A pincében
Jess mélyen aludt már a szobájában. Túlságosan sok minden történt vele aznap, hogy a félelmet elnyomja a fáradtság. Mélyet szusszantott, ami szintén azt jelezte, hogy már talán álmodott is. Ám a pihenését suttogások, borzasztó hangok zavarták meg. Szeme kinyitódott és ijedten ugrott egyet a gyomra. Újból szóltak hozzá. A hátára fordult és felült az ágyban. Addigra elhallgattak. Talán Ben is hallotta őket. – gondolta miközben az öccse szobája felé ment, hogy benézzen hozzá. Az ajtó résnyire nyitva volt így zajtalanul be tudott nyitni. Ám Ben fent volt. A rácsba kapaszkodva állt a kiságyában. Jess közelebb ment hozzá.
- Te is hallottad, ugye? – kérdezte remegő hangon. Ben pislantott egyet. Talán igenlő válasz volt.
- Látod őket? - kérdezte suttogva Jess. Ben az ajtó felé fordította a fejét. Arra voltak, azok, akik suttogtak, akárkik is azok. Jess először elindult az ajtó felé, de aztán megtorpant. Nem hagyhatja egyedül itt az öccsét. Még bántanák. Inkább kiemelte az ágyából és a kezében vitte ki a szobából. A lépcsőhöz közel állt meg. Levegőt venni is, alig mert. Érezte, hogy Ben is nyugtalan.
- Hol vannak, Ben? – kérdezte. Ben egy pillanatig ránézett sötétbarna szemeivel aztán a folyosó felé nézett és arra mutatott. Jess bizonytalanul körülnézett, aztán nagyot nyelt és elindult. Mikor odaért belesett a dolgozószobába is, de ott sem volt senki. Bene nézett, hogy merre tovább, de ő csak előre felé nézett. Így hát továbbmentek. Már majdnem elérték a hátsó ajtót, mikor a fiú átnézett Jess válla felett. Nővére arra felé fordult, de nem volt ott se senki. Talán, Ben csak a padlódeszka ropogásait hallotta Jess léptei alatt. Ám mikor Jess továbbállt volna a padló megnyikordult, de valahol messzebb, nem a lány talpa alatt. Jess ijedten ment tovább, nem mert hátrafordulni, ezúttal. Elérték a konyhát. Amennyire a sötétben látta, minden rendben volt. Jess újat nyelt és visszafordult. Ám valaki követte őket, de egyikük sem hallotta meg, most. Jess némán örül, hogy nem találtak semmit, de némiképp csalódott is volt, mert remélte, sikerül fényt deríteni a dolgokra. visszafelé újra benézett a dolgozószobába, de ott ezúttal, sem talált senkit. Csak az asztal állt ott a számítógéppel, meg a sok irattal, néhány könyvespolccal.
Újabb suttogás hallatszottak és Jess elsápadt, Ben pedig hátrafordította a fejét. Mi lehet ott? Jess nem mert hátranézni, félt, hogy mit látna ott. Lassan hátra akarta fordítani a fejét, nagyon lassan. De megfutamodott, mikor Ben újra felemelte kis karját és mutatni kezdett hátrafelé. Jess újra mereven előre nézett. Mit tegyen most? Ben keze újra Jess karján pihent meg. Talán az a valaki egyre közeledik? Erre a gondolatra Jess gyomra fájdalmasat ugrott. Még jobban megrémült aztán, mikor újra hallotta a suttogást, és ez alkalommal, még értette is mit mond. Ettől még jobban félt:
- Nem akarok meghalni. – mondta a hang kétségbeesetten és rémisztően. – Segíts!
A félelem, ami eluralkodott, a lányon, megbénította. Az agyát elhomályosította, gondolkodni sem tudott a lábait nem tudta rábírni, hogy ismét lépjenek mozgásba. Mi fog történni? Milyen szörnyűség lesz, ha nem mozdul, innen? Érezte, hogy az a valaki már egész közel van hozzájuk, Közvetlenül mögöttük áll, és ettől felgyorsult a légzése. Egy halk sikítás, talán inkább jajgatás hallatszott és Jess szemeiben felgyülemlettek a félelem könnyei.
- Nem akarok meghalni!
Jess legszívesebben sikítozva Elszaladt volna, segítségért, de a hangját sem találta. A szeme sarkából látta, hogy az a valaki közel hajol Benhez. Nem tudta leküzdeni a sírást. Tudta, hogy meg kell fordulnia. Ben felemelte a kezét, hogy elérje a mögöttük állót. Jess még jobban megijedt. Bántani fogja az öccsét. Ben még jobban kinyújtotta a kezét. Jess tudta, hogy meg kell tennie. Meg kell tennie… Benn már majdnem elérte, de Jess az utolsó pillanatban pördült meg De addigra már csak a levegő volt mögöttük.
*
Reggel Roy a pajtában rakodott, John pedig a locsolórendszert szerelte. Denise, aki még mindig aggódott egy kicsit Jessért éppen ebédet főzött, Ben társaságában, aki megint a joghurtos dobozokkal játszott. Jess úgy vélte, hogy idebent semmi jót nem tud csinálni, gondolta bemegy a városba. Először anyját akarta megkérdezni, de tudta, hogy ő biztosan nem engedné be, szóval kiment a házból át a pajtába. A nagy faajtó kitárva állt. Roy a megmaradt magokat rakosgatta ide-oda és a szerszámait rendezgette. Mire azonban Jess megkérdezhette volna, amit akar Roy felé nyújtott egy szerszámot. Sosem tudta megkülönböztetni egyik szerszámot a másiktól, így igen furcsán nézett rá.
- Csak vidd ki Johnnak. – mondta Roy és Jess sarkon fordult és kiment a napraforgók közé. John egy másik szerszámmal akarta megjavítani a locsolót, de nem igazán ment neki.
- A franba! – káromkodott a sikettelenségén, épp mikor Jess odaért hozzá. Hátrafordult és elvörösödött mikor észrevette a lányt.
- Ezt nem hallottad. – mutatta fel a mutatóujját.
- Apa mondta, hogy ez kell. – adta át, amit Roy a kezébe nyomott.
- Igen, kösz. – bólintott John és újra a munkája felé fordult. Jess tétovázott egy pillanati azán elszánta magát.
-Miért, mondtad, azt apáéknak, hogy nem láttál semmot tegnap este.
John felé fordult.
– Mert így volt. – felelte. – Nézd én tudom, hogy… megijedtél…tudom, hogy az emberek, még a szüleid sem, tudnak mindig meghallgatni.
- Különösen ők nem. – sóhajtott Jess.
- Olyan nyomás van rajtuk, amit nem érthetsz meg, érted? – magyarázta John. – Biztos, hogy láttál valamit? – intett a ház felé.
- Láttam. – bólogatott Jess. – Valóság volt.
- Talán… túl sok minden kavarog a fejedben. – ez volt John frappáns válasza aztán elfordult és tovább szerelt. Jess pedig visszament a pajtához ahol az ajtóban csípőre tett kézzel álló, nézelődő Royt megtalálta.
- Apa. – kezdte.
- Igen, Jess? – Roy még csak rá se nézett.
- Szeretnék, bemenni a városba egy kicsit. – vakarta, meg a fejét. – Csak egy kicsit flangálni.
- Jess – nézett rá Roy. – Tudod, hogy bevonták a Jogosítványodat.
- Jaj, nem kocsival akarok menni. – szólt közbe gyorsan Jess. – Biciklivel.
- Oh. – húzta fel a szemöldökét Roy. – Így egészen más a helyzet.
- Szóval mehetek? – tért a lényegre Jess.
- Szóval, igen. – bólintott Roy. – De vigyázz magadra.
- Rendben apa.
Jess menet közben elővette a telefonját és örült, hogy ezúttal van térerő. Bobbie számát tárcsázta. A telefon párszor kicsengett mire Bobbie felvette.
- Halló? – szólt bele.
- Szia, Bobbie, én vagyok az Jess. – Unatkozott be Jess.
- Ó, Jess! – vidult fel Bobbie. – Mi újság.
- Semmi különös. – hazudta Jess. – Mit szólnál, ha találkoznánk a városban?
- Felőlem jó. – egyezett bele Bobbie. – Bemenjek érted?
- Ó nem kell. – rázta a fejét Jess. Milyen képet vágna anyja és apja ha Bobbie beállna az udvarba. – Kell egy kis mozgás, biciklivel megyek. Találkozzunk a kosárlabda pályához közel, oké?
- Oké.
Így hát Jess kivette a biciklijét a pajtából, elbúcsúzott apjától és kitekert a földúton. Egy negyed órán belül a városban volt. Ott még öt percig biciklizett, mire rátalált a pályára. Bobbie a falnak dőlve játszott a telefonját valami boltnál. Jess letámasztotta a biciklijét a falnál.
- Jess! – mondta köszönés gyanánt Bobbie.
- Szia, kösz hogy eljöttél. – ment oda hozzá Jess.
- Hogyne! – bólintott vigyorogva bobbie aztán lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy végignézett a lányon. – Nem nézel ki túl jól. Mi van?
- Öhm… - ráncolta a homlokát Jess. – Ismered a házunk előző lakóit?
- Nem igazán. - rázta a fejét a fiú. – Rolinsék éltek ott.
- Mi lett velük. – követelte Jess.
- Összepakoltak és leléptek, úgy öt-hat éve. – mesélte Bobbie. – Gyér volt a termés. Sokan csődbe mentek.
Jess bólogatott aztán kibámult az útra. Megkérdezze, amit akar. Újra a fiú felé fordult, megnyalta a száját és megkérdezte:
- Te… hallottál valaha bármit a házunkról és… kísértetekről. – az utolsó szút úgy mondta, hogy csak Bobbie hallja.
Bobbie összeráncolta a homlokát aztán elnevette magát, de nem úgy mintha Jess tartaná őrültnek, hanem, mint akinek egy vicces emlék jutott az eszébe.
- Bobbie.
- Nem tényleg semmi. – rázta a fejét Bobbie. – Csak hülye történeteket. Sokáig volt üres.
- Milyen történeteket? – kapott a szón Jess. Mindent tudni akart. Hátha így sikerül lerántania a leplet a szellemes ügyről.
- Igazán semmi… - bizonygatta Bobbie. – Gyerekként húztuk egymást hogy ki mer lemenni a pincébe.
- Miért láttatok valamit? – firtatta Jess.
Bobbie megrázta a fejét.
- Nem. – elvigyorodott kissé. – Én nem… ö… én nem mentem le.
*
Tehát ez a kulcs. A pince. – gondolta Jess. Minden a pincéhez köthető. Ahogy várta az ajtót nyitva találta. Nagyot nyelt mielőtt felkapcsolta a villanyt és elindult lefelé a lépcsőn. Mikor leért körülnézett, hátha talál valami olyan dolgot, ami segíthet. De egyelőre semmit sem talált. Szétnézett a dobozoknál is és ott talált valamit. Egy papírt. Kihúzta onnan és a szíve szaporán vert. Szétnyitotta a papírt. Egy igen amatőr rajz volt. Talán egy kisgyerek rajzolta. Egy házat és egy családot ábrázolt aláírva a neveikkel. Anya, apa, Linzy, Michael. És az utolsó név után egy varjú. Tehát a ház az a ház, amiben most élnek. Varjú nincs sok helyen főleg nem így csapatostul. Tehát, mikor ez a család itt élt már akkor is sok volt itt az ilyen madár. A varjak már szinte a család részei voltak.
Az udvarra való kijáratnál megzörrent valami. Mintha kívülről hozzávertek volna valamit. Jess felpattant guggolásából és meredten bámulta a kijáratot. Nem volt itt semmi. Remegve felsóhajtott és zsebre tette a papírlapot. Aztán elindult tovább. Hátha még talál valamit. Bár komolyan fontolóra vette, hogy sarkon fordul és ahol jött ki is megy. Szándékosan nyitva is hagyta az ajtót.
Valami mintha folyott volna a háta mögött. homlokráncolva hátrafordult, előre félve attól mit talál ott. Előtte nem volt semmi viszont a lábánál tömény sár folyott elő a padlódeszkák közül. A szemei kitágultak és ijedten hátrálni kezdett. Mikor a doboz hegyektől tovább már nem mehetett megállt, de a sár csak folyott. mi tévő legyen?
Valaki hátulról megfújta a haját és ő megpördült. Sehol senki. Kezdett elege lenni ebből a bújócskából. Visszafordult, hogy megnézze hol tart a sár, de valaki elkapta a fejét. A kéz ugyanolyan fagyos volt, mint mikor előző este lerántották a pincébe. Sikítozva próbálta kirántani fejét a karmok szorításából és végül sikerült neki. Erezte, hogy a kéz utána kap még, de csak rohant. Nézett néha hátra hogy követi-e még. Igen, követte. A mennyezeten mászott utána. Elérte a lépcsőt és alig ment két lépcsőfokot a lábát elkapta valami. Elveztette az egyensúlyát és egyenesen a lépcső felé száguldott. Odaért, beverte a fejét, de a lábát még mindig szorították. Ezzel együtt látott maga előtt egy lányt, aki hozzá hasonlóan menekülni akart. Nagyon félt, de ő úgy tűnt tudja, ki kergeti. Ezt abból lehetett tudni, hogy jobban félt, mint Jess.
Jess segíteni akart neki is, ezért megpróbálta kirántani a lábát a szorításból, de olyan erősen fogta, hogy lehetetlen volt. Próbált a kezével húzni magán, de a kéz erősebb volt nála és úgy tűnt a lány se bírja már. Egy erőset rántottak mindkettőjükön és Jess keze végleg feladta. A kéz csak húzta és ő csak ment lefelé. A lány is csak csúszott és sírt. Jess érezte, hogy nincs tovább. Egy hang sem jött ki a torkán, hogy sikítson, de minek is. Szülei és Ben is odakint vannak, a napraforgókat nézegetik. Hirtelen Jess elengedte a lépcsőfokot és zuhanni kezdett a sáros tó felé. Tudta mi fog történni. Beleesik, lés megfullad. Jess földet ért.
Kellett még pár perc hogy felfogja mi történt. A padlóra zuhant, amire nem számított. Kezével megtapogatta a deszkákat és felült. Nem volt sehol a sár se, a lány minden eltűnt. Zihálva rohant fel a lépcsőn, át az előszobán. Feltépte az ajtót és kiugrott a tornácra. Ott minden rendben volt. Szülei a határban álltak és nevettek. Ben Denise kezében volt. Jess nem akarta elhinni. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen most. Egy percig megfordult a fejében, hogy odarohan és mindent elmond nekik. DE ugyan ki hinne neki? John, aki azt válaszolta neki, hogy sok dolog kavarog a fejében? Apja aki arra hivatkozna, hogy próbálja meg elfogadni, hogy itt élnek? Talán anyja, aki inkább leállítaná a mese közepén, hogy hagyja abba és inkább befogná Be fülét, nehogy rosszat halljon?
Jess reménytelenül hátrált vissza a házba és csukta be maga után az ajtót. Nekidőlt az ajtónak és lecsúszott a padlóra. Felhúzta lábait és sírni kezdett. Kezei remegte, a szíve szaporán dobolt.
- Mi történik velem? – sírta remegő hangon, és kétségbeesetten. Fogalma sem volt mit tegyen, de el kellett valahol kezdenie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése