Roy már majdnem a csomagok felét kipakolta. Éppen a következő zacskó, magért jött a kocsihoz mikor észrevette, hogy varjak ülnek a csomagtartó tetején. Mire akárcsak megmozdulhatott volna azok rátámadtak. Mindenhol csípték ahol érték. Roy csapkodott a kezével, de a madarak, nem tágítottak. Egyszer csak puskalövés hallatszott valahonnan. Roy akkor még nem hallotta. Újabb lövés, aztán mégígy és hirtelen elrepültek a varjak. Roy kereste a hang forrását és megakadt a szeme egy férfin, aki puskával a kezében ment felé.
- Csak ez tartja őket távol. – mondta mikor odaért.
- Mindig ilyenek? – kérdezte Roy. Még mindig fájtak a csípések.
- Nem csak a magot akarják! – magyarázta a férfi fejével a kocsi felé bökve.
- Roy Solomon. – nyújtotta a jobbját Roy.
- John Burben. – John megrázta Roy kezét.
- örvendek. – mosolygott Roy. – Szerencse hogy itt járt. Erre lakik?
- Nem, csak épp a városba megyek. - rázta a fejét John. – Oda ahol a munka van.
- Mit dolgozik? – kapott a szaván Roy.
- Hm. – nézett körül John. – Egy kicsit mindent. Csak nem segítőt keres?
Roy már nem válaszolhatott, mert Denise és Jess lélekszakadva rohantak ki a házból.
- Mi volt ez a zaj? – kiáltotta Denise. – Mi történt?
- Minden rendben van! – nyugtatta meg őket Roy. – Ő itt John Burben. Félállású madárijesztő.
Jess apja és John között jártatta a szemét.
- A varjak megőrültek. – magyarázta. – Ha John nem jár, erre lehet, hogy halálra csípnek.
- Akkor jó, hogy mégis itt járt. – mosolyodott el Denise, mire John szerényen megrázta a fejét.
- Valóban elkélne a segítség de, - John tétovázott. – aratásig nem tudok fizetni. Ételt tudunk adni és… a fészerben meg is szállhat.
- Napraforgó, hm? – fontolgatta John.
- Bármennyit ehet. – vont vállat vigyorogva Roy.
- Ez elég jól hangzik. – nevetett John.
- Épp most főzöm a vacsorát. – szólt Denise. – Csatlakozna hozzánk?
- Hogyne, jól hangzik! – bólogatott John.
Elindultak befelé.
- Öhm, megtenné, hogy azt kint hagyja? – fordult Johnhoz Denise a puskára mutatva.
- Oh. – John kivette belőle a golyót. – Sajnálom!
Mikor beértek Roy leültette Johnt az asztalhoz, Denise, pedig kitette a levest az asztalra, és Bennek is mert.
- Jess? – mutatott a székre, Denise.
- Én most nem vagyok éhes. – rázta a fejét Jess, de azért elmosolyodott.
Denise visszament a konyhába hogy nekiálljon a szendvicseknek. Jessnek eszébe jutott a nyaklánc, amit a pincében talált. Kivette a farzsebéből és megpróbálta kinyitni, ismételten sikertelenül. Vajon mi lehet vele?
- Termékeny évünk lesz? – kérdezte Roy, miközben Ben egy puffanás kíséretében lelökte az asztalról az innivalós poharát.
- Ez a föld egy ideig nem volt művelve szóval igen. – bólintott John.
- Ezt szeretem hallani. – Roy felemelte a limonádés poharát és koccintottak.
- Jess. – szólt Denise. Jess felkapta a fejét.
- Odavinnéd ezt? – kérdezte Denise egy tálat nyújtva Jess felé a szendvicsekkel.
- Persze. – bólogatott Jess és sebtében zsebre tette a nyakláncot. Átvette a tálat és elindult vele az asztalhoz.
- Köszönöm.
Jess letette a tálat az asztalra, miközben, Ben újra lelökte a poharát és John újra felvette neki.
- Nem hagyja abba. – kuncogta Jess. – De ez azt jelenti, hogy kedveli.
- Roy boldogan elmosolyodott.
Teltek a hónapok, és John már szinte a Solomon család tagja lett. Roynak rengeteget segített. Napkeltétől, napnyugtáig dolgoztak, művelték a földet. Ennek meg is lett az eredménye. Augusztusra már az összes napraforgó kinyílt. lassan már jó is lett.
Egyik nap Roy bejött a házba délután és nekiállt nyitogatni a szekrényeket.
- Mit keresel? – kérdezte Denise, aki éppen Bennel játszott.
- Semmi. – mondta Roy, de Denise átlátott rajta.
- Roy… - odament. – Mi a baj?
És akkor meglátta Roy kezét. Az egy ruhadarabbal volt összekötve és tocsogott a vérben.
- Uram isten! – szörnyülködött Denise. – Jól vagy? Mit csináltál.
- Csak elvágtam, a traktoron. – sóhajtotta Roy. Jess a hangokra kijött a nappaliból.
- Szívem ezt össze kell varrni. – mondta Denise.
- Nem, nem elég lesz, ha bekötjük és…
- Nem bemegyünk a kórházba. – vágott közbe Denise.
- Majd én beviszem. – ajánlkozott Jess. Örült volna, ha végre kiszabadulhat innen.
- Bevont jogosítvánnyal, nem hiszem. – vágta rá Denise. – Jól van, hozom Ben dolgait, Jess te ülj be a kocsiba…
- Ben itt maradhat Jessel. – mondta Roy.
Denise megfordult.
- Szerintem ez nem jó ötlet. – rázta a fejét.
- Csak hozd a kulcsot és induljunk. – sóhajtott Roy. – Jess és Benn meglesznek és John is odakint van.
Denise beleegyezett és Royyal kimentek a kocsihoz. Jess felvette Bent, hogy kikísérje őket. A tornác lépcsőjénél megálltak. Jess már épp fordult volna, hogy bemegy, mikor egy varjú elrepült az arca előtt. Ijedten hőkölt hátra. A varjú felrepült a háztetőre a többihez.
- Hogy az a… - motyogta Jess.
Roy egy vizesvödörrel a kezében jött oda hozzájuk.
- Apád rendbe jön? – kérdezte John.
- Ja, talán pár öltéssel megússza. – saccolta Jess.
Roy megértően bólintott.
- Héj mid van neked? – kérdezte Bentől. A fiú kezében az a tartor volt, amit még Jess talált, mikor idejöttek. Ben megszerette ezt a játékot.
- Egy farmer? – mosolygott John. – Te is az leszel, ha felnősz, mint apa?
Jess is elmosolyodott.
- Szólj, ha kell valami, jó? – fordult hozzá John.
- Jó kösz. – bólintott Jess és nézte, ahogy John elmegy. Aztán felnézett a madarakra és összeráncolta a homlokát.
- Mi ez a sok varjú?
Este hatkor, Jess letette bent az étkezőasztalhoz és a konyhába ment, hogy csináljon valamit vacsorára, de már előre félt, mi lesz, ha szülei éjjelig nem, érnek haza. Nem is. Tudta, hogy mi lesz. – Nem fog sokast aludni.
- jól van Ben. – szólt Jess és kivett a szekrényből egy tálat. – Ma este van, szűzérme, parmezános borjú – a villany egy pillanatra elment aztán visszajött. - sült alaszkai csirke, és sajtos makaróni. – olyan hang hallatszott, mint amikor az emelet valami földhöz vágnak. Jess ijedtsége lévén félreöntötte a tésztát. Felnézett a plafonra. Mintha menne valaki az emeleten. Letette a tésztásdobozt és kisietett a konyhából.
- Ben, maradj itt jó? – hajolt le futtában az öccséhez aztán kiment az étkezőből is.
- Héj! – kiabálta, de nem jött válasz, úgyhogy elindult a lépcső felé. – John? – próbálkozott, de erre se reagált senki. Nagyot nyelt és közelebb merészkedett a lépcső korlátjához. – Te vagy az?
Odakint újra elment egy pillanatra a villany és Jess már épp vissza akart menni, nehogy Ben megijedjen, mikor újra dörömbölő hangok hallatszottak le a földszintre. Jess visszament a lépcsőhöz és teli torokból felkiabált.
- Héj, ki van ott? – alig fejezte be a mondatot a lépcső fa korlátja félig letörött, mintha valaki átesett volna rajta és a korlát nem bírta volna már tovább. Jess ijedten hátrált egészen a boltívig, ami az étkezőbe vezetett át. A mellette lévő kis asztal csak úgy magától feldőlt, a virág földje, pedig kiömlött. Hátrafordult, hogy odaszaladjon az öccséhez, mikor az étkezőben lévő polc kidőlt elé.
- Ben4 – kiáltotta, de a nagy zajban, amit a csörömpölő lámpák, a széttört tányérok és a falhoz vagdalt bútorok okoztak, a kisfiú nem hallhatta. Jess erőt vett magát és odarohant Benhez majd felkapta és egy stabil asztal alá mászott be. Lekapta a vezetékes telefont, ami még épségben volt és tárcsázta a segélyhívót.
- 911 miben segíthetek? – kérdezte egy női hang a telefon másik végéről.
- Azt hiszem, van valami a házunkban! – mondta remegő hangion Jess, de közben próbált hangosan beszélni, hogy hallják is.
- Hagyják, el a házat amilyen gyorsan csak lehet! – indítványozta a nő. – Azonnal küldök egy kocsit! Hölgyem egyedül van?
- Nem az öcsém… - Jess Ben megüresedett helyére nézett és a rémület eluralkodott rajta. – Ben!
De Ben már nem hallotta, mert már azon a folyosón járt ahol a pince is volt. Az a traktort követte, amit még Jess talált
Most zenélt és közben egészen a pinceajtóig ment, ami tárva nyitva volt.
- Ben! – sikította Jess és akkor akadt meg a szeme a kis zenélő játékon. De Ben már nem volt sehol. Odament a játékért, hátha az öccse erre ment, de mire hozzáérhetett volna, a traktor ismét megindult és lebricskázott a lépcsőn.
- Ben? – suttogta Jess. Hátrakapta a fejét, mert léptek zaját halotta onnan. Óriási megkönnyebbülésére, Ben állt ott a folyosón.
- Ben te mit csi… - nem tudta befejezni, mert vagy hat kar fogta, meg hogy lerántsák a pincébe. A lány még épp idejében kapaszkodott meg a két ajtófélfában, az egyik lábával pedig meg tudta fogni magád a falon. A kezek erősebben húzták és ő sikítozva küzdött ellenük. Próbálta visszahúzni magát. De a kezek nyertek. Jess nem bírta tartani magát és egyszer csak eltűnt a sötétben. Ben ijedten nézett eltűnt nővére után és már elindult az ajtó felé, mikor Jess újra feltűnt ott. Most sikerült neki. odarohant az öccséhez, felkapta és kirohant vele a bejárati ajtóhoz. De az zárva volt. Akkor rohant az ablakhoz, de miközben felnyitotta valaki dörömbölt rajta és ő két lépést hátrahőkölt.
- Jess! – kiabálta John és Jess megkönnyebbülten ment ismét vissza. Johnnal felnyitották az ablakot.
- segíts! – kiáltotta Jess és kiadta az ablakon az öccsét. – Fogd meg, fogd meg!
Jess is kimászott az ablakon és félig írva félig ijedten fordult vissza a ház felé.
- Mi az, - kérdezte John. – Jess! Mi a baj?
Jess azonban más kötött le! Egy égbekiáltó, érthetetlenség. Egy tény, ami a földig rombolta, azt hogy neki valaki is hinni fog: A ház olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Teljesen rendben volt.
Mire a két szülő hazaért már a rendőrök is kiértek.
- Remélem, jól vannak! – mondta ijedten Denise, mikor megálltak a ház előtt aztán kiugrott a kocsiból és beszaladt a házba. – Mi történt?
A nappaliban ott ült Jess és Ben a kanapén és két redőn állt ott.
- Minden rendben asszonyom! – nyugtatta az egyik. Denise felvette Bent.
- Átnéztem a szobákat. – hallatszott a másik rendőr hangja, aki éppen Royyal beszélgetett. – Semmit sem találtam, de nagy dulakodásról beszélt. Ezt… téves riasztásként kezeljük nem szándékos csínyként.
- Köszönöm. – fordult felé Roy aztán a rendőrök kimentek a házból.
- Mit mondott John? – kérdezte Roy Denisetől.
- Azt mondta érthető, hogy valaki megijedt itt, az első egyedül töltött éjszakán. – egy pillanatra Jessre nézett aztán, megnyalta a száját és beharapta az alsóajkát. – De semmi szokatlant nem látott a házban.
- anya! – vágott közbe Jess. – Higgy nekem ez… ezt nem kitaláltam, az igazat mondom.
- Jess kérlek! – rázta a fejét az anya. – hagyd abba! – azzal sarkon fordult és kiment a nappaliból.
- Apa. – próbálkozott Jess. – Apa, nagyon félek. Nem mehetnénk haza?
- Jessica. – csóválta a fejét Roy. – Ez az otthonunk.
Jess már majdnem sírt. Miért nem hisznek neki?
- Ezt meg kell szoknod! – folytatta Roy, nagyon komolyan. – Azt hittem megegyeztünk, hogy megpróbálod! Elfelejtetted?
Jess nem akart hinni a fülének. Egy órája veszélyben forgott az élet és az apja még most is képes felhozni, a fogadást…
Roy megcsóválta a fejét és otthagyta Jesst, aki teljes kétségbeesésben ült ott a kanapén, és várta, hogy valaki higgyen neki. De ki lesz az a valaki? Egyelőre még nincs nagyon jelentkező. Hiszen csak ő látta, hogy… Hirtelen az eszébe villant valami, ahogy Bent nézte. Lehet, hogy ő is látja?
Ő is lefürdött és megmosdatta bent is aztán Denise átöltöztette, Bent Jess pedig átöltözött.
- majd én lefektetem. – mondta Jess és átvette az öccsét anyjától. Denise bizonytalanul nézett rá. – Fürödj csak le!
Az anya sóhajtott és otthagyta őket a szobában. Jess betett kiságyába bent és leguggolt hozzá.
- Te is láttad, ugye? – kérdezte halkan Jess. – Tudom, hogy láttad, látnod kellett. Csak… csak mondd el! – kérte, pedig tudta, hogy ezt nem fogja megtenni – Bár el tudnád mondani, mit láttál. Gyerünk Ben mikor kezdesz beszélni… Nem hagyom, hogy bármi történjen veled! – Jess könnyei kijöttek. – Megígérem!
Denise végzett a fürdéssel és belépett a hálószobába.
- Szia, csukd be az ajtót! – mondta Roy és Denise megtette, amit kért. Aztán odament az ágyhoz és leült rá. – Lehet, hogy hiba volt rábízni Bent. – motyogta Roy.
- Láttad az arcát? – kérdezte Denise. – Olyan rémültnek tűnt. Komolyan aggódom érte.
- Csak nehezen szokja meg itt ez minden. – bizonygatta Roy, pedig valahol tudta, hogy nem csak ez minden. – Az ittlét a javára válik. – bizonygatta.
- Nem tudom. – rázta a fejét Denise. – Talán túl sokat vállaltunk Roy.
- Túl leszünk rajta. – bólintott Roy, pedig csak azért mondta ezt, mert, már úgysincs más út. – Csak idő kell neki is rendbe jön.
Denise halványan elmosolyodott. Reménykedett, hogy így lesz.
Remélem tetszik! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése