Reggel öt óra körül járhatott az idő. A vendégszobába besütött a napfény. Tehát ma nem lehet nyilvánosságra menni. Ez nem nagyon tetszett. Pedig Renesmee-vel akartam lógni. Meg akartam ismerni Jacob nevű barátját, merthogy tegnap nem jött át.
Miközben öltözködtem hallottam odalentről fen hangú beszélgetést. Vagyis vitát.
- Átjött igaz? – hallottam Nessie felháborodott hangját. – Itt volt és nem szóltál!
- Aludtál, Nessie. – mondta Bella higgadtan, de lehetett hallani, hogy Nessie nemsokára kihozza a sodrából.
- És akkor mi van? – vágott vissza lánya. – Jacob itt járt és még csak nem is említed?
- Nessie…
- Nincs Nessie anya! – visította Renesmee. – Látni akartam őt.
- Tudom, de nem akarta ő, se hogy felébredj. – Bella kicsit már ingerült volt.
- Hogyne!
- Nessie! – Edward hangja igen is megtette a hatását. Nessie csak morgott egyet és odébbállt.
Én villámgyorsan lementem a konyhába. Nessie még mindig durcás volt, Edward ingerült, Bella pedig közömbös. Nem tetszettek így.
- Nyugodjatok meg! – csitítottam a társaságot.
- D ha egyszer…
- be se fejezd a mondatot lányom! – szólt rá Edward Nessiere.
- Én lemennék, veled, la Pushba, de nem lenne szerencsés. – mondtam. – Süt a nap.
- Az a baj. – morogta Nessie. – Utálom a napot…
- Nessie tényleg viselkedj. – szólt rá Bella. – Majd Este Átmentek Jacobhoz… vagyis majd idehívom.
- Köszi, anya. – Nessienek bűntudata volt.
- Ideje. – motyogta neki Edward én meg összeráncolt homlokkal néztem őket.
- Kijössz velem egy kicsit? – intett kifelé a fejével Edward. Bólintottam bár nem értettem. Mit akarhat? Még sosem beszéltem négyszemközt Edwarddal.
Kimentem utána a házuk elé. A nap rávetődött a bőrünkre és onnan, mint valami ezer gyémántról verődtek vissza. Csillogtunk.
Leültünk a ház előtti lépcsőre. Ezt nem értettem. Renesmee talán beszélni akar az anyjával?
- Pontosan azt akarja. – válaszolta Edward a kimondatlan kérdésemre. Csúnyán néztem rá.
- Jól van bocsánat. – emelte fel a kezeit. – Nem csinálom.
- Nessie kedves lány. – jegyeztem meg. – Jó volt vele lógni.
- Az anyja kedvességét örökölte. – mosolygott Edward. – Nem tudna ártani senkinek. Ugyanolyan makacs is. De machozista mint én.
- Te? - néztem rá furcsállva.
- Hát igen. – bólintott. – Bellával jártam pedig ember volt és nekem nagyon ízlett volna a vére. Meg is ölhettem volna. – beleborzongott.
- De nem tetted meg és csak ez számít. – mondtam neki. – Még egyszer köszönöm, hogy befogadtatok. Már rég nem volt ilyen családom!
- Örülünk, hogy itt vagy. – Edward megfogta a vállam. – És így Nessienek is akad barátnője. Tudod nincs sok barátnője. Titkolóznia kéne előttük. Csak Jacob, meg Alice van neki itt. Rose-ra inkább úgy tekint, mint nővérére, vagy mint keresztanyjára.
- Értem. – bólintottam
- Kíváncsi vagy még valamire. – kérdezte fürkészve.
- Hát… - ekkor valami ismerős illat hatolt az orromba. Nagyon is ismerős volt. De honnan. Régről…
- Honnan jön? – kérdezte Edward feszülten.
- Keletről. – feleltem szaglászva és csak akkor vettem észre, hogy állok.
- Honnan ismerős? – kérdezett tovább. Ő is felegyenesedett.
- Nem tudom még. – elkezdtem keletnek futni. Edward követett. Örültem, hogy itt van, nem kell egyedül lennem. Ezt ne értsd félre Edward – gondoltam hozzá csak felnevetett.
- Nem érem félre.
Megálltam. Felmásztam egy fára és a magasból kémleltem szét. Mi, vagy ki lehet ez? Edward ide nem követett. Lentről nézett.
Nem láttam semmit. Már épp le akartam mászni mikor megpillantottam egy alakot. A kedvenc patakunk felé tartott. Túl közel volt Belláék házához.
- Ki az? – kérdezte Edward.
- Azt hiszem, tudom. – morgás tört fel a torkomból és ugrálni kezdtem a fákon egészen az utolsóig a kis réten. Ott leugrottam és odarohantam az árnyékba. Az alak fehér volt – és most csillogott, tehát vámpír - és sápatag, éjfekete hajjal és vörös szemekkel. Észrevett és rögtön felismertem. Apám az ő harmincnyolc éves valójában. Újabb morgás jött és annyira markoltam az egyik faágat hogy az letört. Eldobtam. Edward épp kitért előle.
- Ne haragudj. – mondtam neki.
- Semmi baj. – feszült volt. Akkor ért mögém. – Az apád?
- Igen.
- Ki az ott? – kérdezte apám, mintha félnie kéne valamitől.
- Én! - előléptem a bozótból és a napfény rám esett. Csillogtam, megint.
- Ki vagy te? – kérdezte szemlátomást megkönnyebbült.
- Nem ismersz meg mi? – morogtam vicsorogva. – Nem ismered meg a lányod igaz? Te kis hűtlen! Én vagyok az Evelin!
- Evelin? – újra remegni kezdett a hangja. – Az anyád él?
- Még kérdezed? - Körbe kezdtem el járni. Egy láthatatlan körön jártunk körül. Edward az árnyéban maradt. Nem is akartam ebbe belekeverni. – Te is meg akartad ölni!
- Honnan tudsz te erről? – lefagyott. Nem jött tovább a körben. Én is megálltam.
- Félsz tőlem mi? – néztem rá kihívóan. – Mert mardos a bűntudat! Ez van ugye?
- Miről beszél? – kérdezett újra. Félt. Ez tetszett.
- Nagyon jól tudod! – morogtam rá. Erre ő elrohant. Utánaeredtem. El kell kapnom most, megfizet mindenért, amit tett! A fenyítéseiért, amiért nem fogadott el lányaként, mint egy normális apa. Féljen csak tőlem. Harcolni fogok. A düh elhatalmasodott rajtam. Elvesztettem az eszem. Már majdnem utolértem. Tisztában voltam vele hogy egy fél vámpír nem győzhet egy vámpír ellen, merthogy apám már az volt, de nem érdekelt. Ha ez kell. Apám hirtelen megtorpant és lekevert nekem egyet. Én a lendülettől nekicsapódtam egy fának, amitől arról egy pár ág és levél lepotyogott és a törzse is megrepedt. Fájt mindenem, pedig fél vámpír voltam. Hallottam Edward kétségbeesett kiáltásait kicsit messzebbről és egy teljesen ismeretlen hangot egész közelről. Egy fiú hangját. - A szemem lecsukódott de mire elvesztettem volna az emlékezetemet még éreztem hogy valaki felkap a karjaiba és kiált egyet előre:
- Jól van semmi baja!
Még azt is hallottam ahogy Edward a közelbe ér és aztán végleg öntudatlan lettem.
Remélem tetszik nektek! Most csak ennyire tellett, de szerintem egész jó lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése