Amikor tudatomnál voltam, még nem nyitottam ki a szemem. Még nyugodtan akartam lenni pár percig.
- Szerintetek meggyógyul? – kérdezte egy hang, amit rögtön felismertem. Az, aki a karjába vett… az ő hangja volt. Erre felpattant a szemem.
- Ivy, jól vagy? – nézett rám Bella.
- Igen. – felültem az ágyon, amire éppen felfektettek. - Hol az apám? Hol van az az áruló!
- Ivy nyugodj meg! – nyugtatott a fiú, aki nem tartozott a Cullen családhoz.
- Ki vagy te? - kérdeztem lágyabban.
- Alex vagyok. – mutatkozott be és magabiztosan kinyújtotta felém a jobbját. Megfogtam a kezét. Hirtelen valami rántást éreztem a gyomromban és a szívem meglódult. Rámosolyogtam ő meg vissza. Aztán elengedtük egymás kezét.
- Mi történt? – fordultam Edwardhoz, aki úgy mosolygott, hogy „tudom, mit érzel”.
- Mi van? – kérdeztem tőle pirulva.
- Semmi bocs. – mosolygott. – Elindultál az apád után, de ő nekilökött egy fának. Alex előbb talált rád, mint én. – már megint az a mosoly! Miért csinálja ezt? – Aztán idehoztunk. Csak elvesztetted az eszméletedet. Alig pár perc múlva felébredtél.
- Ivy! – kiáltott fel Nessie az ajtóból. Csak úgy áradt a hangjából a megkönnyebbülés. – Hát jól vagy!
- Renesmee! – mosolyogtam és átöleltem. Csak akkor tűnt fel, hogy odarohantam az ajtóhoz.
- Hahó! – kiabált fel egy öblös hang az emeletről és akkor megéreztem a kutyaszagot. Itt van egy vérfarkas. Tehát az a jól ismert…
- Jake! – sikkantotta Renesmee. – Áthívtad anyu?
- Nem. – rázta a fejét. – Most akartam hívni.
Nessie ragyogó szemmel kirohant.
- Ne haragudj rá. – mondta nekem Edward. – Csak már három napja nem látta Nessiet.
- Miért haragudnék? – tettem fel magamnak a kérdést mielőtt válaszoltam neki. – Én jöttem be a családjukba ő neki törődnie kell másokkal.
- Kérlek, ne gondolj ilyenekre! – morgott rám Edward. – Mi szívesen látunk.
- Nem haragszok Nessiere. – mondtam meg se hallva a gondolatomra tett megjegyzését. – Megértem őt!
- Lemehetsz, ha gondolod. – mondta Bella.
Kicsit tétován indultam el a lépcső felé. Megkapaszkodtam a korlátban és lenéztem. A nappaliban ott állt Nessie mellett egy barna bőrű igen nagytermetű fiú. Elindultam lefelé.
- az új Cullen, mi? – incselkedett velem.
- Ivy! – nyújtottam felé a kezem. Ő megrázta. A keze forró volt mintha láza lenne.
- Jacob. – mondta.
- Igen Nessie mesélt rólad. – vigyorogtam.
Jake megmerevedett és elengedte a kezemet.
- Nyugodj meg Jacob mindent tudok rólad. – közöltem és összefontam a karomat. – Én nem akarok viszálykodni.
- Oh. – látszólag Jacob megkönnyebbült. – Akkor akár barátok is lehetünk.
- Barátok. – bólintottam és ezzel lezártuk a témát. Láttam, hogy Nessie nagyon boldog! Mintha egy álma vált volna valóra.
Egy perc múlva a többiek is leértek.
- Mindjárt itt lesznek a Cullenek. – mondta Edward.
- Én megyek is. – mondta Alex. – Nem akarok zavarni.
Ahogy megszólalt a gyomrom ugrott egyet.
- Ugyan ne gyerekeskedj Alex. – szólt Bella. – Egyáltalán nem zavarsz.
- Vadásznom kéne. – mondta magyarázat képpen. Akkor a szemébe néztem. Tényleg sötét volt. – Majd még benézek. – nézett rám mintha tiltakoztam volta a távozása ellen. Bár örültem volna, ha marad. Nem tudom miért…
- Ha így gondolod. – bólintott Edward és kikísérte Alexet az ajtón. Bella rám mosolygott.
Értetlenül ráztam a fejemet és odaléptem hozzá.
- Miért nézel így rám? – követeltem.
- Majd rájössz magadtól. – mosolygott titokzatosan. – Szerintem egyértelmű.
. Mi? – toppantottam.
- Ne légy türelmetlen! – Alice lépet a házba. – Még ma rá fogsz jönni.
- De mire? – értetlenkedtem és kezdett zavarni.
- Aliceból úgyse húzol ki semmit. – csóválta a fejét Renesmee. – Felejtsd el!
Csakhogy én nem tudtam elfelejteni.
Az összes Cullen beért Alice után a házba. Carlisle odajött hozzám.
- Már jól vagy? – kérdezte.
- Igen. – bólogattam.
- Akkor minden rendben. – nyugtázta. - Nem fáj a gerinced se?
- A gerincem? – néztem rá. – Nem.
- A fejed se?
- Nem, azt sem. – ráztam a fejem. – Jól vagyok, Carlisle.
- Nem vagytok éhesek? – kérdezte Bella. – Csinálhatok valamit, ha szeretnétek, kisemberek. – nézett ránk Nessievel. – Esetleg te Jacob?
- Én éhes vagyok! – mondta Jake. – Mint a farkas.
Erre mindenki felnevetett.
- ez igaz! – jegyezte meg Nessie. – Eszünk valamit Ivy?
- Felőlem. – vontam vállat.
Evés közben is csak Alexen járt az eszem. Nem tudtam megmagyarázni magamnak miért várom annyira, hogy újra benézzen, ide. Pedig ő csak egy srác. Aki megmentett, aki olyan aranyos volt velem, aki olyan helyes, aki… Miket hordok itt össze? Mérges támadást intéztem a tésztám ellen. Alice halkan felnevetett. Ott ült tőlem háromszéknyire és egy papírra rajzolgatott.
- Most mit nevetsz? – néztem rá.
- Semmit. – felelte mereven, de egy mosoly bujkált az arcán. – Csak arra várok, mikor jössz már rá…
- Kérlek, ne kezd ezt megint! – könyörögtem. – Ettől nem leszek okosabb és csak felidegesítesz!
- Ne haragudj. – szabadkozott és csinált egy utolsó ceruzavonást a papírion.
- Mi rajzolsz? – kérdeztem kíváncsian, mire ő huncut mosollyal elém tolta a lapot és kiszáguldott a szobából. Értetlenül felvetten a papírt és megnéztem. Alexet ábrázolta, mosolyogva.
- Mi az? – érdeklődőt Nessie.
Ekkor jöttem rá, miért is várom annyira Alexet. Minden megvilágosult előttem. A gyomom romban madárkák keltek szárnyra és veszettül röpködni kezdtek és a boldogság elárasztott. Felragyogott az arcom és kirohantam a szobából. A papírt még mindig a kezemben szorongattam, mint valami kincset. Alice ártatlan képpel ült a nappaliban és a tévét bámulta.
- Alice! – vigyorogtam. – Megtörtént.
- Éljen! – örvendezett Alice és átölelt. – Örvendek. Tetszik a rajzom?
- Nagyon! – nevettem. – szép!
- Megtarthatod! – engedélyezte és dalolva kitáncolt a szobából. Csak akkor vettem észre, hogy Bella és Edward is jelen van.
- Ne haragudj rá. – mosolygott Edward. – Mindent túlságosan nagydobra ver.
- Áh, semmi baj. – lehuppantam az ágyra és a rajzot néztem.
- Megnézhetem? – kérdezte Bella és a papírért nyúlt.
- hogyne. – bólintottam és odanyújtottam. Jól megnézte és még szélesebben elmosolyodott.
- Alice tehetséges! – jegyeztem meg.
- Már értem miért fogod megtartani! – kuncogott Edward és Bella visszaadta a lapot.
- Tehát rájöttél! – állapította meg. – Tetszik neked a fiú igaz?
- Hát eléggé. – sütöttem, le a szemem. – DE nem akarom elhamarkodni.
- Hát persze. – értett egyet Edward. – Én sem akartam. Minden lépést igazán meggondoltan tettem. És így sem voltam hibátlan.
- Én sem leszek hibátlan. – vallottam be és most felnéztem rájuk. Milyen boldogok. – Senki sem az! Ha ember, ha vámpír… még akkor, sem ha mindkettőből van bent egy kicsi.
Ezen mindhárman nevettünk.
- Különben köszönöm az ebédet. – biccentettem Bella felé. – Finom volt.
- Nincs mit. – Bella kiszállt Edward öléből. – El is pakolok.
- Segítek ajánlkoztam. – de Bella megrázta a fejét.
- Megoldom, te csak maradj.
- Ha gondolod. – adtam meg magam és visszahuppantam a heverőre. Bella pedig távozott a nappaliból.
- Tudnod kell, hogy Alex is így érez irántad. – mondta Edward mire megcsillant a szemem.
- Komolyan? – hitetlenkedtem.
- Igen. – bólintott mosolyogva. – A legkomolyabban. Csak ő kicsit előbb döbbent rá, mint te.
- Hát igen… - bólogattam. – Én kicsit lassú vagyok. Mikor fog átjönni? – türelmetlenkedtem.
- Hangosan halom a gondolatait. – Egy perc, ha nem kettő. – elvigyorodott mire kirohantam a nappaliból. Azt ajtót feltéptem. Alex egy perc múlva tűnt fel a fák között.
- Szia, Alex! – elébe rohantam. – Hogy vagy? – láttam a szemein hogy vadászott. Most mézarany színe volt. Elvarázsolt.
- Jól, köszi. – elmosolyodott. – És te?
- Én is jól! – bólogattam. - Látom vadásztál.
- Igen. – bólogatott. – Belefutottam egy hegyi oroszlánba!
- Értem. – vigyorogtam. – Na, gyere be. Már vártunk. – ez nem volt épp igaz, mert csak én vártam rá veszettül.
- Vártatok? – kérdezte.
- Na, jó. – adtam meg magam. – Csak én vártalak.
- Oh. – boldogság suhant át az arcán. – Komolyan?
- A legkomolyabban. – ezt Edwardtól vettem.
- Én is vártam, hogy jöjjek. – vallotta be. – Na de elég a vallomásokból!
- Igaz, gyere! – kézen fogtam és az arcára néztem, hogy lássam, mit szól hozzá. De csak melegen mosolygott és megszorította a kezem. – Megnézheted az én lakhelyemet is!
- Alig várom! – vigyorgott.
Benyitottam és bevezettem a nappaliba. Már mindenki ott ült.
- Szervusz! – köszöntek egyszerre.
- Sziasztok! – intett Alex.
Ekkor vettem észre, hogy valaki hiányzik.
- Hol van Jacob? – kérdeztem inkább csak Nessietől.
- Haza kellett mennie. – válaszolt. A többi farkassal tölti a délutánt.
Felvezettem Alexet a szobámba.
- Itt alszom. – mutattam körbe.
- Otthonos. – dicsérte.
- Igen. – helyeseltem. – Szép. Nézd! – kitártam az öltözőszekrényem ajtaját. – Ezt Alice műve az összes. Látszik mi?
- Nagyon. – nevetett. – Még senkivel sem találkoztam, aki ennyire érdekelt volna, mint te. – vallotta be. – Mesélj magadról.
- elpirultam.
- Mit? – kérdeztem és visszacsuktam a szekrényajtót.
- Azt hallottam, hogy mi volt a történeted. – mondta. – Szereted Cullanéket?
- igen nagyon! – bólogattam. – Kedves család! Úgy viselkednek, velem mintha a családtag lennék. Nessie pedig remek barátnő, Alicevel együtt. Szeretem őket, igen. Neked…
- Egyedül élek! – mondta.
- Sajnálom. – motyogtam. – Hány éves vagy?
- Tizenkilenc. – felelte.
- egy évvel idősebb nálam! – mosolyogtam. – Én tizennyolc vagyok.
- Értem. – bólintott. – De egyébként is annyi vagy, nem? Úgy értem, még nem éltél le egy emberöltőt…
- nem még nem. – ráztam a fejem. – De jó ez az örök élet, örök fiatalság. Minden nő erre vágyik, nem?
- De! – bólintott. – Én pedig örülök, hogy itt vagyok a közeletekben!
Csak mosolyogtam és a fiú arany szemeibe bámultam. Újra elvarázsolt.
- Köszönöm, hogy megmentettél! – hálálkodtam.
- igazán nincs mit. – átfogta a derekamat és a szíven gyorsabban kezdett verni. Közelebb lépett hozzám. – Szívesen tettem.
- Jó, ha mindig van valakije az embernek, aki megmenti, a bajban. – suttogtam és megcsókoltam. Ő visszacsókolt. Kezeimmel átöleltem a nyakát és lábujjhegyre álltam. Nekitámasztott a szekrénynek és vadabbul kezdett csókolni. Két tenyerével a szekrénynek támaszkodott. Beletúrtam kékesfekete hajába és én is mohón csókolgattam. Egy pillanatra elengedte a számat, csak hogy ezt suttogja:
- Szeretlek!
Mire válaszolhattam volta, az ajka újra ott volt az enyémeken és képtelen voltam leállni. Nagy sokára abbahagytuk, de már mindkettőnk igen csak zihált. Felvett a karjába és leültetett az ágyra. Mellém ült én meg átöleltem.
- Én is szeretlek. – mormoltam az ingjébe.
- Akkor minden rendben van. – sóhajtott és eltűrte a fülem mögé egy hajtincsemet. Kinéztem az ablakon. A nap már lement. A szobában alkonyi sötétség honolt, de semmi kedvem sem volt oda menni a villanykapcsolóhoz. Sokkal jobb volt így sötétben. Elfojtottam egy ásítást.
- Aludjál csak nyugodtan. – simított végig az arcomon.
- Nem vagyok álmos. – hazudtam.
- Ha úgy érzed. – kuncogott.
A szemem már majd leragadt és lassan már kise tudtam nyitni. Egy nagyon kicsi cérnaszál tartott a tudatlanság és az ébrenlét között, de úgy éreztem mindjárt az is elszakad. Ekkor hallottam, ahogy kinyílik az ajtó, de nem volt erőm kinyitni a szememet. Csak a hangjáról tudtam, hogy Edward az.
- Elaludt? – kérdezte. Halottam hogy mosolyog.
- Azt hiszem. – felelte csendesen Alex. – Mennem kellene.
- Ne kérlek ne! – kapaszkodtam az ingjébe.
- Maradj csak nyugodtan. – mondta Edward kedvesen. – Igazán boldognak tűnik. És te is az vagy!
- ennél boldogabb nem is lehetnék. – Alex végigsimított a hajamon.
- Akkor hagylak titeket. – mondta Edward és ránk csukta az ajtót.
Én pedig boldogan aludtam el Alex karjaiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése