultam azt a helyet ahol a „nevelő” apám kiment. Annyi sok hálával tartoztam neki, de ezt nem tudtam viszonozni semmivel. Mit tehetnék, hogy visszaadjam, az a sokat, amit nekem adtak? Ez egyszerűen nem lehetséges, mert én nem vagyok olyan, mint ők. Olyan különlegesek. Nekik saját történetük van…
Arra eszméltem fel, hogy csörög a mobilom. Nem tudom mikor ültem le, de már az ágyamon voltam. Felálltam és odamentem a polcomhoz a telefonomért. A szívem nagyot dobbant mikor megláttam ki hívott.
- Szia, Alex! – köszöntem bele boldogan. – Mi újság?
- Most szálltam le a gépről. – közölte és hallottam a hangján, hogy ő is úgy érez, mint én. – Éppen a taxiban ülök és megyek Benhez.
- Te taxizol? – nem tudtam elfojtani a kuncogásomat. – Furcsán nézhetsz ki.
- Kösz szépen, Ivy. – játszotta a durcást.
- Nem lett volna egyszerűbb odarohannod? – vetettem fel neki.
- Így sokkal jobb a látszat. – válaszolta egyszerűen. – Meg egyébként is még sosem taxiztam mondjuk – itt olyan halkra vette a hangját, hogy a sofőr kizárt, hogy meghallotta. – elég lassan vezet. Mehetne kicsit gyorsabban is.
- Ugyan már nem vezethet mindenki százötvennel! – nevettem. –
- Hogy vagy? – kérdezte, mintha nem egy órája, hanem egy hónapja váltunk volna el. Hozzá teszem én is így érzem. – Mit csináltál?
- Az esküvőt tervezgettük Alice-szel. – vigyorogtam. – Alice remek szervező. Holnap megyünk menyasszonyi ruhát nézni.
- Tényleg? – kapott a szavamon. – Biztos szép leszel.
Elpirultam.
- Igaz Alice kicsit túlszervezi magát. – tettem hozzá. – Mindenképpen szeretett volna tortát rendelni, úgyhogy csak egy kis tortát engedtem meg. Ja és azt akartam kérdezni, hogy, te kiket szertél meghívni?
- Hm. – morfondírozott. Szinte láttam, ahogy gondolkodás közben égnek emeli a szemét. – Bent mindenképp meg szeretném hívni. Ő is meghívott az övére.
- Van felesége? – kérdeztem.
- Igen.
- Ő is ott lesz most?
- Nem a hétvégi házába hívott meg… - válaszolta. – Csak nem féltékeny vagy?
- Dehogy. – feleltem gyorsan. – Csak mihez tartás végett kérdeztem.
- Szóval féltékeny vagy.
- Mondj, amit akarsz! – legyintettem, feleslegesen. – Szóval kit akarsz még meghívni? Ezek szerint jön a felesége is.
- Igen, gondolom. – felelte közönyösen. – Szerintem senki mást. Mondtam, hogy nincs senkim…
- Jól van. – zártam le.
- És ki vezet az oltárhoz? – érdeklődött.
- Edward. – válaszoltam. – Mint nevelőapám…
- Gondoltam. –hallottam a hangján hogy mosolyog. – Annyira boldog vagyok.
- Én is, Alex. – suttogtam. – Hiányzol már most!
- Te is nekem. – mondta halkan. A vonal másik végén egy férfi szólalt meg: - Megérkeztünk.
- Mennem kell. – közölte sajnálkozva Alex, és hallottam, ahogy kinyitja a taxi ajtaját. – Majd este hívlak!
- El ne felejtsd! – intettem őt.
- Nem fogom. – biztosított. – Vigyázz magadra!
- Te is! – bólintottam megint feleslegesen. – Szia!
- Szia!
Letettem a telefont a polcra és lementem a földszintre. Nessie a nappaliban ült és tévézett. Leültem a fotelbe.
- Mit nézel? – érdeklődtem és a képernyőre néztem. Úgy tűnik, nem tudja eldönteni mit is nézzen. A csatornák között lépkedett.
- Eldöntöttem. – mondta morcosan és kikapcsolta a tévét. – Semmit. Egy normális film se megy sehol. Meg különben is csak apával tévézek.
- Akkor mit néztek?
- Sportot. – felelte vállat vonva. – Én csak a baseball – t szeretem, de ma a foci megy. Azt egyenesen utálom.
Egy darabig csendesen ültünk aztán ő szólalt meg.
- Kivel beszéltél, odafent? – mutatott felfelé. – Alex- szel?
- Igen. – feleltem közömbösen, de azért elmosolyodtam. –A taxiban ült mikor hívott. De márt odaért.
- Taxizott? – húzta fel a szemöldökét. – A mi családunkban még senkit sem láttam taxizni.
- Én se. – ráztam a fejem. – És még soha nem is ültem benn.
Ezen nevettünk egy jót. Nessie most már tényleg olyan volt, mint a testvérem. És mint a legeslegjobb barátnőm. Már fizikai fájdalmat jelente elválnom ettől a szeretetteljes családtól, akik olyan boldogok, mint senki más a világon. Ők segítettek, hogy Alexet is megismerjem. Ezt egyszerűen nem lehet sehogy sem meghálálni.
- Menjünk el a patakomhoz. – szólalt meg Nessie. – Már olyan rég voltam ott. És apáék különben is mindent eltakarítottak onnan már…
- Mehetünk. – egyeztem bele és felálltam. Lassan, emberi tempóban sétáltunk el a patakig. Ott márt valóban semmi nyoma nem volt annak, hogy ott téptek szét és égettek el egy vámpírt. A madarak csicseregtek és a patak csobogott. De az emlékek még mindig élénken éltek bennem.
Leültünk a víz szélére és tovább beszélgettünk.
- Ma fogok lemenni Jacobhoz. – mondta Nessie a kezeit tördelve.
- Megmondod neki? – kérdeztem rá.
- Nem, még nem. – rázta a fejét. – Csak találkozok vele. Aztán majd meglátjuk.
- Biztosan szeret Nessie. – Tettem a vállára a kezemet. – Te nagyon kedves lány vagy. Ha nem durcázol éppen a tévéműsor hiány miatt.
Ezen felkacagtunk. Sokáig nevettünk rajta. És akkor történt a legfurcsább dolog. Mellettünk a víz egy sugárban fölcsapott és mi ledöbbentünk. Ahogy a nevetésünk abbamaradt a vízsugár visszaloccsant a mederbe belocsolva minket vízzel.
- Hát ez meg mi volt? - állt fel Nessie – velem együtt – hogy kirázza magából a vizet.
- Fogalmam nincs. – ráztam a meg a kezem. Próbáltam összerakni a képet, de nem sikerült. A hajamból is kicsavartam a vizet. – Menjünk haza át kéne öltöznünk. – mondtam.
- Szerintem is. – helyeselt Renesmee. – Siessünk.
Hazafutottunk amilyen gyorsan csak lehetett. A tornácra érve jól kiráztuk magunkból a vizet, hogy ne tocsogjunk be sárosan, aztán bementünk és már az ajtóban levettük a cipőnket. Én a pulóveremet is levetettem és felakasztottam a fogasra. Abból csöpögött a víz. Nessie is így tett aztán felsiettünk a saját szobánkba és gyorsan átöltöztünk. Bevittem a fürdőszobáb a vizes ruhámat és a kád szélére tettem, hogy kicsöpöghessen belőle a víz. Nessie-é már ott volt. Fogalmam sem volt, mi történt ott a pataknál, de az biztos, hogy nem véletlenül. Hiszen, a víz ok nélkül nem csinál ilyeneket. Kivettem egy törülközőt a szekrényből és megtöröltem a hajam.
- Nem értem ezt Ivy. – mondta nyugtalanul Nessie, mikor visszatért egy hajszárítóval a fürdőbe.
- Én sem. – csóváltam a fejem és a fésűmért indultam a szobámba. – De ne rágódj rajta.
- Könnyű azt mondani, Ivy. – mutatott a vizes hajára aztán bedugta a hajszárítót a konnektorba, majd bekapcsolta és szárítani kezdte a haját.
*
A szobámban feküdtem az ágyamon. Már hajnali kettő volt, de még mindig nem tudtam aludni. Egyrészt, mert hiányzott Alex és bármennyire is szerettem volna hosszúra nyújtani az esti beszélgetést, nem lehetett örökké beszélgetni. Másrész, meg még mindig nyugtalanított a délután történt vizes ügy. Fogalmam nem volt mi történhetett a patakkal, de ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, igaza van Renesmee-nek. Amikor Belláéknak elmondtuk ők sem tudtak magyarázatot találni rá, hogy mitől történhetett. Pedig valami oka kell, hogy legyen és…
Halottam, ahogy kinyílik az ajtóm és odakaptam a fejem. Nessie állt ott.
- Nem baj, ha bejövök? – kérdezte halkan.
- Nem, dehogy. – legyintettem és felültem az ágyban. Úgy tűnt jó kedve van. – Legalább lesz társaságom. Aludni úgysem tudok.
- Én sem. – rázta a fejét és elvigyorodott. – Este nem tudtam veled beszélni mikor hazajöttem, de találd ki mi történt!
- Ö…
- Jacob, megcsókolt. – ujjongott, halkan.
- Komolyan? - vigyorodtam el. – Na, ugye, mondtam én!
- Igen, megmondtad! – nevetett. – Csodálatos volt! De anyáéknak még nem akarom elmondani.
- Megértem. – mosolyogtam. – Hiszen ez csodás Nessie! Örülök.
- Hát még én. – Dőlt el az ágyon és én mellédőltem.
- Tényleg nem baj hogy bejöttem? – nézett rám.
- Dehogy is. – ráztam a fejem. – Mondtam, hogy nem tudtam aludni.
- Hiányzik Alex, ugye? – suttogta megértően.
- Igen. – vallottam be. – Nagyon is. És még csak egy napja ment el.
- Holnap Alice-szel gyorsan fog telni az idő, aztán csinálunk valamit együtt jó. szólok a többieknek aztán rendezünk bulit!
- Felőlem! – vontam vállat. – Alice örülni fog. Az esküvőn kívül még ezt is szervezheti.
- Elmehetek veletek holnap a ruhát nézni?
- Tőlem eljöhetsz! – egyeztem bele. – Alice-t kérdezd meg! Biztos megengedi! – jósoltam meg.
- Elálmosodtam. – ásított. – Szerintem átmegyek, alszok egyet. Jó éjszakát Ivy!
- Neked is!
Lekászálódott az ágyról és átsurrant a szobájába.
Ezután nagyon nehezen aludtam el, és mikor sikerült elaludnom, mindig rémálok, gyötörtek. De már nem is emlékszem rájuk.
Reggel elégé kialvatlanul ébredtem. Már hétkor fent voltam és kiválogattam olyan ruhát, amit felvehetnék a városba. Felöltöztem megfésülködtem és felcopfoztam a hajam. Aztán átnéztem Nessie szobájába. Barátnőm csendesen aludt fél keze lelógott az ágyról és a szája résnyire nyitva volt. Cuki volt így. Elmosolyodtam magam lés visszahajtottam az ajtót. Még senki sem volt lent. Csak én egyedül. Lementem és bekapcsoltam a tévét. Valami természetfilmet néztem, de nem nagyon érdekelt. Eszembe jutott az egyik álmom. A család tagjai sorban álltak és mindegyik bemutatta a képességét egy ismeretlen valakinek. Éppen én következtem és ebből már csak annyi maradt, meg hogy a kezem kibejeztem előre egy tál víz fölé és többre nem emlékszem. Ez vajon mit jelent? Vagy jelent egyáltalán valamit? Nem csak az éjjel alatt látott képek, amit álmoknak neveznek?
- Jó reggelt! – suttogott Bella, de én így is meghallottam. Felöltözött már itthoni öltözetébe és éppen a lépcsőn jött lefelé. – Ilyen korán?
- Aha. – feleltem közömbösen. – Nem tudtam aludni.
- Kérsz valamit reggelire?
- Most nem köszönöm.
Edward is megjelent a lépcső tetején. Ő is köszönt aztán utolérte Bellát, csípőjére helyezte a kezét és bement vele a konyhába. Sóhajtottam egyet és közöltem velük hogy elmegyek egy kicsit levegőzni. A nap most kisütött, ami Forkshoz szokatlan volt főleg így ősz végén. Talán az a célja az időnek is hogy felvidítson. De hiába próbálja. Alexnek vissza kéne ahhoz már jönnie. Kiültem a tornác lépcsőjére és hirtelen az eszembe ötlött valami. A szobám ablaka alá futottam és felugrottam egy közeli fára onnan meg a szobámba egyenesen. Az éjjeliszekrény fiókomhoz mentem és kivettem onnan a Cullen’s könyvet. Kíváncsi voltam, meg különben is tíz óráig Alice úgysem jön, szóval lesz mivel agyonütnöm az időt.
A történet, ami után a szám nyitva maradt Rosali-é volt. Először nem értettem, mit keres a szöveg végé Carlisle kis megjegyzése hogy: Úgy kellett rávennem Rose-t, hogy engedje meg, beleírnom. Egy kicsit neheztelt is rám utána, de mondtam neki, hogy bízhat benned. Most már értem Rose-t. Ezt én sem akarnám egy könnyen egy idegen számára felvillantani. De úgy látszik, megbízik bennem, mert Carlisle mégis beleírhatta.
Rosalie története után Jasperé jött és akkor még fel is nyögtem. Jasper az 1700-as években-hadseregben harcol? Az a Jasper, aki most minden érzelmet befolyásolni tud? Hihetetlen, de ugyanakkor megrázó és borzalmas. Ezután is volt írva egy megjegyzés: Jasper, már kicsit könnyebben adta meg magát. Ő jobban bízik benned, mint Rose.
A következő történet Alice-é volt és az is ledöbbentett. A lány, aki látja a jövőt és egy vámpír vadászik rá. Egy ilyen jó családban élő embereknek ilyen szörnyű múltjuk volt. Felsóhajtottam és elolvastam a megjegyzést: Alice-hez oda sem kellett mennem, hogy megkérjem. Helyette ő mondta nekem, hogy az övé mindenképpen szerepeljen a könyvben. Úgy tűnik, Alice mindenképpen szeretné, hogy úgy legyek a barátnője, hogy mindent tudok róla.
Edward története, inkább sajnálatra méltó volt, mint ijesztő. ilyen mindenkivel megeshet, hogy elkapja a spanyolnáthát. De olyan ember kevés volt abban az időben, aki túl is élte. Teljesen megértettem Edwardot, miszerint először meg akarta gyilkolni magát. Én is lehet, hogy így reagáltam volna. Edwardot, mikor megkérdeztem, gondolkodás nélkül, igent válaszolt.
Esme története volt egyébként a legelső, ami szintén elég megható volt. Esme gyerekit elvesztve akarta levetni magát egy szikláról. Igazi családanya lehetett. Erre elmosolyodtam, mikor olvastam és egyenesen könnyek szöktek a szemembe mikor megjegyzést is olvastam: Esme unokájaként szeret, jó ha tudod! Neki minden gyerek egyformán fontos.
Azt hittem Edward története után Belláé következi, így kicsit meglepődtem, mikor Emetté jött. Azért elolvastam és érdekesnek, majdhogynem szörnyűnek találtam. De így hogy Emett kis mackó lévén a Cullen család tagja… Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a legerősebb vámpírfiút ekkora bántódás érje. Emettet éppen egy Jasperrel folytatott „harc” közben kaptam el a kérdéssel, ő pedig csak nevetett és annyit mondott, hogyha valakit érdekel, a története azt megtisztelhetem vele.
Erre felkuncogtam és lapoztam. Edward és Bella története. Mikor ezt elolvastam könnyeztem. Hihetetlen, mennyi akadályt leküzdöttek a szerelmükért. Többet, mint Rómeó és Júlia. Hozzá teszem, míg a többi történet egy, másfél oldalas volt, ez itt három és féloldalnyira sikeredett. A megjegyzést majdnem elfelejtettem: Szerintük teljesen természetes hogy tudj a történetükről, mint fogadott lányuk.
Letöröltem a könnyeimet és újat lapoztam. Carlisle története bizonyult a legérdekesebbnek, már így látatlanban is. Hiszen, ő a családfő ő kezdett el mindent. Csodálkoztam, hogy a történet mindössze két oldalas. Többnek gondoltam. Azt hiszem kábé a felénél tarthattam, mikor…
- Szia!
Ijedtemben felpattant a lépcsőről és sikítottam egyet.
- Istenem Alice! – korholtam le. – Nem tudtál volna jelezni, hogy jössz.
- Az hittem, fél vámpír lévén kitűnő a hallásod.
- El voltam foglalva. – mutattam fel a könyvet.
- Mi volt ez? – rohant ki Edward és Bella az ajtón.
- Semmi, csak Alice rám ijesztett. – nyugtattam őket.
- Ó. – Bella szörnyen megkönnyebbült, Edward pedig hátulról átölelve, csókolt lehet felesége nyakára.
- Semmi baj. – ismételte Alice.
Edward és Bella visszavonultak becsukva az ajtót.
- Mennünk kell? – kérdeztem Alice től.
- Még csak kilenc óra, de ha gondolod, indulhatunk. – szökdécselt fel a lépcsőn.
- Nessie is jönni szeretne velünk. – közöltem vel e befelé menet.
- Igen láttam előre, hogy jönni akar. – mondta mindentudón. – Jöhet velünk.
- Szuper! – rohant le a lépcsőn Nessie. – Köszi, Alice. – átölelte Alice-t.
Elköszöntünk Belláéktól és beültünk a kocsimba. Furcsa volt, mert valahogy még sosem vezettem úgy igazán. Beindítottam motort. Élveztem, hogy száguldunk, hogy azt is hogy nem kell arra figyelnem merre megyek.
- Alice visszafelé én ülök az anyósülésen! – durcáskodott Nessie.
- Majd meglátjuk! – trillázta Alice. – Itt fordulj be, Ivy.
- Ivy mond meg neki, hogy hadd üljek ott. – mutatott Alice-re, de közbe engem nézett, mit mondok.
- Oda ültök, ahová akartok. – vontam vállat.
- De hát ez a te kocsid! – mondta Renesmee, mintha nem tudnám. – Te mondod meg ki hová ül.
- Oké, akkor majd visszafelé Nessie ül itt. – adtam meg magam. – Ugye te nem fogsz bedurcázni, Alice?
- Dehogy! – csóválta a fejét. – Annál több méltóságom van! Különben én is megengedtem volna! – tette hozzá hátranézve Renesmee-re.
- Hah, képzelem. – húzta össze a szemét Nessie.
- Itt merre Alice? – kérdeztem.
- Jobbra. – felelte mutatva az irányt Alice. – Aztán megint jobbra és meg fogod látni az üzletet.
- Rendben. – eltekertem a kormányt és befordultam az utcába. Mi mentünk most itt egyedül. Az út szélén félig az patkára parkolt autók sorakoztak, úgy kellett kisakkozni, nehogy egyiknek másiknak nekimenjek.
- Egész jól vezetsz. – dicsért meg Alice. – Vezettél már előtte valamikor?
- Még nagyon rég, a mamáék furgonját. – ráncoltam a homlokom és óvatosan bekanyaroztam egy újabb, jóval tágasabb utcába. – De az már tényleg nagyon régen volt.
- Nem értem, miért nem tehetem le én is a vizsgát. –morgott Nessie. – Alice vedd rá anyuékat!
- Renesmee. – fakadt ki csengő hangján Alice. – Még egyet szólsz, beköplek anyukádénak a Jacobos dologról.
Síri csend lett a kocsiban, szinte tapintani lehetett a feszültséget.
- Tudhattam volna hogy tudod, Alice! – fonta össze a karját Nessie. – Gondolom már órákkal előtte tudtad, mielőtt megtörtént volna.
- Természetesen igen, de változik valami? – vont vállat Alice. – Egyébként meg nem titkolhatod a végtelenségig.
- Tudom, de ennek még nincs itt az ideje. – jelentette ki Nessie.
- Oda parkolj le Ivy! – mutatott egy üres helyre Alice.
- Oda akartam. – bólintottam és besoroltam a parkolóba.
Alice vagy két órán keresztül válogatott ruhákat és az eladónővel öltöztetett fel, miközben Nessie koszorúslány ruhákat nézegetett, valahol arrébb. De a végén megunta és leült egy székre. Sokért nem adtam volna, ha most én is leülhetek, mert már mióta betettem a lábam ebbe az üzletbe az óta állok.
- Alice tökéletes lesz. – sóhajtottam föl, a körülbelül harmincadik fajta ruhánál.
- Nem valahogy nem olyan, ahogy elképzeltem. – morfondírozott. – Ott még legyen szíves húzni rajta. Köszönöm! Még ne engedd le a kezed Ivy! – szólt rám.
- Jaj, de már nem bírom tartani. – fakadtam ki.
- Szépen szeretnél kinézni, vagy felveszel egy szakadt, megsárgult ruhát? – tette csípőre a kezét. – A masni ott még kicsit ferde.
Az eladó, már elküldhette valahová Alice-t gondolatban, legalábbis az arcáról ezt olvastam le. Ezért is akartam már annyira menni. Már én voltam zavarban Alice helyett is. Nessie, már kiolvasta szerintem az összes katalógust, mert már igen csak unta magát.
- Így tökéletes! – csapta össze a tenyerét Alice. – Nézz a tükörbe! – csicseregte és a tükör felé fordított, de még épp láttam, ahogy Nessie látványosan eljátssza, hogy hálát ad Istennek. Elfojtottam egy nevetést és belenéztem a tükörbe – és leesett az állam. Először azt hittem ez nem is én vagyok. ahogy ott álltam abban a gyönyörűen csillogó hófehér bő ruhában, aminek csak az egyik kezemen volt ujja a másik szabadon maradt. Az egész ruha a derekamon egy selyemszalaggal volt összekötve.
- Ez csodaszép Alice! -. böktem ki végül. – Köszönöm szépen! – néztem az eladóra, aki egy vicsorgáshoz hasonló vigyort eresztett meg felém.
- Rendben akkor ezt legyen szíves nekünk félretenni. – kérte Alice. – Az időpont miatt még visszahívom. Megadná a számát.
- Egy pillanat csak leveszem róla. – mutatott rám a nő és nekiállt leszedni rólam a menyasszonyi ruházatomat.
- Majd én megoldom, köszönöm. – mondta Alice és máris mellém sietett. Az eladó pedig elment a pultoz, hogy feljegyezzen valamit és előkeresse a telefonszámot. Alice hamar végzett és örültem, hogy visszaöltözhetek az én ruhámba. Alice borravalót, adott már előre is aztán kimentünk.
- Az időpontot még meg se beszéltük, Ivy! – korholt le az autóban (persze hátulról). – mikor lesz az esküvőtök?
- Még nem tudom. - vallottam be. – Beszélnék erről, még Alexszel is, jó? Szerintem, miután visszatér, még várhatnánk egy két hetet.
- Ha gondolod. – egyezett bele Alice. – De tisztában vagy vele, ugye hogy az már December?
- Tisztában Alice. – biztosítottam róla. – Nyugodj meg.
- Jaj, jut is eszembe. – szólt gyorsan Nessie. – Ma délutánra, szervezhetnénk egy jó kis sátorozást.
- Nem rossz ötlet, Nessie! – vigyorodott el Alice. – Kik jönnének?
- Arra gondoltam, hogy aki akar. – mondta Nessie. - Ne hagyjuk ki a fiúkat sem.
- És hol? – kérdezett ismét Alice.
- Azt még nem tudom. – ismerte be Renesmee. – Találj ki egy helyet.
- Azt hiszem, tudom. – bólogatott Alice. – Majd odavezetlek titeket. Akkor ti kérdezzétek meg Belláékat én meg megkérdezem a többieket. – mondta Alice épp mikor megálltam Cullenék háza előtt. – Hát kösz a fuvart, Ivy! Majd akkor hívlak, vagy átmegyek, hogy kik jönnek. Addig is Sziasztok!
Kórusban visszaköszöntünk neki aztán elhajtottam beljebb az erdőbe Belláék háza felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése